A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt, |
szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők. |
Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap, |
a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb |
csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű. |
Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű! |
itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak, |
ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb, |
más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet, |
más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket, |
és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb |
az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog |
s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet |
visszahívni többé soha e tűnő fényeket: |
a teret, sietős apró járókelőivel |
s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel, |
sem azt, amit itt láttam és tettem e délután, |
sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán, |
akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár – |
ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál. |
|
Már kordés szamarak se csenditik |
picike kis ütőhangszereik. |
Csak a sose-nyugható motorok |
zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
tartja az eget, mint egy Than-kori |
urnát, rajt felhők írásjelei, |
miket sosem fogunk megfejteni. |
Elébb még az utolsó hajnali |
csillag úszott fent a sötét-habú |
égen, mint kivilágitott hajó, |
s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
a félelmetes-szép főnixmadár, |
a nap, a nagy távolkeleti nap, |
mely a Dunáig hét óra alatt |
teszi meg az utat; a nap, amely |
sokezer év után és sokezer |
évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
Hát itt vagyok az Óperencián túl, |
lábam előtt csillog a Sárga Tenger, |
míg tízezer kilométernyire |
a kis haza viharban hánytorog. |
S mint e csodás ország művészei |
– roppant testen e finom kis kezek – |
egyetlen széltépett virágos ágat, |
a messziség és kétségek ködéből |
úgy rajzolja elém a nyugtalanság |
a szélben ingó otthon messzi táját, |
s mögé a bűn, bánat és csalatottság |
összefolyó sötét tus-foltjait. |
|
Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének |
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének. |
Az agyagban csodásan összeérnek |
a föld süllyedő s felbukó szinének |
tajtékain hányódó ezredévek: |
a születések és temetkezések. |
|
Milyen kert hajthat annyi jázmint, |
amennyit ez ország teázik? |
És hol sarjadhat annyi rizs, |
És hol van annyi kéz, amennyi |
holmit itt láthatsz adni-venni? |
És hol van annyi szerelem, |
|
mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki |
Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág, |
úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág. |
Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét – |
te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át. |
|
Kis lovakon kis katonák – |
|
kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
Kis lovakon kis katonák – |
|
Nemrég még vágtattak napon |
s éjen át tajtékos lovon, |
|
csúszós sárban, sikos havon, |
át száz hegyen s ezer tavon, |
|
próbálva tízezer halált – |
|
és nefrit-kemény századon, |
|
Cso-kon, Han-okon, Than-okon, |
s öröknek vélt, múlt tanokon – |
|
ők a szabadság s hatalom: |
|
kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
s egy utas, ki itt érzi át |
|
|
Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette
…Új papírt tesz faragott asztalára, |
két jáspis-nehezékkel kifeszíti, |
kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal |
csepp vizet enged festékeire, |
s a nádecset nyomán máris kibomlik |
két hirtelen sarjadt sárga krizantém, |
zöld levélen mélyebb-zöld erezet |
s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt. |
|
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe |
új s új formáért szédült izgalommal, |
ujjai hegyén tán évezred óta |
készen áll a megragadott világ, |
s oly egyszerűen esik meg előttem |
a teremtés mindennapos csodája, |
akár egy könnyű, hanyag étkezés. |
|
Egy órával ezelőtt semmi sem volt, |
csak a papír, e nyugtalan fehérség, |
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma, |
valami sosem-volt s örökre-termett. |
Üveggel egyenesre vágja, ráüt |
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet. |
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával, |
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony. |
|
|
|
Ez már kemény észak, de déli fény |
illan még az itteniek szemén; |
lábukon még papucs, de a fején |
mindegyiknek egy egész rókaprém. |
|
Sötétben búcsúzom tőled, te fényes |
kínai ég, őszön is nyárral is ékes. |
Holnap álom lesz újra, ami az volt: |
pekingi parkok és sangháji partok. |
|
E keménységben néha mennyi lágyság, |
nézd az alkonyat mélyülő liláját: |
homályában szinte egymásbanő, |
itt is, ott is szorosan összebújva, |
egy-egy sötétlombú férfi-fenyő |
s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa. |
|
Nehéz a levegő, a földön fut a füst, |
az éles napsugár se tudja szétzilálni, |
csak tömören ragyog, akár a vert ezüst. |
Nehéz a szívem is, párás gonddal tele, |
a gyáva gondolat, mire felérne addig, |
hol gomolyog a zord kérdések fellege, |
|
Mint óriás testen egy pici seb, |
mitől azért az egész test beteg, |
úgy ég a térkép szélén Magyarország, |
mitől az egész kar fájni tanul. |
gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod, |
azzal, ha magad is megtisztitod – |
te sajgó nagyvilág, népek hazája. |
|
|
|
|
|
|