| Vonaton pirkad és vonaton alkonyul. |
| Az ablakba, akár egy roppant múzeumnak |
| falára, egyre más és más képek tolulnak: |
| futtában kutatod, mi bennük hát az új. |
|
| Barátom, széditő az élet, bonyolultabb, |
| semmint könnyenhivőn s tapasztalatlanul |
| elképzeltük, a harc „a régi és az új” |
| közt nem oly egyszerű, mint oly soká tanultad. |
|
| S nem is oly csattanós, mint az az öreg ukrán, |
| aki egy kievi üzlet előtt az utcán |
| csak úgy a kőre ült – s míg új sorok nyomultak, |
|
| lerugva lábáról régi rongyos cipőjét, |
| helyébe lázasan felpróbálta az újat, |
| s már ment is benne, mint ki egy nagyot előlép. |
|
|
| E fényes utcasort hetek alatt emelték, |
| elhull alóla a faház, mint rossz dió, |
| bár ott volt abban is a televízió –: |
| no lám, lépten-nyomon eléd ugrik a „jelkép”. |
|
| De jelkép nemcsak ez. Az is, hogy sok helyen még |
| lakják a kalyibát; s a föld alatt nyiló |
| márvány oszlopsorok közt ki- és befutó |
| vonatok utasa este megtérve innét, |
|
| nem tudja voltaképp, kunyhó vagy palota |
| az ő valódi s jog szerinti otthona. |
| Ez is, az is övé. – Amit itt megcsodálsz, |
|
| épülő új Athén, de benne új Bizánc is |
| kísértgetett. Remény városa, szép lakás |
| légy, Moszkva, tiszta fény. Ne vakíts, csak világíts! |
|
|
| Suhanunk lefelé nagy csillárok alatt, |
| míg velünk szemben a másik épp fölfelé megy; |
| mintha egy tárlaton tűnnének mind elébed: |
| megannyi eleven szoborcsoportozat. |
|
| Egy lány meg egy fiú, mint kik az örökélet |
| felé mennének így, rodini mozdulat… |
| S már egy harmonikást emel a pillanat, |
| nyomán fiatalok táncolnak, míg fölérnek. |
|
| Egy fáradt kendő, egy konok bajusz, egy álmos |
| szempár… lágy és kemény, villódzó és merev |
| arcok árapályán hömpölyög így a város. |
|
| Ó, állni s nézni itt, ahogy magasból mélybe, |
| mélyből magasba mind csüggedve és remélve |
| mennek az életük felé az emberek. |
|
|
|