|
Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,
ezen a tavaszon
a nőknek azt mondanám
(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):
legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág
pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,
a hóvirág, a kankalin, a nárcisz
már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.
Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.
Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.
Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,
bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.
Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,
testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,
hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –
s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,
mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,
legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,
hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!
|