Várakozás^*

Esős estén vártam a kompra, kezemben egy szál hóvirág, a víz sziszegett, mint a kobra, a villogó homályon át. Duna és kígyó? – hogy jön össze? A fal árnyán egy ember állt, micisapkásan, kis bekecsbe – biztos ő is a kompra várt. Biztos? s ha mégsem? hátha énrám? Micsoda tébolyult dolog. De a homályból izzva, némán rámnéztek az ártatlanok. Az ember állt csak. Mi lakik benn? Jó lenne megszólítanom. Beszélgetnénk, hogy: így meg így, nem? S: még egy-két slukk, és itt a komp. De hátha… Mindig itt a hátha, sehogy el nem hessenthetem. S az agy forog előre-hátra: hátha ő éppígy van velem? Most kúszik fel az idegekben az elmulasztott félelem. S bármily oktalan s érthetetlen, jaj, mégse, mégse esztelen! Kisgyerekként se ijedeztem, az éj sosem borzongatott. S céltáblává bélyegezetten se féltem a hóhérokat. S mikor a vashorda zudult ránk, s úgy látszott, minden elveszett, „büszkén kitártam a hazugság előtt mezítlen mellemet”. Jaj, mit tettünk, mit is tehettünk! Hogy most is ez a gond aláz: hová lett ez az ember? Eltűnt a csöpp cigarettaparázs. Nem tudok így szív nélkül élni, félni attól, kit szeretek. Hát sanda legyen itt a férfi? Gyanakvó már a kisgyerek? Az éberség komédiázzon, míg csalatás jár a hitért, s a szabadság egy cella-rácson imbolyogjon, mint a lidérc? Nem, nem lehet. Felnőtt, világgá nőtt lombjaverten is a párt. Megrázza tépett koronáját. Kiforrja sebzett derekát. És lassan-lassan visszalopja, mit szivünk már elveszitett: az emberekbe, a folyókba s önmagába vetett hitet.