| Futottunk felriasztott őzekül |
| folyvást egymás után s egymás elől. |
|
| Esőn, napfényben, nap borúlatán |
| te voltál nekem ernyő, árny, irány. |
|
| Mintha csak sajgó keresztmetszetem |
| lennék, amikor nem voltál velem. |
|
| De együtt – voltunk oly óriásiak, |
| mintha el se férnénk az ég alatt. |
|
| Voltunk egymásnak álom s ébredés, |
| mindig egyszerre túlsok s túlkevés. |
|
| Meztelenül is oly ártatlanul, |
| mint az idők mélyén valamikor. |
|
| S jaj, idegek modern görcseiben |
| is ámuló, ősi bűntelenen. |
|
| Egymás előtt a teremtés-előtti |
| csodálattól nem tudva, csak hebegni, |
|
| csak dadogtunk, akár a félkegyelmű: |
| te gyönyörű, te drága-szép remekmű, |
|
| s csak te és én, s csak nekem és neked… |
| És szépek voltunk, mint az istenek. |
|
| Mert nem tudtuk még, amit most tudunk: |
| hogy egyszer mindaketten meghalunk. |
|
|