Nyári szárnyasoltár

1958–1961

 

 

 

 

Az »Atyai intelmek«-ből*

BÁLINTNAK

 

1

„…Ám azért, hogyha fiad verset írna,
csak tekerjed ki mégis a nyakát!”
[SOMLYÓ ZOLTÁN]
 
Még gügyögni se tudsz, s apád
máris rákezdi szózatát.
De mintsem későn, jobb előbb,
ha tudod a vészt s kerülöd,
mely ím, harmadik nemzedéke
leselg már családod nevére.
Nézd, mennyi szép foglalkozás:
gyógyítás és finom-marás,
ne kívánd, hogy mind elsoroljam,
mik közt választhatsz, hány dolog van,
hol munkádat körülvegye
a tárgyak meghitt melege
és rádtekintsenek nyugodt
szemükkel a hű anyagok.
Csak a költő áll egymaga,
csak neki nincs más anyaga,
mint a saját szervezete,
sorsa szövődő szövete.
A festőt is ecsete, vászna
kíséri minden álmodásba,
a zenész kétes anyagában
is mindig ott a biztos „á”-hang.
Csak őneki kell tépnie
eleven idegeibe.
Még egy árva hangszere sincs,
saját maga a lantja is,
s a lantot pengető keze,
maga anyaga s eszköze,
ő maga, mely kikel, a mag
s a kasza is, s aki arat,
ő a mérték és ő a műszer,
a tűz és ami ég a tűzben,
ő a bányász és ő a bánya,
a megfejtés és a talánya,
az ismert mennyiség s az „x”.
Ő a föld és a napja is,
s míg ennen heve fölfelé tör,
vacog önmaga hidegétől.
hogy tudd, jókor ezt hagyja rád:
apád – és régholt nagyapád.
 

2

Miért? miért? miért? miért?
Egész nap rejtelmes tudásvágy
pici sugarai bombázzák
a lét ólmos szerkezetét.
Nem nyomja el százezer év
minden sötétje, semmi válság
élő igazad ragyogását,
te csalhatatlan, édes érv.
Hogy hódolatot ne mutassak
esztelenségnek és kudarcnak,
nem én, te légy – te vagy nekem
szivembevésett intelem:
szemem előtt győzve magad vagy
a szép emberi értelem.

 

 

 

Kisbálint könyve*

Bármily kicsi a kisember,
azért vannak titkai.
Akartok-e kicsi Bálint
titkairól hallani?
Minden szóból csak az első
szótagokat vallja ki:
úgy beszél a kicsi Bálint,
mint egy felnőtt kínai.
Kérdik, hol van anyukája,
azt feleli: mama dó…
Nem egykönnyen érthető – de
könnyen kitalálható.
Csak tudja-e kicsi Bálint,
mit jelent, mit mond, a szó?
Földön, gyárban, irodában
mi is az a dolgozó?
Bár dolgozik ő is egyre,
nézzétek, hogy szalad itt:
amint felkel, kora reggel
kisérgeti a Marit,
kis tollporlóval porolja
könyvek hosszú sorait,
szinte forrong seprü, porrongy,
s azt mondja: ta… Takarít.
Hogyha megjön apukája,
mindjárt kéri: apa é…
Apa le is ül a földre
a színes kockák elé,
s rakja, rakja magasabbra,
egyiket másik fölé:
kis kövekből a világot
újra felépítené.
S épül egyre szélesebbre
kicsi Bálint városa:
van egy könyve, abból ház lesz,
benne mackó ül, a ma…
Autó áll a kis garázsba,
hever gu-gu (a kutya),
s körbe-körbe nagydöcögve
fut a város vonata.
S mit csinál itt kicsi Bálint,
ha nem látja senkise?
Úgy van éppen elemében,
forog balog kis keze:
tízszer újra el nem unja
kis cipőjét fűzni be:
lám, neki is a jól végzett
munkában van öröme.
Pá-pá, mennek ki a térre,
nagy kézben a kicsi kéz,
s elmeséli hazatérve,
hogy a boltba mentek, és
vettek na…-t (vagyis narancsot)
s me(leg) volt a napsütés,
és nem félt megsímogatni
egy pacit s egy keritést.
Este van már, le a nap száll,
elkészítve a kiságy,
evett, fürdött kicsi Bálint,
átöleli a cicát,
két karjával megmutatja,
hogy szereti anyukát.
Aztán alszik. S álma fonja
kicsi titkait tovább.

 

 

 

Meddő nap*

Az alkony, mint maró klórezüst-oldat,
előhívja az égen sűrüdő
mélykék homályon kikerekedő,
egyre élesebb ragyogásu holdat.
Minden szín tömör alakzatba nő,
miellőtt az éj kohójába olvad.
A szalviák vörös ércként lobognak
s minden levél külön kis drágakő.
Pontos, boldog beszámoló a táj
a napról, amely lassan messzeszáll.
Termettem – ont a föld bő illatot.
Kibomlottam – ragyog a rügy. Kizengi
dalát a tücsök is. S nem érti senki,
mért múlt el daltalan a te napod.

 

 

 

Vigasztaló (vagy szomorító?) magamnak*

Nézd a kertet. Ahogy a hirtelen nyár csóváitól
egyszerre futótűzként virágba borul.
Csupa lobogó piros, kék, sárga, lila láng.
S alatta nézd a levelek zöld áradatát.
A szarkaláb szirmai mind csupa picike nyuszifejek
(elkeseredésedben is ujjongsz, hogy – talán a világon először – észreveszed,
s hogy egyszerre megint rádöbbensz az élőlények csodálatos analógia-láncolatára, amely növényt, állatot, embert oly rejtelmesen összefon),
s nézd a tátikát, mely, ha akarod, sisak egy görög harcoson,
de olyan is, mint a kiskutya, igen, éppen a kiskutya szája,
ha egészséges, nyersszínű ínyét pitizve kitátja.
S nézz a rózsás fülekkel kiváncsiskodó petuniákra,
s ahogy mind-mind a duzzadó férfi-rügyek
lágyan nyíló női szirmokba feslenek.
Csupa harsogó diadal, jószagú mámor, drága siker!
Észreveszed-e, közöttük közben hány veszik el?
Az elszáradt szárakat, elhajolt hajtásokat,
levert leveleket, a győzelmes bajtárs mellől kilőtt bajtársakat,
a nagy győzelem ismeretlen veszteseit?
Mi tette, hogy az egyik magasba tör, a másik elesik?
Ki választotta ki ezt ragyogásra, amazt senyvedésre,
hogy egyiket a nap tüze érlelje, a másikat eleméssze?
Erre is épp csak egy pillanatig gondolsz tanácstalanul,
aztán megint elragad a kert, ahogy virágba borul,
s a virágzás ujjongó győzelmét ünnepeled,
nem a magyarázat nélkül odaveszett,
virágzásig nem jutó csirák
láthatatlan és néma bánatát.

 

 

 

Törvény*

Lásd, ezek az utolsó orgonák,
lágy húsukba belerág már a rozsda.
Vesztüket nem az ősz hidege hozta:
a nyár heve, mitől kigyúl a mák
s a kertek égboltjára csillagozza
pici tejútjait a jázminág.
A csontváz-orgonák iszonyatát
köröskörül övezi puha pompa.
A tavasznak is van ősze, a nyárnak
is tavasza: minden perc szűl s temet.
Lásd, ezek az utolsó orgonák.
Ordítanék a konok őrület
szörny-törvényétől: teremtés, utállak!
És megbűvöl az első jázminág.

 

 

 

Párizs, Párizs*

Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,
s bár várost bűzösebb fekélyek soha még
nem rohasztottak e viruló szép világon,
a költő vall neked: szép vagy te, csodaszép!
 
[RIMBAUD (KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA)]
 
A franciák mondják hová gondol a franciák
Csak nem képzeli hogy a franciák és a fasizmus
Mondják akik az illuziók papírhajóján
Szeretnék megúszni a történelem tajtékzó törvényeit
A franciák
A franciák Hát persze hogy nem a franciák
Mint ahogy nem is a németek régen és nem is a magyarok
És nem is az olaszok és semmiféle népek
Csak azok igen egészen egyszerűen csak azok
Akik a saját hatalmuk ingó falain tántorogva
Készek magukkal ragadni egész nemzeteket akár
A világot bánják is ők és bármilyen esztelen is
Akik ha arról van szó nemcsak a mások szenvedését
Nemcsak a mások kiontott vérét hajlandók elfeledni
Hanem a saját magukét is
Rettenetes rettenetes a törvényed emberi világ
De most láthatod még a leglaposabb fogalmazása is többet ér
Mint a legtüneményesebben szállongó szappanbuborékok
Amiknek magad is annyit bámultad iriszes csillogását
 
Hadak múltával béke kezdetén
A Luxembourg-kertben ültem Denise-zel
A jövő zengett mint a költemény
Amelyben minden az életre rímel
Ahogy fellengzően szavaltam én
 
Kibontott hajként röppent a szökőkút
S szinte pengtek a lantalaku fák
A szél egyszerre négy égtáj felől fútt
Párizs kinálta a világ borát
Nem voltam részeg soha semmitől úgy
 
És Pierre Emmanuel hogy sugárzott
A könyvedbe írt dedikáció
Párizs és Pest az a két ritka város
Ahol a boldogság nem puszta szó
Hát minden csak üres ábrándozás volt
Közben már recsegett a boldogtalanság trombitája
Danton szobra előtt
Bámultam a tömegben a tetováltmellű kardnyelőt
(Éppúgy ahogy Apollinaire leírta harminc évvel előbb)
Mikor a rikkancs nyújtott hangon ordibálta
Mint ha stadionban ujjongó tömeg üvölti Gó-ó-ó-ó-l
Lisez Paris Dimanche Nouvel organe du Général de Gaulle
Kik álltak mondjátok kik álltak a Köztársaság kapujában
Hol a Boulevard-okon kószálni este oly jó*
Ó Villon Pontoise melletti Párizsa
Remegő árbocok Notre-Dame Concorde Chaillot
Akikkel a vihart állja Lutécia
Aki vagy egymagad értelem és nemesség
Kire rab nemzetek vigyázó szemüket
Reménység-keresőn már annyiszor vetették
Párizs hol oly régóta élnek emberek
Ó te művészetek hadak s törvények anyja
Kit este a Tejút az égről átölel
S fut fut a Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
A megcsalt szeretők hű énekeivel
Te folyton változó izgékony és kalandos
Ahogy mint írva van halandók szíve sem
És te mégis örök mégis hű önmagadhoz
A fényed értelem s a színed szerelem
Ki fakó ég alatt szemed dörzsölve ébredsz
Agg munkás s únva nyúlsz szerszámaid után
Te annyiszor megölt s annyiszor újraéledt
Harcokkal viselős szent vörös kurtizán
Bukásod is teremt és szűl haláltusád is
Míg újra felragyog Párizs szép reggele
Mert az időkön át s az én nyelvemen át is
Egymásnak így felel költőid éneke

 

 

 

Sírvers*

A Szajna arab áldozataira
Álmom folyója holttesteket vet reggel a partra
Mindegyiknek egyforma barna bőre van egyforma Krisztus-arca
A kezükben gitár
Emlékszel nyáron a Szajna-partra
A szigetcsúcs lehajló fűzfáinál
A Zöld Lovag reflektor-patinás szobra alatt
A lépcsőkön homálybavésett csoportozat
Milyen távoli táj tengerentúli ujjai pengették a húrokat
Holttestek húrjain játszanak a hosszúujjú szajnai éjszakák
Hallom a titkon csobbanó hullámok hirtelen forteját
S utána a csendet
A vízen szerelmesek gyanútlan csillagai rezegnek
A neonok és féklámpák fénymilliói közt is helyet szorít a sötétség
Az orgyilkos belefér még
Jaj az őszi ragyogás s a mind fénylőbb egyszerű emberi mérték
Eresztékeibe mindenütt belefér még
Mindenféle régi és új iszonyat
Lutécia térde közt fekete halottak ringanak
Meddig kísértik még álmainkat az ég alatt
A romló emberi húsban romolhatatlan az emlékezet
Meddig vésik bele még e veszélyes emlékeket
Mikor lesz hogy mindenütt a gyűlölet hulláját vetik ki
Földön az éji vizek

 

 

 

Útravaló dal – régimódi*

A PÁRIZSBA INDULÓ MARIANN-NAK

 
Hát nélkülem szállsz ki a Gare de l’Elsten,
mint most tíz éve én is nélküled.
Álltam a perronon – kit is kerestem?
tán téged – s most ott vagy s én nem leszek.
Hiába vársz, ha vársz – de vársz-e – engem?
Nélkülem mész oda, de mégse hagysz itt,
amerre jársz, éledni kezd nyomom:
veled várom az első sarki taxit,
együtt megyünk a Sebastopolon
szitáló esőben a Pont-au-Change-ig.
Ha véletlen arra tévedsz, a Zöld Bár
piros tükrözésű asztalain
tűnt délelőttjeim hűs szesze ott vár,
ifjúság itala, víztiszta gin,
ülj le mellé a piros asztaloknál.
A Luxembourg-kertben is már tudom, hogy
neked vetettem el lépteimet,
a Medici-kútnál, lantágu lombok
alján, hogy most neked zöldelljenek
az ifjú vágyak és az ifju gondok.
S a Szajna fölé bukó ferde nyárfák
a Zöld Lovag szelíd szigetcsucsán,
Lutécia térde közt zengő hárfák,
ó, hányszor hallgattam, hány délután,
nézve az első kigyúlt esti lámpát.
Sétapálcaként lóbálva baguette-em
a kert rácsa mellett lépegetek,
észre se véve, hogy közben megettem
falatonként a hosszú kenyeret,
míg roppant álmok forogtak fejemben.
Állok veled a Quai de Montebellón
s a Notre Dame nagy rozettáin át,
mint roppant fény-hangszórón, szinte hallom
a csúcsívekből szökkent áriát,
mely városzajt és századokat elnyom.
S ha lépcsőn vár a szárnyas és fejetlen
emlék, a szamothrakéi Niké,
ó, szépség! te égen s földön egyetlen
olyan diadal, mely mindenkié,
s visszavonhatatlan és verhetetlen.
S a Barbèsen, hol mint a csodaforrás,
a Metró mélyből a magasba tör –
itt s ott, mindenütt ott leszek, ahol vársz,
s ahol nem is; nem hagylak egyedül,
lépted nyomán feltörök, mint a forrás.
Avignonban, hol mint maga a pápa,
Vilar úgy jelenik meg a szinen,
s hol vörös szirtek kék kelyhébe zárva,
a láthatár nagy cserepeiben
egyszerre rádnyit a tenger virága…
…De jól tudom, mindez szegény hazugság,
mint vallás a népnek, rossz mákonyom,
mint varázsigét, zsongító zsolozsmát,
nem is neked, magamnak mormolom,
a vágy helyett, mely űztön űzne hozzád.
Tudom, nem őriz engem semmi álom
s az idő fel nem támaszt, csak temet,
tudom, túl a mindennapos halálon
már csak te őrizhetsz meg engemet,
mindennapos édes feltámadásom.

 

 

 

Veled*

Nem csoda ma se történt
Megint csak este lett
Mégis jó volt veled
Én-szörnyeim felett
Átugrani az örvényt
Szemben az utcalámpa
Most villant éjfelet
A hinta fönt megállva
Lendül új zuhanásba
Továbbrepít veled
Cserepeire hull már
Minden sarkán reped
A nyár tükre – mig új nyár
Nem jön már vak leszek
De úgy is jó veled
Bár el ma sem daloltam
A fő-fő éneket
Ma is csak elnapoltam
Mégis jó volt veled
Venni ezt-azt a boltban
Ma is drágán fizettem
Vertarany zsigerekben
A pénzt a keveset
Mégis jó volt veled
Mikor zsebembe tettem
Jó volt egy rezzenetre
Mi is a döbbenet
Hirtelen latra vetve
Hogy másképp is lehetne
Lehetnék nem veled
Lehetnék nélküled
Az eljövő telekre
Mik rámköszöntenek
Már egyre hidegedve
Az is jó lesz veled
Hurrikánok söpörtek
Repülő leesett
Nem ma se ma se lett
Embernek lenni könnyebb
Mégis jó volt veled
A délkörök keresztjén
mindig megfeszitett
Embert ma is ecet-
Hírek várták csak enyhként
Mégis jó volt veled
Jó volt veled az erkély
A buszon a tömeg
Ahogyan felnevettél
Elmentél visszajöttél
Az is oly jó veled
Hogy úgy vagy mint a tenger
Ha elhúzódsz se hagysz el
Végleg elkevered
Hullámod fövenyemmel
Mely tele van veled
S a mindennapos ünnep
Az is oly jó veled
Nappali jelmezed
Után ha felveszed
Mezét a szerelemnek
Egy pillanatra jó volt
Nem-élni is veled
Feledni az utókort
Amely majd elfeled
És inni rá egy korty bort
Jó róni ezt a verset
Nélküled is veled
Míg alszol s nem is sejted
Hogy mint petét a sejtek
Megörökítelek
Jó ez is jó veled
Lenni egyszerünek
A százsejtű valóság
Felhámján lesni meg
A percek suhanását
Tépni az elmarasztalt
Fákról e rímeket
Mint a bűnbeesett
Kitiltatván az absztrakt
Édenekből veled
Mily Masaccio-i kép ez
Elfödöm szememet
Úgy futok el veled
Míg rímet keresek
Az első sor riméhez
Így játszogatva negyven
Évemmel míg pereg
Az éj s oly jó veled
E szeptemberi esten
Kilencszázhatvanegyben

 

 

 

Nyár*

 
 Hallottad? megint egy madár
mondta ki néma gyönyörünket.
Édes tüzeivel körülvett,
 
 mint te engem, minket a nyár.
 
 Ketten egyek, benne forogtunk,
nem volt te, én, csak mi meg ő.
A friss záportól lihegő
 
 lombok húsa közt fuldokoltunk.
 
 Mély volt az árny, szelíd a fény,
mint ébrenlétünk s ájulásunk.
Egy levélről egy csepp aláhullt
 
 s csillogva ült szád szegletén.
 
 Aztán indultunk újra, mint más,
én lettem én, te újra te.
Mentünk külön és kétfele:
 
 kit írógép várt, kit a színház.
 
 Csak a nyár maradt egy, a nyár,
kinek forró mélyébe szálltunk:
külön is ki-kinyúlt utánunk,
 
 s még soká ölelt egy sugár.

 

 

 

Sorok*

 

Négy

Semmi értelmem nincsen nélküled,
húrtalan hangszer vagyok, elveszett kincs,
kongó kérdés, amire felelet nincs,
te vagy a sor, amire rímelek.
 

Hat

Vadpiros muskátli, kusza ecetfa
s gesztenye árnya borult a teraszra,
a hegyoldalon fény és fenyvesek
s egy kismadár… csak feljegyzem neked,
ahogy a lihegő, puha, meleg nyár
egy percre elhevert a lábainknál.

 

 

 

Balatoni kisszvit*

Mariann-nak

 

Gyümölcs

A csöpp olajbogyók is ráncosodnak,
 
 a vendég füge bőre is hasad,
az almaág terhétől földre roskad,
 
 hódítón kavarog a dinnyeszag,
ért gyümölcseként az alkonyatoknak
 
 csorranó fénnyel bukik le a nap…
De ringó ágán nyári napjaimnak
 
 déli sugárban, esti árny alatt
te vagy a legészbontóbb, édes illat,
 
 legtelibb forma, legdúsabb zamat.
 

Fény-árny

Az oszlop alját fürdeti meleg fény,
 
 de hűvös árnyék mossa másfelől,
s a fény és árny határa, mint a repkény,
 
 csavarvonalban kúszik rajta föl.
Olajfa hajlongó lombjai közt
 
 hátrább sudáran nyúlik fel a nyárfa.
Csönd van, csorduló, édes nyári csönd,
 
 már habzik benn az őszi ízek árja.
Csupa lágyság minden, amihez nyúlnál,
 
 csak a száraz vadszőlő-tőn busong
zörögve egy sárgult levél: a múlt nyár
 
 szent teteméből egy ereklye-csont.
 

Délutáni vitorlázás

 
 Jó kis déli szelünk jött, fölfut rá a hajó, mint
gyöngyszem a láncra, ragyogva a nap lemenő sugarában.
Húzzuk jól be a vásznat, gömbölyüen belesímul,
mint nő melle a férfitenyérbe, a könnyü feszes szél,
hogy nehezéktől árbocig egy remegés a hajótest
tőle, ahogy dől… Hej, dőljünk jobban bele, üljünk
szembe a nappal, az is suhan egyre velünk, nézd,
ritka merészen, egészen a vízig döntve meg izzó
árbócát, úgy siklik alá, hogy hallani szinte
útja nyomán a fodor felhők csöndes csobogását.
Roppant űri hajó, nagy Nap, kinek árboca végig
nyúlik a tón, milyen édes versenyt szállani véled,
s majd azután egyszerre kikötni veled meg a széllel
és a sirállyal, amely röptünknek párja a légben,
míg zizegő nádakkal, a tűnő fényben ezüstlő
lombu olajfák közt áttetsző égdarabokkal
s karcsu tücsökzene-testeddel, mely az éjt telezengi,
parton vár a szelíd mindennapos alkonyi szélcsönd.
 

Tenger és tó

Mikor először láttam meg a tengert,
a kék vizet, az elnyúló fövenyt,
jobbfelől a St. Honorat-szigettel,
mely ívben megtöri a végtelent,
fönt az óvárt, lent a partot kigyózón –
felujjongtam, mily otthonos a kép:
lehetnék akár a boglári mólón,
ott se lennék magamhoz közelébb.
S most, gázolva a part sekély vizébe,
míg a szétterült zsongást hallgatom,
s Keszthely felé parttalan messziségbe
tereli fodrait a Balaton,
s a nap billenve már nyugatra fordul,
simul a víz, hullámlik a föveny,
érzem, hogy a somogyi dombokon túl
vár a töretlen déli végtelen.
 

Idill

Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet.
Lassú tempókkal úsztunk kijjebb, csak egyre kijjebb.
Félkönyökére dőlve a nap lustán aludt el.
A víz sűrü ilyenkor s fehér, mint az aludttej,
csak egy-két szél-barázda borzolja néha zöldre,
s ott olyan, mint a forralt tej ráncosszínü bőre.
A délután delének a hangja, színe enyhe,
a víz, az ég, a partok lanyhán mosódnak egybe,
s a távoli vonatzaj és fönt a repülőgép
se bontja meg a csöndnek szép, tompafényü szőttjét.
Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet.
Katica fuldokolt a vízen, hajamba tetted;
biztos talajt találva, lábát vígan reszelte,
én meg – hajamban véle – a vizek hajzatába
fogództam két karommal, ez ingatag világban
nekem a legszilárdabb, legbarátibb elembe.
Engem a víz vitt, én meg a pettyes katicát
s ő mit mentett a hátán? Lám, iszonyú világ!
hát más törvényed is van, nemcsak a gyilkolás?
Nem csak a fulladás vagy – nyíló torokba; vízbe?
Nem csupán a veszély vagy – vagy a mentsége is te?
Nem csak a harc, a béke is rendszeredbe illhet?
Ilyet szeretnék írni, mindig, mindig csak ilyet.
Ahogy a nap lehajlón keretezi a képet
s hajókürt, csobbanó kő, messzi halk nevetések,
a fák zöldje, a vízkék ég s az égkék vizek,
s a sárga fény, a fodrok során ahogy rezeg,
s a veszteglő vitorlás, alkony hajótöröttje,
mely úgy lebeg, a szélcsönd bójájához kikötve –
mind egy közös ütemre lélegzik és velük
lélegzem én is, élve lüktető életük,
csak annyira külön, mint az a pár röpke vízcsepp,
amit, mikor a vízből kezemmel felrepítek,
mindjárt kerek egész lesz magasba szökkenőben,
saját-kohéziójú és öntörvényü gyöngyszem,
s úgy töri meg egy percre a napfényt odafönn –
de vonja vissza máris a roppant őselem.
 

Műhelytitok

 
 Jó ez a sekélyvízü part,
 
 ha zsibbad is tőle a láb,
 
 de felpezsdül a gondolat.
 
 Ahogy gázolok benn tovább
 
 s a víz mindjobban ellep,
úgy leszek belül is szavakkal egyre teltebb.
 
 És mire végre úszni kezdek,
agyam már nem a víz, a rím sodrán libeg.
 
 A tóból meritek
 
 mindennap ihletet.

 

 

 

M.-nek – premierre*

Te mindig újra más lehetsz,
nem kell hozzá álom, se szesz,
egy-két vonás az arcon, egy-egy
ruha, hajfürt megváltja lelked,
s máris a síró Ismené
hajol Aricia fölé,
s ha már elég a tisztaságból,
benned a vad Cluvia táncol.
Lehetsz szelíd-együgyü, mint a
kis Kinga – s őrült, mint Melinda.
S ha lábad egy feszes trikót húz,
te vagy a reneszánsz Prológus.
Dölyfös Panova s büszke Jane
te vagy, ha akarod…
te vagy, ha akarod… De én,
én mindig csak én lehetek,
magamból ki nem léphetek.
A te sorsod másokban enyhül,
de bennem mások sorsa meggyül;
te magadból kilépsz – örömnek,
belém mások is fájni jönnek;
te más sorsokkal gyógyitod,
mi benned gyötrelmes titok.
Ne bánd azért és ne panaszkodj,
hogy tőled távol az alak,
mit a rendező rád kiosztott,
annál jobb, minél távolabb.
Ó, bár én is inkább Szerep
lehetnék önmagam helyett!
Most menj öltözni szűzi szívnek,
Clarice, várnak, telt a ház.
Én minden este elveszítlek,
te mindig újra rámtalálsz.

 

 

 

Páros szonett*

 

1

Valahol felizzik egy csöpp parázs,
aztán még egy, még egy és újra még egy,
mint egykor sorban a görög hegyélek
láncán lobbant a boldog híradás.
S már összecsapnak. Ezer lánggal égek,
egy futótűz vagyok, egy lobogás,
nyöszörgök, mint az égő farakás,
és olvadok, mint kohóban az ércek.
Először arra vágynám, hogy a csókod
zuhogjon rám, oltani enyhe-hűsen,
s a perzselő kín majd csillapodik.
Aztán, ahogy lassan beléd csukódok,
már semmire se vágyom, csak hogy így
égjünk egymásban, mint a tűz a tűzben.
 

2

Most nem is lángoló tested dalolnám,
a tüzet, a mindkettőnket kigyújtót,
csak a lágy hűvösséget, ha kinyújtott
combjaid elkígyózó enyhe strandján
végigsiklok, ahol, akár az orkán,
előbb vérem s véred dagálya zúgott,
elöntve bennünk minden kicsi zúgot,
átcsapva eszméletünk sziklaormán.
A hűs öntudat szélcsöndjét dicsérem,
az édes érintést, mely túl a vágyon,
csillog, mint dagály után a föveny.
Mindenfelől csak te vagy a határom:
hullám vagyok, te vagy a partvidékem,
ha part vagyok, te vagy a tengerem.

 

 

 

Kettőnk titkaiból*

 

1

Mi mindent kell titokban tartani.
E futó nyári percet is, amely
úgy hull le, mint egy véletlen esőcsepp
a tikkadt virágok közé: üdén
és jelentéktelenül, mégis annyi
szinképre nem bontható csillogással.
Az erkélyen dolgozom, s munka közben
réveteg szemem öntudatlanul
téved tested egy éppoly öntudatlan,
napot lélegző kis pontjára, hol
a tompor kettős íve összeér.
Egy kósza csepp a torló figyelem
fellegéből, semmi, egy pillanat,
aláhull csillogón s már nyoma sincs.
De tele van elmúlt és eljövő
percek minden sugárzó gyönyörével,
a görcsösen megfeszített marokkal
s a símogató, kisímult tenyérrel,
s még annyi mással, mi kimondhatatlan,
s amit titokban szoktak tartani.
 

2

Kezedben tartod mint király az almát
Kezedben mint a labdáját a gyermek
Kezedben mint női keblet a férfi
Vagy két kezedben mint emlőt a kisded
Kezed közt kapja meg végső alakját
Ahogy a korsó ad formát a víznek
Ahogy szobrász ad formát az agyagnak
Kezedben tartod mint kötés a könyvet
Kezedben mint megszokott ágy a testet
Kezedben tartod mint madárt a fészek
Kezedben mint a fészket a fa lombja
Kezedben tartod mint föld a palántát
Mint magot magház mint levél a bimbót
Kezedben mint a szirmok a gyümölcsöt
Mint húst a héja mint a bőr az izmot
Kezedben tartod mint hajós iránytűt
Kezedben mint az áramot a körte
Kezedben mint a hangszóró a hangot
Kezedben tartod mint a völgy a várost
Kezedben tartod mint a báb a lepkét
Mint utasát ürben a repülőgép
Kezedben tartod mint légkör a földet
Mint a világot ezerféle vonzat
Kezedben tartod mint tartja a hívők
Erényeit és bűneit az isten
Kezedben tartod mint idő a titkát
Kezedben mint a jövendő a sorsot
És kezedben mint a sors a jövendőt

 

 

 

Nyári délután*

 
A megállónál tűz a nyári nap,
a sarkon túl árnyban várunk a buszra.
Római-part. Vadszőlő-koszorúzta,
indás vízi csendből szőtt pillanat.
Nem, nem hagyom magam megint megbűvölni
a szonett rámmeredő négy csörgőkígyó-szemétől,
csak elmondom, mert ki más mondja el, ha nem
én, hogy múlt el ez a nap is, mint a többi…
mint mind a többi e folyó partján a latinok óta
vagy a kelták vagy a dinothérium óta… fúrd
csak át szemed egy percnyire az idő porhanyó
közegén, s meglátod, amint ott hever, roppant
ormányát elnyújtva a miocén fövenyen.
ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. Itt a busz,
fekete blúzod, sárga szoknyád meglibben egy pil-
lanatra a geológiák irdatlan rétegei fölött, hogy
egy pillanat múltán majd közébüksimulva éppen
olyan legyen, akár az őshüllők csillogó pikkelye,
a vastagbőrüek vörhenyes irhája, látod, mégis
 
úgy tudom szeretni az életet,
mikor ily szelíd arcával kinál.
A fák alatt állunk, várunk a buszra:
 
két csont a földben, egymásra borulva,
majdan napfényre bukkanó lelet.
S játszik velünk az árny, a fény, a nyár.

 

 

 

Zene – egy húrra*

Nélküled töltök két hetet
az ég alatt a tó felett
éjjel-nappal csak nélküled
olyan erősen nélküled
ahogy veled sem lehetek
kék Quattrocento-hátteret
rajzolnak szembe a hegyek
játszik a pannón kikelet
olasz földet provansz eget
gyermekkorom kék szédület
nélküled töltök két hetet
eszem dolgozom heverek
mind nélküled semmit veled
de minden gondolatom egy
így élni veled míg lehet
az ég alatt a tó felett
az orgonák őrjöngenek
repülő szeli az eget
mint gyors fűrész a léceket
ablakom elé verebek
csókák rácsot feszítenek
így élni veled míg lehet
a tündéri felületet
s a mélyet is ha tekereg-
nek is a rángó idegek
veled nélküled érthetet-
len lesz a szó ha újra meg
újra sokat ismételed
nélküled veled egyre megy
már nem is tudom melyiket
használom a másik helyett
mint sugár-érte sejtszövet
a grammatika szétesett
csak nélküled és csak veled
a képzők és a képzetek
egymás képén áttetszenek
szived szivem kezem kezed
a ragok értelmetlenek
nélküled töltök két hetet
az ég alatt a tó felett
így élni veled míg lehet
míg cikázva mint a legyek
kikerüljük a végzetet
a ragadós halált melyet
szerveink enyvesítenek
így élni veled míg lehet
ha külön is egymás helyett
mindig kettőnek lenni egy
mint egy filmre fényképezett
két arc hiába vegyszerek
többé széjjel nem szedheted
vagy Picasso-rajz melyen egy
vonal zár körül két fejet
akár a görög képzelet
Őslénye melyet szétnyesett
a Teremtés s a két felet
egymás felé eszeveszett
vágy hajtja míg a nyílt erek
egybe nem forrnak s nem heged
be a tátongó női seb
mely szétváltukkor üttetett
az orgonák őrjöngenek
rajtuk én-rügyek s te-rügyek
amint egymássá feslenek
az ég alatt a tó felett
bármeddig írnám versemet
nélküled is mindig veled
csak ez egy rímre lelhetek

 

 

 

Érkezés*

Mintha csak én teremteném
 
 e folyóparti őszt:
alighogy szétfreccsent a fény
 
 a hegy lombjai közt.
Most löki csak ki a hegyet
 
 a föld forró hasa,
magvaiból csak most eredt,
 
 s már erdőt hajt a fa.
Csak most serked ki levele,
 
 s mindjárt vérfoltosan,
most ásta meg medrét a pre-
 
 hisztorikus folyam.
Itt lent a házak, fönt a rom,
 
 s árnyékuk a vizen,
sütkérezők az udvaron,
 
 s a kavicsos föveny,
s az éppen kikelt kis bogár,
 
 mely párzik már füvén –
volt-e mindez? olyan, akár
 
 ha most teremteném.
Lehet, hogy volt már nélkülem?
 
 Amíg nem voltam itt?
S hogy a Boulevard Saint-Michelen
 
 egy lány ábrándozik?
S a Csung Ven köve közt a fű
 
 most is utat talál?
És tövében kétkerekű
 
 kordét von a szamár?
Hogy van, hogy mindig létezik
 
 az irdatlan világ!
Öltöztetik s vetkőztetik
 
 nappalok, éjszakák.
S nem csak te vagy a kapcsolás,
 
 a hő érintkezés,
mitől fellobban a csodás
 
 lét, ahová belépsz.
E perc zenéje – avaron
 
 zörrenő gesztenye –:
milyen vagy más, járt tájakon
 
 s hol nem jártam sose?
Milyen vagy a hátam mögött,
 
 és előttem milyen?
Az összecsapódó idők
 
 áramköreiben?
Hogy töltöd be ismert szobám –
 
 most ismeretlenül?
S e kert is, elmentem után
 
 mily semmibe merül?
Egy-két késő dália nyit,
 
 levert dió kopog.
Mért nem lehetek akkor itt,
 
 amikor nem vagyok?

 

 

 

Utazás előtt*

Míg útra készülök, ím, elémjön
kora-éber szemembe fénylőn
már itt, ez őszi hajnalokon
a kései, távoli nyár
odalent Tivolinál.
A Villa d’Este kútjai fölött
 
 se lebeghet
 
 lebegőbb,
párásabb könnyü lehellet,
mint itt a teraszomon
ez őszi hajnalokon,
 
 hova elémjössz,
 
 nagylelkü Dél,
hogy átlényegüljön e szép ősz,
mely valahol csoda nyár még
 
 s van, hol már keserü tél,
 
 de itt még ritka ajándék:
mint fejedelmi vendég
elé terített puha szőnyeg,
mint később esedékes
pénzre váratlan előleg –
hisz már az ottani ég ez,
a vágyott délszaki kék ez,
 
 mintha a messze
 
 elébe sietne
a feléje sietőnek.
Vagy tán csak képzelem?
 
 Nem. Képe ez annak,
ahogy kísérője leszel utamnak,
 
 bárha nem jössz velem,
miképp bármerre járok,
nélküled át nem lépi a vámot,
 
 csak egy felem.

 

 

 

Perc*

Magányt kerestem s most társat keresnék
a bennem tátongó perchez Cigaretta
szánalmas tüzijátéka Önként kinyíló
könyv mint egy kéretlen kitárt öl
Alkonyat unott színjátéka az ablakban
a kigyúló lámpák szuffitái alatt
Satubafogott képzelet Szavak marása
alatt forgatott alaktalan gondolat
Mulatságnak kimerítő munkának
értelmetlen
értelmetlen Ó idő
mért nem dolgozol bennem oly
öntudatlanul és fáradhatatlan
mint az okos sejtek és a
megfoghatatlanul keringő
hormonok

 

 

 

A bukott kiskirály gázelje*

A várvavárt szabadság elközelgett,
 
 a kivívott s elnyert forradalom,
a szép Szellem a palackból kilengett,
 
 s szólt: Három kivánságod megadom.
Mindenkiben tízezer vágy feszengett,
 
 de neked csak egy kellett: hatalom.
Egyik teret kért, méltó férfitettet,
 
 de te csak azt felelted: hatalom!
Másik valami sosemvolt szerelmet.
 
 Neked minden szerelmed: hatalom.
Volt, aki csak egy szép nyárért esengett.
 
 Neked szépnek se volt szebb: hatalom.
Ki csak, hogy egy délutánt átheverhet.
 
 Te nem ismersz más enyhet: hatalom.
A harcos: elveinek győzedelmet.
 
 Neked nem volt más elved: hatalom.
A költő: felmérni a mérhetetlent.
 
 Tetőled több se tellett: hatalom.
A színész: esélyét a nagy szerepnek.
 
 Neked egy szerep kellett: hatalom.
A beteg: csodáit új gyógyszereknek.
 
 Neked betegség kellett: hatalom.
Mű helyett, mely jogos babért szerezhet,
 
 vesztett tehetség kellett: hatalom.
Okos barátok helyett, kik szeretnek,
 
 neked ellenség kellett: hatalom.
A munka helyett, mely beszél helyetted,
 
 menthetetlenül mentett hatalom.
Siker, dicsőség, pénz, nő – az se kellett,
 
 csak hatalom, hatalom! hatalom.
Oly szánalmas vagy, amily szörnyü voltál
 
 örökké ingó talapzatodon.

 

 

 

Az ellenségek gázelje*

 
 Sosem jutnak eszembe az ellenségeim.
Eszembe jut egy rózsa. Mi még, hamar? A napfény
porszem-galaktikája áthasított szobámon.
Ahogy nagyapa mosdott. Egy lassan vetkező nő.
 
 De nem jutnak eszembe az ellenségeim.
Találkozom velük, ezredszer is gyanútlan,
 
 és nem jut az eszembe, hogy ellenségeim.
Kezet fogok velük, s inkább sajnálom őket;
 
 vajon mért jó nekik, hogy ellenségeim?
Nem lenne nekik is jobb gondolni erre-arra,
egy rózsára, reggelre, kavargó porszemekre,
egy homályból derengő holdfényü testre – mintsem
 
 arra gondolniuk, hogy: az ellenségeim?
Gyűlöljem? – nézem őket: biztos valamijük fáj,
 
 milyen furcsa betegség, hogy ellenségeim.
Találkozom velük, s nem látom a ruhájuk
alatt a tőrt, a karmot, orruk helyén az ormányt,
pedig tudom, hogy ott van. És nem is foghatom meg,
 
 mért nem jut az eszembe, hogy ellenségeim?
Mert így volnék teremtve? Vagy tán ez a betegség?
Túlontúl jók lehettek hozzám gyerekkoromban,
hogy két szem közt egy orr már bizalmamra méltó,
hogy még a sunyi gnómnak is mentséget találok,
éppen, mert sunyi gnóm, s mert tán elfeledi attól,
 
 ha az eszébe juthat, hogy ellenségem ő.
Ó gyerekek, hozzátok legyenek, legyenek jók,
 
 s majd nem jut eszetekbe az ellenségetek.
A gyermeket a jóság, ám a férfit talán épp
 
 ők teszik egyre jobbá, az ellenségei.
Mennyivel nehezebb is követnie a példát,
mely azt mondja: ilyen légy! mint azt, mely arra inti:
csak éntőlem különbözz, vigyázz, csak rám ne gondolj,
 
 csak rájuk ne hasonlíts, kik ellenségeid.
Eszébe jut egy rózsa. Hogy csillag volt a porszem,
és hogy porszem a csillag. Ahogy a félhomályban
levetkezett a holdfény. S hogy íme férfi lett és
kardok, karmok között megy. S hogy talán maga is kard.
 
 De nem jutnak eszébe az ellenségei.

 

 

 

A barátok gázelje*

 
 Én ott vagyok szabad csak, az emberek között.
Az erdő, mint a zárka: fa-rácsok és fa-rácsok.
S ha nem ér sose véget? csak új rács, mindig új rács?
 
 s nincs út, mely visszatérít az emberek közé?
– Hogy csak az ember aljas? – A természet közömbös.
A lágy lomb meg se rezzen, ha eltörik a lábam,
agyamra ráfonódik a névtelen növényzet,
nem tudhatom, mikor lesz kígyó a gyökerekből,
vagy gyökér a kígyóból, s mindkettőből talán más.
 
 Csak ott nyílik menekvés, az emberek között.
Még önmagam elől is. A szörny rendszer elől, hogy
míg elmerengve lépek s csak ámulnék szelíden,
minden léptem halál lesz, talpam alá temetve
bogarat és virágot… És mint én a bogárra,
éppoly gyilkos-gyanútlan tipor reám a csend.
És még ha észrevéve a halálraitéltet,
fel is szedem a rémült, fekete lüktetést és
megfogom nagyvigyázva, féltében rámtapadva,
maga tépi ki csápját. Nem érthet. És nem értem.
Ismerhet félre bárhogy, csak ott van, aki ismer,
 
 ott ismerek magamra, az emberek között.
A víz is, még a tó is, földim, szülötti társam,
még az is rámgomolygó puhány idomtalanság,
ha elveszik a ködben a part szilárd gerince,
az embercsigolyájú. Bármilyen buktató is,
 
 csak ott tudom a járást, az emberek között.
Csak ott, addig, ameddig az ember belevéste
nyomát a kőbe, fába, földbe és levegőbe,
ekével vagy turistajelzéssel vagy radarral,
míg legalább az órám átlükteti erembe
egy tán már nem is élő másik ér lüktetését.
Csodálni tán csodálom a remetét, kalandort,
aki pusztába búvik, vagy őserdőbe csörtet,
nyílt vizeken csatangol, ki elég önmagának,
mint a hímnős virágok vagy önellátó ország –
engem a kézfogások, hangos szók s néma gondok,
eszmék s szemvillanások export-importja éltet,
 
 én ott vagyok egész csak, az emberek között.
Még akkor is, ha ott is könnyebb csonkának lenni
 
 s elveszteni magunkat, az emberek között,
s meg kell harcolni ott is sakállal, ceceléggyel,
 
 harcot is ott tudok csak, az emberek között.
Ó, hogyha mégis olykor a sivatagba vágynék,
bár a mérges vadonba, csakhogy ne lássak embert,
rajzoljátok elém az ember jegyét a fákra,
minden borzalmakon túl a végső közös ábrát,
kék négyszöget, piros kört, a szép turistajelzést,
 
 mely újra visszatérít az emberek közé.

 

 

 

Nyári szárnyasoltár*

 

Szélben

A jegenye
 
 nem hajlong ide-oda dőlve
 
 s konok-mereven se feszeng.
 
 Csak ágait hajlítja. Törzse
mozdulatlan nyúlik magasba.
mozdulatlan nyúlik magasba. Szent?
Nem. Csak a fák szépszavu bölcse.
A nádas
 
 hánytorog, mint a vajudó,
 
 vagy a gyönyörbe ájuló
 
 kitárt has.
 
 Vagy mint egy őrült orgona,
 
 mely nemcsak zengne-zúgna
 
 a fúga
 
 beléfújt viharaira,
 
 de ezer sípjával nekivadulva
 
 örvénylene, vergődne, forgana.
A száraz levél
 
 fellibben kerengve,
 
 s megzörren. Boldog, mint az agg,
 
 akit mégegyszer szerelemre
 
 lobbant egy nemvárt pillanat.
A lóhere
 
 némán lapul a földhöz,
 
 nincs hangja, se mozdulata,
 
 az általános ájulatban
 
 a sok önmagából kivetkező közt,
 
 elbájolatlan,
 
 híven magához ő áll egymaga.
A csónak
 
 vergődik a bóján.
 
 A lánc feszül, lazul, feszül,
 
 mint a feldúlt idegzet.
 
 Maga se tudja, csöndesen csobogván
 
 a kisimult habokon ringna-e,
 
 vagy az őrült vizeknek
 
 lenne-e részege,
 
 a vélt szabadság vad ámokfutója.
 
 De mindez puszta ábránd.
 
 A valóság: a szél, a lánc, a bója.
A zene
 
 nem bír e nagyobb zenével.
 
 Mállik, hasad, reped,
 
 csak egy-egy elrongyolt foszlánya ér el.
 
 Majd eloszlik, majd tornyosul,
 
 éppoly megfoghatatlanul,
 
 mint fönt a föllegek.
Felcsap és lecsap
Felcsap és lecsap a sirály,
 
 nem hódol be s ellent se áll,
 
 neki miért vergődnie?
 
 A forgatagban tárt szárnnyal lebeg:
 
 ahogy a levegő neked,
 
 neki a szél az eleme.
A hínár
 
 csomóstul szakad
 
 s ring a hullámokon, szegény
 
 hajótörött növény,
 
 míg kivetődik a kövekre
 
 s a tűző nap alatt
 
 kinyúlva ottmarad,
 
 döglött kígyóként összetekeredve.
A kő
 
 a parton meg se moccan
 
 a nekicsapódó habokban,
 
 csak láthatatlanul
 
 mállik, és mállva alakul,
 
 kopnak az élek,
 
 így lesz belül egyre töményebb.
 
 Akár a lélek.
Te
 
 a fűben elnyúlva fekszel.
 
 Nézlek, ahogy alakodat
 
 festik nagy puha sugarak
s vési a szél vaskos szobrász-kezekkel.
 
 Ne moccanj!
 
 Maradj e csodás anyagodban,
 
 amivé gyúr a víz, a szél, a nap.
 

Esőben

Az ég
 
 (mely amúgy sincs) most igazán nincs.
 
 Felhőfalú börtön-világ,
 
 ólomkamra-kazamaták.
 
 Ó, messziség, kék ábránd, ne is ámíts!
 
 Be sokszorosan irreális
 
 tudsz lenni, túlvilág!
 
 Már titokban se csábítsz.
A felhők
 
 fekete ólomfalak.
 
 De másfelükön, tudod, hófehérek,
 
 szikrázó nagy platina-rétek,
 
 a véges-végtelenbe nyúlanak.
 
 Tudod – hisz fölöttük repülve láttad.
 
 A felhő két oldalát ismered,
 
 Ember, de hány nemismert oldalának
 
 színét rejtik még új évezredek!
A tó
 
 lágy bőre csupa hólyag,
 
 szinte égeti cseppre csepp.
 
 Hasonló csak a hasonlónak
 
 okozhat igazán sebet.
Az út
 
 elöntve,
 
 csak egy-egy folt áll ki belőle:
 
 a geológia
 
 katasztrófa-sorozata
 
 rémlik fel: hegycsúcs, tenger öble
 
 így alakult ki valaha.
Az emberek
Az emberek komikusan tocsogva,
 
 zsebkendő csücskét,
 
 inget, mit kapkodnak magukra:
 
 mint mindent, ami él,
 
 hajtja őket az ősi szükség:
 
 a fej fölé fedél.
A csatorna
 
 bádog falusi hangszer,
 
 (ó, ereszek Stradiváriusa,
 
 mennyit nem kalapált remekbe nagyapa!)
 
 nem levegővel szól, de vízzel:
 
 csobog benn álló nap és éjszaka
 
 egy változatlan-édes triola.
A szoba
 
 összeszűkül és kitágul,
 
 zuhogó négy fala
 
 egészen kirekeszt a külvilágból,
 
 de cserébe világgá nő maga.
 
 Minél ősvilágibb a zápor,
 
 annál jobban felrémlik a szoba
 
 homályán, ami mindig benne lappang,
 
 az állati s ősemberi csoda:
a barlang.
Az ablak
 
 mint egy síró kisgyerek
 
 maszatos arca,
 
 melyen a könny pereg, pereg,
 
 s nincs, aki elmulassza.
Mi ketten,
 
 mondd, hogy is kerültünk
 
 az esőfalú kis szobába
 
 a hegy alatt, a tó felett?
 
 Kik hajadonfőtt állva tűrtünk,
 
 oltalmat sehol sem találva,
 
 annyi esőt, havat, jeget,
 
 inkább, semhogy bemeneküljünk
 
 bármilyen jó tető alá, ha
 
 csak egyőnknek kínál helyet –
 
 barlangot ástunk egymásban magunknak.
 
 Fejünk felett fedél a szerelem.
 

Eső után, napsütésben

Robban
Robban a táj,
a színek láncreakciója,
minden hasad és újra összeáll:
önmagánál nagyobbra.
Ahogy a szőlő-
közi zsíros föld veteménye,
bevetve e termő fény-televénybe,
magán minden harsogva túlnő.
A görbe kis léckeritések
között dália, georgina, mályva,
gyümölcs, levélzet,
bazalt hulláma fönt, lent a tó sziklaszála,
egy lepke, hárfa-szárnya,
mind úgy kinálja
magát szemednek,
hogy mind-mind egyedüli látvány:
egy felhő-gyöngy az ég kék koronáján
s egy szőlőlevélen a permet.
A zöld
 
 száz szilánkra hasad a fényben
 
 az erdőktől szőlőkön át a kertig:
 
 most látod, valóság hányféle rejlik
 
 egy puszta szó egyszerű szövetében.
S a sárga…
S a sárga… Dicsőség a szemednek,
ki vagy minden szineknek
királya,
a ragyogást erre a tájra
is te ereszted,
napfény istene, Van Gogh!
Ni, ott a lovon ugyanaz a kantár,
mit vastagon a vászonra te kentél,
a fényben szinte csattog.
A fűzfa
 
 nagy zöld szökőkút:
 
 millió cseppel lombos ága fölfut,
 
 lehajlik s hull alá zuhogva.
A bőr
 
 rajzik, akár a kaptár:
 
 gyüjti benn télire
 
 mézét a fáradhatatlan nyár
 
 millió rezge szelleme.
A hajó
 
 lassan a mólóra fordul.
 
 Mint egy nagyünnep.
 
 Ó, minden indulása, érkezése
 
 és veszteglése életünknek!
 
 A könny lassan kicsordul.
 
 Szentély
a strand
a tündöklés e templomában.
Puhán csobog a hang,
a kacagás, a berregés, a loccsanás
elvész a csend zsongó tavában,
akár a sás
között a tóba ömlő locska séd
A lét
susog, akár a jegenyék.
Az ég
Az ég az ég fejünk fölött!
Örök fedél! s örök
alap!
Feküdj hanyatt!
Ne fordítsa el róla arcodat
az oktalan szemérem.
Mert késő lesz a bánat,
ha mezítlenségét sose lesed meg,
s már csak a csatatéren,
valamely csataterén életednek
fekve csodálhasd,
miként Austerlitznél Bolkonszkij herceg.
Én
Én itt fekszem, tó fölött, ég alatt.
Felold a fény
fában, hullámban, színben, szélben, árnyban,
szétszed s újjáteremt az élő televény,
mint majdan a halálban.
Ó, hol volnék, ha téged nem talállak?
Magam után kapok – s te vagy:
mint víznek part, mint láthatár a tájnak,
köztem, s a semmi közt te vagy a korlát.
Bennem csak a te léted ad
a mindennel-azonosulásnak
emberi formát.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]