Szél^*

Harmadik napja fú a szél, zúg és zörög, bőg és beszél, a szél, a szél, északi szél, a lejtőkről a tóra ér, lezúdul, mint a zuhatag, mint a sirály, merőn lecsap, szinte látni, ahogy zuhan villám szakadékaiban, a víz szinén végigsöpör, zöldet kever a kék öböl lágy szinébe, nő vad sörény a habok horkanó fején. A homorú domboldalon szétválik meg összehajol a sűrü lomb, ezernyi ág szakít meg és kezd új vitát. Harmadik napja hallgatom szavát vizen és szárazon. A nap kibújik s eltünik, de senki rá se hederít, most nem övé a főszerep, az ég alatt, a víz felett csak ők az urak, a szelek. Nekik szolgál minden elem, az élő s az élettelen, felvert madár, levert levél, tompává málló sziklaél, villanó s eltűnő szinek, állati s emberi ideg, porzó víz, hullámzó homok az ő kényére hánytorog, nincs reggel, este, éjszaka, csak szél van, szélnek évada… El sem tudod képzelni, hogy lesz majd e táj megint nyugodt. A felhasadt szügyü vizek hogy lesznek újra szelidek, hogy nyitják újra meg a fák lombjaik görcs-rácsozatát, egy-egy rászállt madár alatt könnyen ingatva águkat, méltósággal vagy kecsesen; s hogy közöttük egyenesen mehetsz, nyitott szemmel, az út messzi ábrándjain; s ha úgy tetszik, nézed, amint egy nagy mályván kis lepke ring…