| Nézd a kertet. Ahogy a hirtelen nyár csóváitól |
| egyszerre futótűzként virágba borul. |
| Csupa lobogó piros, kék, sárga, lila láng. |
| S alatta nézd a levelek zöld áradatát. |
| A szarkaláb szirmai mind csupa picike nyuszifejek |
| (elkeseredésedben is ujjongsz, hogy – talán a világon először – észreveszed, |
| s hogy egyszerre megint rádöbbensz az élőlények csodálatos analógia-láncolatára, amely növényt, állatot, embert oly rejtelmesen összefon), |
| s nézd a tátikát, mely, ha akarod, sisak egy görög harcoson, |
| de olyan is, mint a kiskutya, igen, éppen a kiskutya szája, |
| ha egészséges, nyersszínű ínyét pitizve kitátja. |
| S nézz a rózsás fülekkel kiváncsiskodó petuniákra, |
| s ahogy mind-mind a duzzadó férfi-rügyek |
| lágyan nyíló női szirmokba feslenek. |
| Csupa harsogó diadal, jószagú mámor, drága siker! |
| Észreveszed-e, közöttük közben hány veszik el? |
| Az elszáradt szárakat, elhajolt hajtásokat, |
| levert leveleket, a győzelmes bajtárs mellől kilőtt bajtársakat, |
| a nagy győzelem ismeretlen veszteseit? |
| Mi tette, hogy az egyik magasba tör, a másik elesik? |
| Ki választotta ki ezt ragyogásra, amazt senyvedésre, |
| hogy egyiket a nap tüze érlelje, a másikat eleméssze? |
| Erre is épp csak egy pillanatig gondolsz tanácstalanul, |
| aztán megint elragad a kert, ahogy virágba borul, |
| s a virágzás ujjongó győzelmét ünnepeled, |
| nem a magyarázat nélkül odaveszett, |
| virágzásig nem jutó csirák |
| láthatatlan és néma bánatát. |
|