Hajnal^*

Buknak a sekély halai, nád hajlik, köd leng, lomb inog. Úgy összecsengnek a zajok, hogy csak a csendet hallani. Felhő-kávás kék kút az ég, megmerül benne egy madár, s ahogy mind magasabbra száll, már nem látod, csak a helyét. Lepke száll föl-le csapkodón, mint szirom, amit visz a szél, s a sok kis virág, mint fehér lepkeszárny, ül a szárakon. Most minden egy még, ami él, te is szárny s virág szirma vagy – míg a perzselő öntudat, a nap a domb fölé nem ér.