Bartók hallgatása közben^*

A Divertimento első taktusához Ti-ti-tti-tarara Ta-ta-tta-tiriri Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle, ritmus-csontvázak zörögnek fejemben, hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt, az egész édes, hajlékony suhanását. Zene, úgy némulsz el, mint a halottak, árnyék-karjaid szorításába ölelsz, de ha utánad kapnék, seholse talállak, csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből, ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle, mint Hamlet a koponyától: zene, ki voltál? Csak csont, az élet csontja a szó is, amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is, váz csak, zörgő csont, tátongó koponya. Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem- fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság, ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe, s csak a szó marad a kezem közt? Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll, kezében egy kivetett csonttal, aki olvas, s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg, borzongva kérdezi tőle: ki voltál, gyönyörü élet?   Pianissimo Mint mikor már a nap lement, de még sugárzik odafent, s bár sötét van, de ég a fény a felhők torlódó hegyén – nem tudod, hogy az, ami cseng, a hang-e még vagy már a csend, az élve lüktető zene, vagy már csak emlékezete. Még egymásba kötött csomók a hangok és a hallgatók, mint csók után szerelmesek egymásból ki nem feslenek. Körül még rezzen a világ, még feszül minden, ami lágy, még nem oldozza mozdulat a szoborrávált arcokat, s egyszerre felveted fejed, megértve, hogy pillanatok óta már csak azt hallgatod: saját dobogó szivedet.