|
Fél-lélekkel s fél-arcunkkal még beragadva a véres |
| tél iszonyába, a fagyba, az éhínségbe, halálba, |
| jött a tavasz. S elkezdtünk élni: kibújni a napfény |
| lágy vésője nyomán iszamos, nyomorult anyagunkból, |
| mint féldomborművek emelkednek ki a kőből – |
|
s úgy tűntél te elém, fél-testek, fél-szivek és fél- |
| arcok közt egyedül márvány-faragásu egész, mint |
| messzi egek küldötte, te távoli fény, ki az élet |
| ízét adtad a számba, s a vágy Gorgó-feje villant |
| kebleden. Éva, szabadság istennője, a mégis |
| felragyogó nyár édes igérete, szőke Athéné! |
|