Emlék a jelenről*
|
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények |
sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron |
szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben, |
egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök, |
még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel… |
Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek. |
Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában |
szentjánosbogarakként felvillannak az utcán |
elsietők, az eső kis csillagait letaposva. |
|
|
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a |
falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint |
hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből |
néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe… |
|
|
Magamról*
|
Jönnek a lucskos, szürke napok. Tegnap ragyogott még |
ikrás méz-ízével a kései nap, s ma izetlen |
nyúlós pép bomlik fogaink közt. Jószagú körték |
értek nagymama kisszekrényének tetején így, |
míg hasadó húsuk kásás, öreges szotyogás lett, |
ifjú édességük ecet: tündérilonából |
– észre se vettük – lettek ráncosbőrü boszorkák. |
|
Síró, koldus anyó lett újra a dúsölü nyárból, |
jönnek a könnyes, szürke napok, búsan sorakoznak, |
egyik a másik bőrét már fonnyasztva előre. |
Ez az időm, ez a kásás hónap, e romlatag évad, |
szép születésem évada, ködkoszorúzta november – |
énnékem, kit a nagy, vörös izzásig hevülő nyár |
s pengő, gyémántélü, acélformákba hülő tél: |
lázas lelkesedés és metsző értelem éltet… |
|
Emlék 1945 tavaszáról*
|
Fél-lélekkel s fél-arcunkkal még beragadva a véres |
tél iszonyába, a fagyba, az éhínségbe, halálba, |
jött a tavasz. S elkezdtünk élni: kibújni a napfény |
lágy vésője nyomán iszamos, nyomorult anyagunkból, |
mint féldomborművek emelkednek ki a kőből – |
|
s úgy tűntél te elém, fél-testek, fél-szivek és fél- |
arcok közt egyedül márvány-faragásu egész, mint |
messzi egek küldötte, te távoli fény, ki az élet |
ízét adtad a számba, s a vágy Gorgó-feje villant |
kebleden. Éva, szabadság istennője, a mégis |
felragyogó nyár édes igérete, szőke Athéné! |
|
Tíz évvel ezelőtt*
Futottunk felriasztott őzekül |
folyvást egymás után s egymás elől. |
|
Esőn, napfényben, nap borúlatán |
te voltál nekem ernyő, árny, irány. |
|
Mintha csak sajgó keresztmetszetem |
lennék, amikor nem voltál velem. |
|
De együtt – voltunk oly óriásiak, |
mintha el se férnénk az ég alatt. |
|
Voltunk egymásnak álom s ébredés, |
mindig egyszerre túlsok s túlkevés. |
|
Meztelenül is oly ártatlanul, |
mint az idők mélyén valamikor. |
|
S jaj, idegek modern görcseiben |
is ámuló, ősi bűntelenen. |
|
Egymás előtt a teremtés-előtti |
csodálattól nem tudva, csak hebegni, |
|
csak dadogtunk, akár a félkegyelmű: |
te gyönyörű, te drága-szép remekmű, |
|
s csak te és én, s csak nekem és neked… |
És szépek voltunk, mint az istenek. |
|
Mert nem tudtuk még, amit most tudunk: |
hogy egyszer mindaketten meghalunk. |
|
|
Nápolyi emlék*
Az alig elvonult vér, mocsok és iszony |
emlékét zakatolta, amin mentünk, a marhavagon. |
Bent: vágóhídra vonszolt rabok és katonák |
nyoma rémlett még, hő, fagy, hörgés, emberi rondaság, |
egymás koporsójává nyomorított emberi husok – |
kívül: álomként suhanó pálma, pínea, ciprusok. |
Aztán a tenger, a város – mindebből mi marad |
nyolc év után a papíron? szavak, szavak és szavak… |
Mégis itt van észrevétlenül újra a nápolyi állomás, |
s mint szennyes harci lobogó, mindenütt a Venere e pelle felirás, |
s onnan az út befelé – óriási cirkusz – a városon át |
lengtek a kiteregetett ruhák, mint az akrobaták. |
Alig múlt el a vér, a mocsok, a halálos iszony, |
egyetlen éhség voltam, egyetlen óriási szomj: |
kiökrendeni minden miazmás elméletet |
s csak enni-inni a tiszta valót, a nemesen-szerves életet. |
Ledobni szoruló torkomról a hurok gondolatot |
s égetni, mint az oxigént, ami van s ami ellobog, |
s amiben sisteregve sűrüsödik múlt, jövő, jelen: |
hold kirántott kardja a tengeren, |
kis kék árny a Vezuv sárga oldalán, |
ahogy ott imbolygott egy percig egy délután, |
fűszál-cipelő hangya Poszeidón temploma alatt |
s a parton a hullám-csiszolta szép derekak, |
s az etruszk Apolló, aki villogó hiúz-szemét |
háromezer év mélyéből fordítja feléd, |
s az utak fájáról mohón szakitott |
házak, gyümölcsök, emberek, alkonyatok… |
|
Badacsonyi délután*
Perzsel a nap, hűsít a szél itt |
az ég alatt, a víz felett, |
|
Aztán az ősz jön már. Bevérzik, |
mint egy szélütött agy, a hegy. |
termő tövet, szivet, vizet… |
|
Még egy-két ilyen délután van, |
heverni a hegy oldalában, |
téli gondokban nem töretve; |
|
sohasemismert szép szüretre, |
csak édesedni, mint a szöllő. |
|
|
Várakozás*
Esős estén vártam a kompra, |
kezemben egy szál hóvirág, |
a víz sziszegett, mint a kobra, |
|
Duna és kígyó? – hogy jön össze? |
A fal árnyán egy ember állt, |
micisapkásan, kis bekecsbe – |
biztos ő is a kompra várt. |
|
Biztos? s ha mégsem? hátha énrám? |
De a homályból izzva, némán |
|
Az ember állt csak. Mi lakik benn? |
Beszélgetnénk, hogy: így meg így, nem? |
S: még egy-két slukk, és itt a komp. |
|
De hátha… Mindig itt a hátha, |
sehogy el nem hessenthetem. |
S az agy forog előre-hátra: |
hátha ő éppígy van velem? |
|
Most kúszik fel az idegekben |
S bármily oktalan s érthetetlen, |
jaj, mégse, mégse esztelen! |
|
Kisgyerekként se ijedeztem, |
az éj sosem borzongatott. |
S céltáblává bélyegezetten |
|
S mikor a vashorda zudult ránk, |
s úgy látszott, minden elveszett, |
„büszkén kitártam a hazugság |
előtt mezítlen mellemet”. |
|
Jaj, mit tettünk, mit is tehettünk! |
Hogy most is ez a gond aláz: |
hová lett ez az ember? Eltűnt |
|
Nem tudok így szív nélkül élni, |
félni attól, kit szeretek. |
Hát sanda legyen itt a férfi? |
Gyanakvó már a kisgyerek? |
|
míg csalatás jár a hitért, |
s a szabadság egy cella-rácson |
imbolyogjon, mint a lidérc? |
|
Nem, nem lehet. Felnőtt, világgá |
nőtt lombjaverten is a párt. |
Megrázza tépett koronáját. |
Kiforrja sebzett derekát. |
|
És lassan-lassan visszalopja, |
mit szivünk már elveszitett: |
|
|
Utószó*
Egy Régi vershez – hét év után
Köszöntsük büszkén s boldogan |
a hozzánk messze földről jöttet. |
Nekünk is börtön volt e hon, |
s most menedék az üldözöttnek. |
[PABLO NERUDÁRÓL VALÓ ÉNEK, 1949] |
|
kicserélődnek, lásd, a sejtek, |
amit e romló hús teremtett. |
|
Te itt vagy, mindig változón, |
de amit tettél, változatlan… |
Menedék? az is volt e hon, |
ahogy büszkén s balgán daloltam. |
|
Micsoda kor! az sem igaz, |
ami pedig nem volt hazugság. |
Szégyellned kell szavaidat, |
mint egy kiszolgált ócska gunyát, |
|
melyből nem vetted észre, hogy |
kikandikált szegény szemérmed. |
Mit tehetsz, míg együtt forog |
tiszta hittel a gyilkos érdek, |
|
mint átkozott fogaskerék, |
mely egymáshoz kapcsolva folyvást? |
Ó, hogy lesz méltó és derék, |
– ahogy akartuk – ez az ország: |
|
|
Kiev–Moszkva–Leningrád*
Vonaton pirkad és vonaton alkonyul. |
Az ablakba, akár egy roppant múzeumnak |
falára, egyre más és más képek tolulnak: |
futtában kutatod, mi bennük hát az új. |
|
Barátom, széditő az élet, bonyolultabb, |
semmint könnyenhivőn s tapasztalatlanul |
elképzeltük, a harc „a régi és az új” |
közt nem oly egyszerű, mint oly soká tanultad. |
|
S nem is oly csattanós, mint az az öreg ukrán, |
aki egy kievi üzlet előtt az utcán |
csak úgy a kőre ült – s míg új sorok nyomultak, |
|
lerugva lábáról régi rongyos cipőjét, |
helyébe lázasan felpróbálta az újat, |
s már ment is benne, mint ki egy nagyot előlép. |
|
|
E fényes utcasort hetek alatt emelték, |
elhull alóla a faház, mint rossz dió, |
bár ott volt abban is a televízió –: |
no lám, lépten-nyomon eléd ugrik a „jelkép”. |
|
De jelkép nemcsak ez. Az is, hogy sok helyen még |
lakják a kalyibát; s a föld alatt nyiló |
márvány oszlopsorok közt ki- és befutó |
vonatok utasa este megtérve innét, |
|
nem tudja voltaképp, kunyhó vagy palota |
az ő valódi s jog szerinti otthona. |
Ez is, az is övé. – Amit itt megcsodálsz, |
|
épülő új Athén, de benne új Bizánc is |
kísértgetett. Remény városa, szép lakás |
légy, Moszkva, tiszta fény. Ne vakíts, csak világíts! |
|
|
Suhanunk lefelé nagy csillárok alatt, |
míg velünk szemben a másik épp fölfelé megy; |
mintha egy tárlaton tűnnének mind elébed: |
megannyi eleven szoborcsoportozat. |
|
Egy lány meg egy fiú, mint kik az örökélet |
felé mennének így, rodini mozdulat… |
S már egy harmonikást emel a pillanat, |
nyomán fiatalok táncolnak, míg fölérnek. |
|
Egy fáradt kendő, egy konok bajusz, egy álmos |
szempár… lágy és kemény, villódzó és merev |
arcok árapályán hömpölyög így a város. |
|
Ó, állni s nézni itt, ahogy magasból mélybe, |
mélyből magasba mind csüggedve és remélve |
mennek az életük felé az emberek. |
|
|
|
Bartók hallgatása közben*
A Divertimento első taktusához
Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle, |
ritmus-csontvázak zörögnek fejemben, |
hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt, |
az egész édes, hajlékony suhanását. |
Zene, úgy némulsz el, mint a halottak, |
árnyék-karjaid szorításába ölelsz, |
de ha utánad kapnék, seholse talállak, |
csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből, |
ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle, |
mint Hamlet a koponyától: |
|
Csak csont, az élet csontja a szó is, |
amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is, |
váz csak, zörgő csont, tátongó koponya. |
Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem- |
fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság, |
ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe, |
s csak a szó marad a kezem közt? |
Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll, |
kezében egy kivetett csonttal, aki olvas, |
s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg, |
ki voltál, gyönyörü élet? |
|
|
Mint mikor már a nap lement, |
s bár sötét van, de ég a fény |
a felhők torlódó hegyén – |
|
nem tudod, hogy az, ami cseng, |
a hang-e még vagy már a csend, |
vagy már csak emlékezete. |
|
Még egymásba kötött csomók |
mint csók után szerelmesek |
egymásból ki nem feslenek. |
|
Körül még rezzen a világ, |
még feszül minden, ami lágy, |
|
s egyszerre felveted fejed, |
megértve, hogy pillanatok |
óta már csak azt hallgatod: |
|
|
|
Szél*
Harmadik napja fú a szél, |
zúg és zörög, bőg és beszél, |
a szél, a szél, északi szél, |
mint a sirály, merőn lecsap, |
szinte látni, ahogy zuhan |
lágy szinébe, nő vad sörény |
szakít meg és kezd új vitát. |
szavát vizen és szárazon. |
az ég alatt, a víz felett |
csak ők az urak, a szelek. |
Nekik szolgál minden elem, |
felvert madár, levert levél, |
porzó víz, hullámzó homok |
nincs reggel, este, éjszaka, |
csak szél van, szélnek évada… |
El sem tudod képzelni, hogy |
lesz majd e táj megint nyugodt. |
hogy lesznek újra szelidek, |
hogy nyitják újra meg a fák |
lombjaik görcs-rácsozatát, |
egy-egy rászállt madár alatt |
méltósággal vagy kecsesen; |
s hogy közöttük egyenesen |
mehetsz, nyitott szemmel, az út |
messzi ábrándjain; s ha úgy |
egy nagy mályván kis lepke ring… |
|
Hajnal*
nád hajlik, köd leng, lomb inog. |
Úgy összecsengnek a zajok, |
hogy csak a csendet hallani. |
|
Felhő-kávás kék kút az ég, |
megmerül benne egy madár, |
s ahogy mind magasabbra száll, |
már nem látod, csak a helyét. |
|
Lepke száll föl-le csapkodón, |
mint szirom, amit visz a szél, |
s a sok kis virág, mint fehér |
lepkeszárny, ül a szárakon. |
|
Most minden egy még, ami él, |
te is szárny s virág szirma vagy – |
a nap a domb fölé nem ér. |
|
|
Kaszált fű*
Kaszások jöttek ma reggel a kertbe, |
karjuk lendült előre, mint a hullám, |
tajtékot hányt a bukó kaszaél. |
S mint ha az elvonult dagály a parton |
otthagyja csillogó csiga-nyomát, |
a lágy harapást, mit az óceán mar |
a föld borzongó fövenyébe – már |
szélesen torlanak a lekaszált fű |
a pillangó-árnyékos alkonyatban. |
S ahogy a fák közt felleng illatuk, |
az est előtti kékes csöndben érzed, |
az egész földet hogy önti el az |
emberi munka, zúgva, mint a tenger. |
|
Elalvás előtt*
Nem láttam ma sem igazán az estét, |
amint a mindent beszívó homályból |
a nagy fenyő sötéten kimagaslik – |
tele voltam homályos önmagammal. |
|
Nem láttam este igazán magam sem, |
kivárva, míg a benső zűrzavarban |
egy gondolat nyugalma megterem – |
tele voltam az est ezer zajával. |
|
Mikor lesz, hogy kettős burkom sötétjén |
úgy tör át fénylőn egy közös igazság, |
ahogy a homályt áthasítva, feljön |
az alkonyég legelső csillaga? |
|
|
Szeptemberi dél a Duna-parton*
Zászlót az év már mélybe fordít, |
nincs édesebb s szívighatóbb, mint |
|
mikor már minden fázni készül |
s a lélek téli vackot ás – |
|
A dombon még zöldet lebegtet |
gyémántporán a könnyű köd, |
köpenyt hanyagul vállra vetnek |
megint, vagy vállra se, a nők. |
|
A hajó füstjén át ha nézed, |
elválnak szemközt a hegyek, |
s hátára kapja az egészet |
|
Ha szemed lehúnyva, csak érzed, |
hogy zuhog az arany sugár, |
el tudod hinni: nincs enyészet, |
csak nyár lesz, nyár van újra, nyár. |
|
|
A Föld túlsó felén*
A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt, |
szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők. |
Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap, |
a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb |
csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű. |
Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű! |
itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak, |
ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb, |
más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet, |
más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket, |
és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb |
az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog |
s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet |
visszahívni többé soha e tűnő fényeket: |
a teret, sietős apró járókelőivel |
s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel, |
sem azt, amit itt láttam és tettem e délután, |
sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán, |
akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár – |
ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál. |
|
Már kordés szamarak se csenditik |
picike kis ütőhangszereik. |
Csak a sose-nyugható motorok |
zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
tartja az eget, mint egy Than-kori |
urnát, rajt felhők írásjelei, |
miket sosem fogunk megfejteni. |
Elébb még az utolsó hajnali |
csillag úszott fent a sötét-habú |
égen, mint kivilágitott hajó, |
s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
a félelmetes-szép főnixmadár, |
a nap, a nagy távolkeleti nap, |
mely a Dunáig hét óra alatt |
teszi meg az utat; a nap, amely |
sokezer év után és sokezer |
évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
Hát itt vagyok az Óperencián túl, |
lábam előtt csillog a Sárga Tenger, |
míg tízezer kilométernyire |
a kis haza viharban hánytorog. |
S mint e csodás ország művészei |
– roppant testen e finom kis kezek – |
egyetlen széltépett virágos ágat, |
a messziség és kétségek ködéből |
úgy rajzolja elém a nyugtalanság |
a szélben ingó otthon messzi táját, |
s mögé a bűn, bánat és csalatottság |
összefolyó sötét tus-foltjait. |
|
Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének |
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének. |
Az agyagban csodásan összeérnek |
a föld süllyedő s felbukó szinének |
tajtékain hányódó ezredévek: |
a születések és temetkezések. |
|
Milyen kert hajthat annyi jázmint, |
amennyit ez ország teázik? |
És hol sarjadhat annyi rizs, |
És hol van annyi kéz, amennyi |
holmit itt láthatsz adni-venni? |
És hol van annyi szerelem, |
|
mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki |
Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág, |
úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág. |
Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét – |
te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át. |
|
Kis lovakon kis katonák – |
|
kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
Kis lovakon kis katonák – |
|
Nemrég még vágtattak napon |
s éjen át tajtékos lovon, |
|
csúszós sárban, sikos havon, |
át száz hegyen s ezer tavon, |
|
próbálva tízezer halált – |
|
és nefrit-kemény századon, |
|
Cso-kon, Han-okon, Than-okon, |
s öröknek vélt, múlt tanokon – |
|
ők a szabadság s hatalom: |
|
kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
s egy utas, ki itt érzi át |
|
|
Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette
…Új papírt tesz faragott asztalára, |
két jáspis-nehezékkel kifeszíti, |
kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal |
csepp vizet enged festékeire, |
s a nádecset nyomán máris kibomlik |
két hirtelen sarjadt sárga krizantém, |
zöld levélen mélyebb-zöld erezet |
s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt. |
|
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe |
új s új formáért szédült izgalommal, |
ujjai hegyén tán évezred óta |
készen áll a megragadott világ, |
s oly egyszerűen esik meg előttem |
a teremtés mindennapos csodája, |
akár egy könnyű, hanyag étkezés. |
|
Egy órával ezelőtt semmi sem volt, |
csak a papír, e nyugtalan fehérség, |
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma, |
valami sosem-volt s örökre-termett. |
Üveggel egyenesre vágja, ráüt |
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet. |
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával, |
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony. |
|
|
|
Ez már kemény észak, de déli fény |
illan még az itteniek szemén; |
lábukon még papucs, de a fején |
mindegyiknek egy egész rókaprém. |
|
Sötétben búcsúzom tőled, te fényes |
kínai ég, őszön is nyárral is ékes. |
Holnap álom lesz újra, ami az volt: |
pekingi parkok és sangháji partok. |
|
E keménységben néha mennyi lágyság, |
nézd az alkonyat mélyülő liláját: |
homályában szinte egymásbanő, |
itt is, ott is szorosan összebújva, |
egy-egy sötétlombú férfi-fenyő |
s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa. |
|
Nehéz a levegő, a földön fut a füst, |
az éles napsugár se tudja szétzilálni, |
csak tömören ragyog, akár a vert ezüst. |
Nehéz a szívem is, párás gonddal tele, |
a gyáva gondolat, mire felérne addig, |
hol gomolyog a zord kérdések fellege, |
|
Mint óriás testen egy pici seb, |
mitől azért az egész test beteg, |
úgy ég a térkép szélén Magyarország, |
mitől az egész kar fájni tanul. |
gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod, |
azzal, ha magad is megtisztitod – |
te sajgó nagyvilág, népek hazája. |
|
|
|
|
|
|
Budapest, 1956. karácsony
Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában |
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet, |
egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet, |
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van: |
|
Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában? |
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg |
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret, |
s éjes éjszaka van már esténél korábban. |
|
Egy város tíz után szobája ablakából |
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág |
ezüst gyertyáival díszített éjszakát – |
|
mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át |
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól, |
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát. |
|
|
Ezen a tavaszon*
Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,
ezen a tavaszon
a nőknek azt mondanám
(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):
legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág
pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,
a hóvirág, a kankalin, a nárcisz
már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.
Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.
Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.
Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,
bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.
Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,
testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,
hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –
s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,
mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,
legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,
hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!
|
Tanácstalanul*
„Mivel a földön jónak lenni oly nehéz.” |
|
Mit tegyek veled katicabogárka |
Nem is tudom hogy jöttél a szobába |
Véletlenül vagy vágytál a melegre |
Künn hullnak már a zörgő levelek le |
Nem akarsz velük hullni Mit akarsz hát |
Gyanútlanul mászkálsz A hamutálcát |
Az írógép rejtekeit bejárod |
Lábad előtt nincsenek akadályok |
Megülsz a papíron kis betü-állat |
Titkos értelmű hieroglifának |
Mit jelentesz És mi következik rád |
Hol árulod el élted röpke titkát |
Mi lenne jó neked mondd mit szeretnél |
Hogy segítsek rajtad Jön a hideg szél |
Eresszelek ki újra a szabadba |
Vagy tartsalak itt |
Lásd érted se hagyna |
Nyugton a mindent-érző felelősség |
Már egy órája csak veled vesződnék |
Ha tudnám hogyan |
De tudom-e jobban |
Mi kell annak aki legközelebb van |
Hozzám mi lenne jó neki mi kéne |
Az idegrendszerének a szivének |
Kis katibogár aki vagy a jóság |
Tudod-e hogy kell jónak lenni hozzád |
És hogy hogy kell jónak lenni máshoz |
És magunkhoz |
Lásd azt várom te változz |
Válasszá |
Mert én semmit sem tudok már |
Menj ki bogárka ahogy bejutottál |
|
Várakozás*
Nem jössz s az idő hirtelen üres lesz |
és megtelik kongó magánnyal így még |
sosem hiányoztál mint most mikor |
bármelyik pillanatban itt lehetsz |
Itt lehetsz Agyam üres héja rémes |
képzetek szorításában ropog |
hátha autó ütött el vagy szivedben |
elállt a vér hisz úgyis oly ijesztő |
esendőséggel lüktet félrehajtott |
nyakadon lazán emelve a bőrt jaj |
vagy nem találsz ide a kétes útak |
forgatagában mik ki tudja merre |
s hová viszik az embert úgyis oly |
őrjítőn érthetetlen hogy örökké |
ott vagyunk ahol épp vagyunk s hogy ott |
találjuk ma is ami tegnap ott volt |
s hogy ma is tudom amit tegnap tudtam |
ez is mindig újra borzongat és ha |
nem is emlékszel rám s ha nem is az vagy |
kit ismerek kit szeretek s szeret |
ha csak én képzeltelek és nem is vagy |
s nem is volt ami volt s nem láttalak |
sose és nem is látlak soha többé |
|
Gondok között*
Gondok között őrlődnek rímeim, |
de nem lesz belőlük kenyér. |
|
Őröljetek csak iszonyú kövek, |
lassan morzsoló szeretet, |
csak lisztté legyek köztetek, |
|
Gondok között őrlődnek rímeim, |
csak legyen belőlük kenyér. |
|
|
Mint*
Mint akiből már minden csepp nedvet kiégetett a sivatag |
s épp csak ajkához emelik a poharat – |
mint aki véghetetlen ingatag |
tengerek közt csak egy órára érez földet a talpa alatt – |
mint akinek sötét tömlöcfalak |
között csak egy pillanatra csapja meg a szemét a nap – |
mint a béna akinek tagjaiban egy pillanat |
idejére mintha újra keringeni kezdene a mozdulat – |
mint a néma kinek ajka egyetlen szó kimondására felhasad – |
mint akiben kigyúl valami csodálatosan szép gondolat |
s mire leírná nyoma sem marad – |
mint akit idegen országban egyszerre csak anyanyelvén szólítanak |
de mire megfordul már nem hall csak újra idegen szavakat – |
mint akinek a haláltáborban egyszerre csak azt mondják szabad |
s aztán utána mindjárt vérebeket uszítanak – |
ki-ki tetszése szerint folytassa tovább e végnélkül folytatható hasonlatokat – |
|
Jön az ősz*
Gesztenye és dió koppan a fákról, |
s a nedvevesztett, könnyű kis levél is |
súlyosan ér földet és ott keményen |
koccan össze a többivel. Az ember |
mindúntalan felkapja a fejét, |
s kinéz az ablakon, mintha a kertben |
mindig lopva osonna valaki. |
|
Tavasz-áldozat*
Kertekben a rőzsét égetik már |
s kik annyit dideregtünk most a meleggel engeszteljük a kegyes meleget |
a jaj nagyon is bizonyosan eljövő fagyokkal mit se törődve |
tűzzel etetjük a közelgő égi tüzet |
Hindu táncosnő ültében tekeregve vonaglik a barna füst |
földhöz verve magát majd kígyó-karjaival kanyarogva az égre |
Gyere gyújtsunk mi is tavaszi máglyát |
szívjuk be a csípős keserű szagot |
és vessük rá az ordas tél utolsó maradékait áldozatul |
|
Grillben*
Ki-be perdülve, mint szőlő kacsa, |
forog a rock-and-roll s a csa-csa-csa. |
A kisfiú most próbálja először, |
most még csak ennyit tud a nőkről, |
épp akkor válik el tőlük, mikor |
vágyának fürtje már tömöttre forr, |
s erjedő gerjedelme elpihen |
az enyhülten ringó Tenderlyben. |
|
Szerelmesek*
Isszák egymás szavát s egymás szavába vágnak, |
de elakadnak közepén a lélekszakadva kezdett vallomásnak. |
Maguk is elrémülnek, micsoda irtóztató gravitációk |
vonzatára zuhan bennük egymás mélységeibe sok mázsányi titok, |
amit maguk előtt is mozdulatlanná kötött a szégyen. |
Most jó nekik elszabadulni egészen, |
mint a forrás lezuhogva a hegyről, mint a patak, |
mely a folyó felé ömlik, mint a folyam, |
mely megállíthatatlanul a tengerbe rohan, |
mint mind a megáradt vizek, |
melyek gát fölött, gát alatt, gát mögött tépik fel ereiket. |
S micsoda kövek zuhannak le róluk a hirtelen-nyílt meredélyeken! |
|
Ülnek egymással szemben révetegen. |
Ez az, amire azt mondjuk: boldogok. |
Körülöttük táguló és szűkülő körökben a világ nagy rendje forog, |
át meg átfonják őket a dúlt idegek, szélvészes pletykák és alig észlelhető ciklonok és anticiklonok. |
Röpködnek fölöttük a diplomaták, e modern költöző madarak, |
veszedelmes napfoltok sűrűsödnek és oszlanak, |
mint kitörni készülő vulkánok, tombolnak a tömbök, |
de mégis ez az a kor, amelyben majd elmondhatjuk végre, a dönthetetlen milliók szava döntött. |
Agyongyötört szivekben és társadalmak dúlt koszorúerében |
megcsomósodik a vér, a bűn, a bénító titok, a szégyen. |
Virág bomlik az ágakon és robbantás iszonyú szirmai nyílnak ki elhagyatott szigetek bokra fölött, |
csak egyetlen négyzetméterén is a földnek megfigyelhetetlen és számontarthatatlan színjátékokat játszik egy röpke óra alatt is a nap, a levegő, a felhő, a víz, a csillag, a hold, a villany, a köd… |
S ők ülnek egymással szemben mozdulatlanul, mint a rögök, |
és egymással elkeveredve egészen, mint a szelek: |
lélek-korakőkori rétegek, |
s tüzesen kiömlő gejzirek, |
maghasadás, tengeráradás, csillaghullás, csirabomlás. |
Ülnek egymással szemben. Esteledik. |
Magukat már nem is, csak egymást ismerik. |
Sohse voltak még ilyenek: |
két új lény, aki egymásból most született. |
Ülnek – ahogy emberek ültek öröktől fogva és ülnek örökké, |
és úgy, ahogy még sohasem ültek és sohase ülnek, ők se, senkise többé. |
|
|
|