| Az alkony, mint maró klórezüst-oldat, |
| mélykék homályon kikerekedő, |
| egyre élesebb ragyogásu holdat. |
|
| Minden szín tömör alakzatba nő, |
| miellőtt az éj kohójába olvad. |
| A szalviák vörös ércként lobognak |
| s minden levél külön kis drágakő. |
|
| Pontos, boldog beszámoló a táj |
| a napról, amely lassan messzeszáll. |
| Termettem – ont a föld bő illatot. |
|
| Kibomlottam – ragyog a rügy. Kizengi |
| dalát a tücsök is. S nem érti senki, |
| mért múlt el daltalan a te napod. |
|
|