| A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt, |
| szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők. |
| Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap, |
| a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb |
| csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű. |
| Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű! |
| itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak, |
| ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb, |
| más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet, |
| más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket, |
| és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb |
| az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog |
| s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet |
| visszahívni többé soha e tűnő fényeket: |
| a teret, sietős apró járókelőivel |
| s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel, |
| sem azt, amit itt láttam és tettem e délután, |
| sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán, |
| akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár – |
| ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál. |
|
| Már kordés szamarak se csenditik |
| picike kis ütőhangszereik. |
| Csak a sose-nyugható motorok |
| zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
| tartja az eget, mint egy Than-kori |
| urnát, rajt felhők írásjelei, |
| miket sosem fogunk megfejteni. |
| Elébb még az utolsó hajnali |
| csillag úszott fent a sötét-habú |
| égen, mint kivilágitott hajó, |
| s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
| a félelmetes-szép főnixmadár, |
| a nap, a nagy távolkeleti nap, |
| mely a Dunáig hét óra alatt |
| teszi meg az utat; a nap, amely |
| sokezer év után és sokezer |
| évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
| kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
| Hát itt vagyok az Óperencián túl, |
| lábam előtt csillog a Sárga Tenger, |
| míg tízezer kilométernyire |
| a kis haza viharban hánytorog. |
| S mint e csodás ország művészei |
| – roppant testen e finom kis kezek – |
| egyetlen széltépett virágos ágat, |
| a messziség és kétségek ködéből |
| úgy rajzolja elém a nyugtalanság |
| a szélben ingó otthon messzi táját, |
| s mögé a bűn, bánat és csalatottság |
| összefolyó sötét tus-foltjait. |
|
| Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének |
| szolgál egy Than-kori úr sírhelyének. |
| Az agyagban csodásan összeérnek |
| a föld süllyedő s felbukó szinének |
| tajtékain hányódó ezredévek: |
| a születések és temetkezések. |
|
| Milyen kert hajthat annyi jázmint, |
| amennyit ez ország teázik? |
| És hol sarjadhat annyi rizs, |
| És hol van annyi kéz, amennyi |
| holmit itt láthatsz adni-venni? |
| És hol van annyi szerelem, |
|
mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki |
| Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág, |
| úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág. |
| Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét – |
| te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át. |
|
| Kis lovakon kis katonák – |
|
| kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
| Kis lovakon kis katonák – |
|
| Nemrég még vágtattak napon |
| s éjen át tajtékos lovon, |
|
| csúszós sárban, sikos havon, |
| át száz hegyen s ezer tavon, |
|
| próbálva tízezer halált – |
|
| és nefrit-kemény századon, |
|
| Cso-kon, Han-okon, Than-okon, |
| s öröknek vélt, múlt tanokon – |
|
| ők a szabadság s hatalom: |
|
| kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
| s egy utas, ki itt érzi át |
|
|
Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette
| …Új papírt tesz faragott asztalára, |
| két jáspis-nehezékkel kifeszíti, |
| kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal |
| csepp vizet enged festékeire, |
| s a nádecset nyomán máris kibomlik |
| két hirtelen sarjadt sárga krizantém, |
| zöld levélen mélyebb-zöld erezet |
| s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt. |
|
| Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe |
| új s új formáért szédült izgalommal, |
| ujjai hegyén tán évezred óta |
| készen áll a megragadott világ, |
| s oly egyszerűen esik meg előttem |
| a teremtés mindennapos csodája, |
| akár egy könnyű, hanyag étkezés. |
|
| Egy órával ezelőtt semmi sem volt, |
| csak a papír, e nyugtalan fehérség, |
| s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma, |
| valami sosem-volt s örökre-termett. |
| Üveggel egyenesre vágja, ráüt |
| kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet. |
| Aztán banánt eszünk, jázmin-teával, |
| s ránkszáll a hirtelen keleti alkony. |
|
|
|
| Ez már kemény észak, de déli fény |
| illan még az itteniek szemén; |
| lábukon még papucs, de a fején |
| mindegyiknek egy egész rókaprém. |
|
| Sötétben búcsúzom tőled, te fényes |
| kínai ég, őszön is nyárral is ékes. |
| Holnap álom lesz újra, ami az volt: |
| pekingi parkok és sangháji partok. |
|
| E keménységben néha mennyi lágyság, |
| nézd az alkonyat mélyülő liláját: |
| homályában szinte egymásbanő, |
| itt is, ott is szorosan összebújva, |
| egy-egy sötétlombú férfi-fenyő |
| s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa. |
|
| Nehéz a levegő, a földön fut a füst, |
| az éles napsugár se tudja szétzilálni, |
| csak tömören ragyog, akár a vert ezüst. |
| Nehéz a szívem is, párás gonddal tele, |
| a gyáva gondolat, mire felérne addig, |
| hol gomolyog a zord kérdések fellege, |
|
| Mint óriás testen egy pici seb, |
| mitől azért az egész test beteg, |
| úgy ég a térkép szélén Magyarország, |
| mitől az egész kar fájni tanul. |
| gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod, |
| azzal, ha magad is megtisztitod – |
| te sajgó nagyvilág, népek hazája. |
|
|
|
|
|
|