|
A PÁRIZSBA INDULÓ MARIANN-NAK
| Hát nélkülem szállsz ki a Gare de l’Elsten, |
| mint most tíz éve én is nélküled. |
| Álltam a perronon – kit is kerestem? |
| tán téged – s most ott vagy s én nem leszek. |
| Hiába vársz, ha vársz – de vársz-e – engem? |
|
| Nélkülem mész oda, de mégse hagysz itt, |
| amerre jársz, éledni kezd nyomom: |
| veled várom az első sarki taxit, |
| együtt megyünk a Sebastopolon |
| szitáló esőben a Pont-au-Change-ig. |
|
| Ha véletlen arra tévedsz, a Zöld Bár |
| piros tükrözésű asztalain |
| tűnt délelőttjeim hűs szesze ott vár, |
| ifjúság itala, víztiszta gin, |
| ülj le mellé a piros asztaloknál. |
|
| A Luxembourg-kertben is már tudom, hogy |
| neked vetettem el lépteimet, |
| a Medici-kútnál, lantágu lombok |
| alján, hogy most neked zöldelljenek |
| az ifjú vágyak és az ifju gondok. |
|
| S a Szajna fölé bukó ferde nyárfák |
| a Zöld Lovag szelíd szigetcsucsán, |
| Lutécia térde közt zengő hárfák, |
| ó, hányszor hallgattam, hány délután, |
| nézve az első kigyúlt esti lámpát. |
|
| Sétapálcaként lóbálva baguette-em |
| a kert rácsa mellett lépegetek, |
| észre se véve, hogy közben megettem |
| falatonként a hosszú kenyeret, |
| míg roppant álmok forogtak fejemben. |
|
| Állok veled a Quai de Montebellón |
| s a Notre Dame nagy rozettáin át, |
| mint roppant fény-hangszórón, szinte hallom |
| a csúcsívekből szökkent áriát, |
| mely városzajt és századokat elnyom. |
|
| S ha lépcsőn vár a szárnyas és fejetlen |
| emlék, a szamothrakéi Niké, |
| ó, szépség! te égen s földön egyetlen |
| olyan diadal, mely mindenkié, |
| s visszavonhatatlan és verhetetlen. |
|
| S a Barbèsen, hol mint a csodaforrás, |
| a Metró mélyből a magasba tör – |
| itt s ott, mindenütt ott leszek, ahol vársz, |
| s ahol nem is; nem hagylak egyedül, |
| lépted nyomán feltörök, mint a forrás. |
|
| Avignonban, hol mint maga a pápa, |
| Vilar úgy jelenik meg a szinen, |
| s hol vörös szirtek kék kelyhébe zárva, |
| a láthatár nagy cserepeiben |
| egyszerre rádnyit a tenger virága… |
|
| …De jól tudom, mindez szegény hazugság, |
| mint vallás a népnek, rossz mákonyom, |
| mint varázsigét, zsongító zsolozsmát, |
| nem is neked, magamnak mormolom, |
| a vágy helyett, mely űztön űzne hozzád. |
|
| Tudom, nem őriz engem semmi álom |
| s az idő fel nem támaszt, csak temet, |
| tudom, túl a mindennapos halálon |
| már csak te őrizhetsz meg engemet, |
| mindennapos édes feltámadásom. |
|
|