| Az alig elvonult vér, mocsok és iszony |
| emlékét zakatolta, amin mentünk, a marhavagon. |
| Bent: vágóhídra vonszolt rabok és katonák |
| nyoma rémlett még, hő, fagy, hörgés, emberi rondaság, |
| egymás koporsójává nyomorított emberi husok – |
| kívül: álomként suhanó pálma, pínea, ciprusok. |
| Aztán a tenger, a város – mindebből mi marad |
| nyolc év után a papíron? szavak, szavak és szavak… |
| Mégis itt van észrevétlenül újra a nápolyi állomás, |
| s mint szennyes harci lobogó, mindenütt a Venere e pelle felirás, |
| s onnan az út befelé – óriási cirkusz – a városon át |
| lengtek a kiteregetett ruhák, mint az akrobaták. |
| Alig múlt el a vér, a mocsok, a halálos iszony, |
| egyetlen éhség voltam, egyetlen óriási szomj: |
| kiökrendeni minden miazmás elméletet |
| s csak enni-inni a tiszta valót, a nemesen-szerves életet. |
| Ledobni szoruló torkomról a hurok gondolatot |
| s égetni, mint az oxigént, ami van s ami ellobog, |
| s amiben sisteregve sűrüsödik múlt, jövő, jelen: |
| hold kirántott kardja a tengeren, |
| kis kék árny a Vezuv sárga oldalán, |
| ahogy ott imbolygott egy percig egy délután, |
| fűszál-cipelő hangya Poszeidón temploma alatt |
| s a parton a hullám-csiszolta szép derekak, |
| s az etruszk Apolló, aki villogó hiúz-szemét |
| háromezer év mélyéből fordítja feléd, |
| s az utak fájáról mohón szakitott |
| házak, gyümölcsök, emberek, alkonyatok… |
|