Szeptemberi dél a Duna-parton^*

Zászlót az év már mélybe fordít, de magasan lobog a nap, nincs édesebb s szívighatóbb, mint őszben e nyári pillanat: mikor már minden fázni készül s a lélek téli vackot ás – e váratlan meglepetésül felszikrázó hő ragyogás. A dombon még zöldet lebegtet gyémántporán a könnyű köd, köpenyt hanyagul vállra vetnek megint, vagy vállra se, a nők. A hajó füstjén át ha nézed, elválnak szemközt a hegyek, s hátára kapja az egészet valami forró lehelet. Ha szemed lehúnyva, csak érzed, hogy zuhog az arany sugár, el tudod hinni: nincs enyészet, csak nyár lesz, nyár van újra, nyár.