A Föld túlsó felén*

 

Csung Ven

A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt,
szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők.
Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap,
a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb
csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű.
Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű!
itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak,
ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb,
más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet,
más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket,
és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb
az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog
s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet
visszahívni többé soha e tűnő fényeket:
a teret, sietős apró járókelőivel
s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel,
sem azt, amit itt láttam és tettem e délután,
sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán,
akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár –
ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál.
 

Pekingi hajnal

Már kordés szamarak se csenditik
picike kis ütőhangszereik.
Csak a sose-nyugható motorok
zörögnek most is. Roppant bronzkorong
tartja az eget, mint egy Than-kori
urnát, rajt felhők írásjelei,
miket sosem fogunk megfejteni.
Elébb még az utolsó hajnali
csillag úszott fent a sötét-habú
égen, mint kivilágitott hajó,
s már az utca dereng. S fölénkbe száll
a félelmetes-szép főnixmadár,
a nap, a nagy távolkeleti nap,
mely a Dunáig hét óra alatt
teszi meg az utat; a nap, amely
sokezer év után és sokezer
évek előtt most ránk süt, épp miránk,
kik élünk e föld mindkét oldalán.
 

A Föld túlsó felén

Hát itt vagyok az Óperencián túl,
lábam előtt csillog a Sárga Tenger,
míg tízezer kilométernyire
a kis haza viharban hánytorog.
S mint e csodás ország művészei
– roppant testen e finom kis kezek –
egyetlen széltépett virágos ágat,
a messziség és kétségek ködéből
úgy rajzolja elém a nyugtalanság
a szélben ingó otthon messzi táját,
s mögé a bűn, bánat és csalatottság
összefolyó sötét tus-foltjait.
 

Dinasztiák

Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének.
Az agyagban csodásan összeérnek
a föld süllyedő s felbukó szinének
tajtékain hányódó ezredévek:
a születések és temetkezések.
 

Kínai kérdés

Milyen kert hajthat annyi jázmint,
amennyit ez ország teázik?
És hol sarjadhat annyi rizs,
amiből ennyi jóllakik?
És hol van annyi kéz, amennyi
holmit itt láthatsz adni-venni?
És hol van annyi szerelem,
miből ennyi ember terem?
 

Felirat

mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki

 
Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág,
úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág.
Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét –
te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át.
 

Kis katonák

Kis katonák kis lovakon
kocognak az országuton.
Kis lovakon kis katonák –
köröttük őszi tarkaság:
sárga kévék két oldalon,
közöttük ősi sírhalom;
összeboruló bambuszág,
csapatosan úszó kacsák;
kis kölykök egy nagy bivalyon,
sulykoló nők a patakon.
Kis lovakon kis katonák –
ilyen köröttük a világ.
Nemrég még vágtattak napon
s éjen át tajtékos lovon,
erdőkön, sivatagon át,
magukvágta utakon át,
csúszós sárban, sikos havon,
át száz hegyen s ezer tavon,
próbálva tízezer halált –
kis lovakon kis katonák.
Túl annyi porcelán-finom
és nefrit-kemény századon,
légiónyi dinasztiák
minden irtózatain át:
Cso-kon, Han-okon, Than-okon,
s öröknek vélt, múlt tanokon –
ők a szabadság s hatalom:
kis katonák kis lovakon.
Köröttük őszi nyugalom:
sárga kévék két oldalon,
összeboruló bambuszág,
csapatosan úszó kacsák;
kis kölykök egy nagy bivalyon,
sulykoló nők a patakon –
s egy utas, ki itt érzi át
dúlt hazájának búbaját.
Legyetek néki bizalom –
kis katonák kis lovakon.
 

Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette

…Új papírt tesz faragott asztalára,
két jáspis-nehezékkel kifeszíti,
kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal
csepp vizet enged festékeire,
s a nádecset nyomán máris kibomlik
két hirtelen sarjadt sárga krizantém,
zöld levélen mélyebb-zöld erezet
s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt.
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe
új s új formáért szédült izgalommal,
ujjai hegyén tán évezred óta
készen áll a megragadott világ,
s oly egyszerűen esik meg előttem
a teremtés mindennapos csodája,
akár egy könnyű, hanyag étkezés.
Egy órával ezelőtt semmi sem volt,
csak a papír, e nyugtalan fehérség,
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma,
valami sosem-volt s örökre-termett.
Üveggel egyenesre vágja, ráüt
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet.
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával,
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony.
 

Transzszibériai expressz

HARBIN
 
 
 
MANDZSULI
 
 
 
TAJGA
 
 
 
 
 
HAZAFELÉ
 
 
 
 
 
 
 
TÉRKÉP
Ez már kemény észak, de déli fény
illan még az itteniek szemén;
lábukon még papucs, de a fején
mindegyiknek egy egész rókaprém.
Sötétben búcsúzom tőled, te fényes
kínai ég, őszön is nyárral is ékes.
Holnap álom lesz újra, ami az volt:
pekingi parkok és sangháji partok.
E keménységben néha mennyi lágyság,
nézd az alkonyat mélyülő liláját:
homályában szinte egymásbanő,
itt is, ott is szorosan összebújva,
egy-egy sötétlombú férfi-fenyő
s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa.
Nehéz a levegő, a földön fut a füst,
 
nem tud felszállni,
az éles napsugár se tudja szétzilálni,
csak tömören ragyog, akár a vert ezüst.
Nehéz a szívem is, párás gonddal tele,
a gyáva gondolat, mire felérne addig,
hol gomolyog a zord kérdések fellege,
 
visszahanyatlik.
Mint óriás testen egy pici seb,
mitől azért az egész test beteg,
úgy ég a térkép szélén Magyarország,
 
vérző kisujj,
mitől az egész kar fájni tanul.
 
Hát fájj te is vele,
 
minden nép idege
 
az egész test javára
gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod,
azzal, ha magad is megtisztitod –
te sajgó nagyvilág, népek hazája.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]