Nyár^*

Hallottad? megint egy madár mondta ki néma gyönyörünket. Édes tüzeivel körülvett,   mint te engem, minket a nyár.   Ketten egyek, benne forogtunk, nem volt te, én, csak mi meg ő. A friss záportól lihegő   lombok húsa közt fuldokoltunk.   Mély volt az árny, szelíd a fény, mint ébrenlétünk s ájulásunk. Egy levélről egy csepp aláhullt   s csillogva ült szád szegletén.   Aztán indultunk újra, mint más, én lettem én, te újra te. Mentünk külön és kétfele:   kit írógép várt, kit a színház.   Csak a nyár maradt egy, a nyár, kinek forró mélyébe szálltunk: külön is ki-kinyúlt utánunk,   s még soká ölelt egy sugár.