Az »Atyai intelmek«-ből*

BÁLINTNAK

 

1

„…Ám azért, hogyha fiad verset írna,
csak tekerjed ki mégis a nyakát!”
[SOMLYÓ ZOLTÁN]
 
Még gügyögni se tudsz, s apád
máris rákezdi szózatát.
De mintsem későn, jobb előbb,
ha tudod a vészt s kerülöd,
mely ím, harmadik nemzedéke
leselg már családod nevére.
Nézd, mennyi szép foglalkozás:
gyógyítás és finom-marás,
ne kívánd, hogy mind elsoroljam,
mik közt választhatsz, hány dolog van,
hol munkádat körülvegye
a tárgyak meghitt melege
és rádtekintsenek nyugodt
szemükkel a hű anyagok.
Csak a költő áll egymaga,
csak neki nincs más anyaga,
mint a saját szervezete,
sorsa szövődő szövete.
A festőt is ecsete, vászna
kíséri minden álmodásba,
a zenész kétes anyagában
is mindig ott a biztos „á”-hang.
Csak őneki kell tépnie
eleven idegeibe.
Még egy árva hangszere sincs,
saját maga a lantja is,
s a lantot pengető keze,
maga anyaga s eszköze,
ő maga, mely kikel, a mag
s a kasza is, s aki arat,
ő a mérték és ő a műszer,
a tűz és ami ég a tűzben,
ő a bányász és ő a bánya,
a megfejtés és a talánya,
az ismert mennyiség s az „x”.
Ő a föld és a napja is,
s míg ennen heve fölfelé tör,
vacog önmaga hidegétől.
hogy tudd, jókor ezt hagyja rád:
apád – és régholt nagyapád.
 

2

Miért? miért? miért? miért?
Egész nap rejtelmes tudásvágy
pici sugarai bombázzák
a lét ólmos szerkezetét.
Nem nyomja el százezer év
minden sötétje, semmi válság
élő igazad ragyogását,
te csalhatatlan, édes érv.
Hogy hódolatot ne mutassak
esztelenségnek és kudarcnak,
nem én, te légy – te vagy nekem
szivembevésett intelem:
szemem előtt győzve magad vagy
a szép emberi értelem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]