Emlék a jelenről*
|
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények |
| sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron |
| szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben, |
| egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök, |
| még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel… |
| Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek. |
| Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában |
| szentjánosbogarakként felvillannak az utcán |
| elsietők, az eső kis csillagait letaposva. |
|
|
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a |
| falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint |
| hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből |
| néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe… |
|
|
Magamról*
|
Jönnek a lucskos, szürke napok. Tegnap ragyogott még |
| ikrás méz-ízével a kései nap, s ma izetlen |
| nyúlós pép bomlik fogaink közt. Jószagú körték |
| értek nagymama kisszekrényének tetején így, |
| míg hasadó húsuk kásás, öreges szotyogás lett, |
| ifjú édességük ecet: tündérilonából |
| – észre se vettük – lettek ráncosbőrü boszorkák. |
|
Síró, koldus anyó lett újra a dúsölü nyárból, |
| jönnek a könnyes, szürke napok, búsan sorakoznak, |
| egyik a másik bőrét már fonnyasztva előre. |
| Ez az időm, ez a kásás hónap, e romlatag évad, |
| szép születésem évada, ködkoszorúzta november – |
| énnékem, kit a nagy, vörös izzásig hevülő nyár |
| s pengő, gyémántélü, acélformákba hülő tél: |
| lázas lelkesedés és metsző értelem éltet… |
|
Emlék 1945 tavaszáról*
|
Fél-lélekkel s fél-arcunkkal még beragadva a véres |
| tél iszonyába, a fagyba, az éhínségbe, halálba, |
| jött a tavasz. S elkezdtünk élni: kibújni a napfény |
| lágy vésője nyomán iszamos, nyomorult anyagunkból, |
| mint féldomborművek emelkednek ki a kőből – |
|
s úgy tűntél te elém, fél-testek, fél-szivek és fél- |
| arcok közt egyedül márvány-faragásu egész, mint |
| messzi egek küldötte, te távoli fény, ki az élet |
| ízét adtad a számba, s a vágy Gorgó-feje villant |
| kebleden. Éva, szabadság istennője, a mégis |
| felragyogó nyár édes igérete, szőke Athéné! |
|
Tíz évvel ezelőtt*
| Futottunk felriasztott őzekül |
| folyvást egymás után s egymás elől. |
|
| Esőn, napfényben, nap borúlatán |
| te voltál nekem ernyő, árny, irány. |
|
| Mintha csak sajgó keresztmetszetem |
| lennék, amikor nem voltál velem. |
|
| De együtt – voltunk oly óriásiak, |
| mintha el se férnénk az ég alatt. |
|
| Voltunk egymásnak álom s ébredés, |
| mindig egyszerre túlsok s túlkevés. |
|
| Meztelenül is oly ártatlanul, |
| mint az idők mélyén valamikor. |
|
| S jaj, idegek modern görcseiben |
| is ámuló, ősi bűntelenen. |
|
| Egymás előtt a teremtés-előtti |
| csodálattól nem tudva, csak hebegni, |
|
| csak dadogtunk, akár a félkegyelmű: |
| te gyönyörű, te drága-szép remekmű, |
|
| s csak te és én, s csak nekem és neked… |
| És szépek voltunk, mint az istenek. |
|
| Mert nem tudtuk még, amit most tudunk: |
| hogy egyszer mindaketten meghalunk. |
|
|
Nápolyi emlék*
| Az alig elvonult vér, mocsok és iszony |
| emlékét zakatolta, amin mentünk, a marhavagon. |
| Bent: vágóhídra vonszolt rabok és katonák |
| nyoma rémlett még, hő, fagy, hörgés, emberi rondaság, |
| egymás koporsójává nyomorított emberi husok – |
| kívül: álomként suhanó pálma, pínea, ciprusok. |
| Aztán a tenger, a város – mindebből mi marad |
| nyolc év után a papíron? szavak, szavak és szavak… |
| Mégis itt van észrevétlenül újra a nápolyi állomás, |
| s mint szennyes harci lobogó, mindenütt a Venere e pelle felirás, |
| s onnan az út befelé – óriási cirkusz – a városon át |
| lengtek a kiteregetett ruhák, mint az akrobaták. |
| Alig múlt el a vér, a mocsok, a halálos iszony, |
| egyetlen éhség voltam, egyetlen óriási szomj: |
| kiökrendeni minden miazmás elméletet |
| s csak enni-inni a tiszta valót, a nemesen-szerves életet. |
| Ledobni szoruló torkomról a hurok gondolatot |
| s égetni, mint az oxigént, ami van s ami ellobog, |
| s amiben sisteregve sűrüsödik múlt, jövő, jelen: |
| hold kirántott kardja a tengeren, |
| kis kék árny a Vezuv sárga oldalán, |
| ahogy ott imbolygott egy percig egy délután, |
| fűszál-cipelő hangya Poszeidón temploma alatt |
| s a parton a hullám-csiszolta szép derekak, |
| s az etruszk Apolló, aki villogó hiúz-szemét |
| háromezer év mélyéből fordítja feléd, |
| s az utak fájáról mohón szakitott |
| házak, gyümölcsök, emberek, alkonyatok… |
|
Badacsonyi délután*
| Perzsel a nap, hűsít a szél itt |
| az ég alatt, a víz felett, |
|
| Aztán az ősz jön már. Bevérzik, |
| mint egy szélütött agy, a hegy. |
| termő tövet, szivet, vizet… |
|
| Még egy-két ilyen délután van, |
| heverni a hegy oldalában, |
| téli gondokban nem töretve; |
|
| sohasemismert szép szüretre, |
| csak édesedni, mint a szöllő. |
|
|
Várakozás*
| Esős estén vártam a kompra, |
| kezemben egy szál hóvirág, |
| a víz sziszegett, mint a kobra, |
|
| Duna és kígyó? – hogy jön össze? |
| A fal árnyán egy ember állt, |
| micisapkásan, kis bekecsbe – |
| biztos ő is a kompra várt. |
|
| Biztos? s ha mégsem? hátha énrám? |
| De a homályból izzva, némán |
|
| Az ember állt csak. Mi lakik benn? |
| Beszélgetnénk, hogy: így meg így, nem? |
| S: még egy-két slukk, és itt a komp. |
|
| De hátha… Mindig itt a hátha, |
| sehogy el nem hessenthetem. |
| S az agy forog előre-hátra: |
| hátha ő éppígy van velem? |
|
| Most kúszik fel az idegekben |
| S bármily oktalan s érthetetlen, |
| jaj, mégse, mégse esztelen! |
|
| Kisgyerekként se ijedeztem, |
| az éj sosem borzongatott. |
| S céltáblává bélyegezetten |
|
| S mikor a vashorda zudult ránk, |
| s úgy látszott, minden elveszett, |
| „büszkén kitártam a hazugság |
| előtt mezítlen mellemet”. |
|
| Jaj, mit tettünk, mit is tehettünk! |
| Hogy most is ez a gond aláz: |
| hová lett ez az ember? Eltűnt |
|
| Nem tudok így szív nélkül élni, |
| félni attól, kit szeretek. |
| Hát sanda legyen itt a férfi? |
| Gyanakvó már a kisgyerek? |
|
| míg csalatás jár a hitért, |
| s a szabadság egy cella-rácson |
| imbolyogjon, mint a lidérc? |
|
| Nem, nem lehet. Felnőtt, világgá |
| nőtt lombjaverten is a párt. |
| Megrázza tépett koronáját. |
| Kiforrja sebzett derekát. |
|
| És lassan-lassan visszalopja, |
| mit szivünk már elveszitett: |
|
|
Utószó*
Egy Régi vershez – hét év után
Köszöntsük büszkén s boldogan |
a hozzánk messze földről jöttet. |
Nekünk is börtön volt e hon, |
s most menedék az üldözöttnek. |
[PABLO NERUDÁRÓL VALÓ ÉNEK, 1949] |
|
| kicserélődnek, lásd, a sejtek, |
| amit e romló hús teremtett. |
|
| Te itt vagy, mindig változón, |
| de amit tettél, változatlan… |
| Menedék? az is volt e hon, |
| ahogy büszkén s balgán daloltam. |
|
| Micsoda kor! az sem igaz, |
| ami pedig nem volt hazugság. |
| Szégyellned kell szavaidat, |
| mint egy kiszolgált ócska gunyát, |
|
| melyből nem vetted észre, hogy |
| kikandikált szegény szemérmed. |
| Mit tehetsz, míg együtt forog |
| tiszta hittel a gyilkos érdek, |
|
| mint átkozott fogaskerék, |
| mely egymáshoz kapcsolva folyvást? |
| Ó, hogy lesz méltó és derék, |
| – ahogy akartuk – ez az ország: |
|
|
Kiev–Moszkva–Leningrád*
| Vonaton pirkad és vonaton alkonyul. |
| Az ablakba, akár egy roppant múzeumnak |
| falára, egyre más és más képek tolulnak: |
| futtában kutatod, mi bennük hát az új. |
|
| Barátom, széditő az élet, bonyolultabb, |
| semmint könnyenhivőn s tapasztalatlanul |
| elképzeltük, a harc „a régi és az új” |
| közt nem oly egyszerű, mint oly soká tanultad. |
|
| S nem is oly csattanós, mint az az öreg ukrán, |
| aki egy kievi üzlet előtt az utcán |
| csak úgy a kőre ült – s míg új sorok nyomultak, |
|
| lerugva lábáról régi rongyos cipőjét, |
| helyébe lázasan felpróbálta az újat, |
| s már ment is benne, mint ki egy nagyot előlép. |
|
|
| E fényes utcasort hetek alatt emelték, |
| elhull alóla a faház, mint rossz dió, |
| bár ott volt abban is a televízió –: |
| no lám, lépten-nyomon eléd ugrik a „jelkép”. |
|
| De jelkép nemcsak ez. Az is, hogy sok helyen még |
| lakják a kalyibát; s a föld alatt nyiló |
| márvány oszlopsorok közt ki- és befutó |
| vonatok utasa este megtérve innét, |
|
| nem tudja voltaképp, kunyhó vagy palota |
| az ő valódi s jog szerinti otthona. |
| Ez is, az is övé. – Amit itt megcsodálsz, |
|
| épülő új Athén, de benne új Bizánc is |
| kísértgetett. Remény városa, szép lakás |
| légy, Moszkva, tiszta fény. Ne vakíts, csak világíts! |
|
|
| Suhanunk lefelé nagy csillárok alatt, |
| míg velünk szemben a másik épp fölfelé megy; |
| mintha egy tárlaton tűnnének mind elébed: |
| megannyi eleven szoborcsoportozat. |
|
| Egy lány meg egy fiú, mint kik az örökélet |
| felé mennének így, rodini mozdulat… |
| S már egy harmonikást emel a pillanat, |
| nyomán fiatalok táncolnak, míg fölérnek. |
|
| Egy fáradt kendő, egy konok bajusz, egy álmos |
| szempár… lágy és kemény, villódzó és merev |
| arcok árapályán hömpölyög így a város. |
|
| Ó, állni s nézni itt, ahogy magasból mélybe, |
| mélyből magasba mind csüggedve és remélve |
| mennek az életük felé az emberek. |
|
|
|
Bartók hallgatása közben*
A Divertimento első taktusához
| Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle, |
| ritmus-csontvázak zörögnek fejemben, |
| hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt, |
| az egész édes, hajlékony suhanását. |
| Zene, úgy némulsz el, mint a halottak, |
| árnyék-karjaid szorításába ölelsz, |
| de ha utánad kapnék, seholse talállak, |
| csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből, |
|
ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle, |
| mint Hamlet a koponyától: |
|
| Csak csont, az élet csontja a szó is, |
| amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is, |
| váz csak, zörgő csont, tátongó koponya. |
| Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem- |
| fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság, |
| ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe, |
| s csak a szó marad a kezem közt? |
| Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll, |
| kezében egy kivetett csonttal, aki olvas, |
| s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg, |
| ki voltál, gyönyörü élet? |
|
|
| Mint mikor már a nap lement, |
| s bár sötét van, de ég a fény |
| a felhők torlódó hegyén – |
|
| nem tudod, hogy az, ami cseng, |
| a hang-e még vagy már a csend, |
| vagy már csak emlékezete. |
|
| Még egymásba kötött csomók |
| mint csók után szerelmesek |
| egymásból ki nem feslenek. |
|
| Körül még rezzen a világ, |
| még feszül minden, ami lágy, |
|
| s egyszerre felveted fejed, |
| megértve, hogy pillanatok |
| óta már csak azt hallgatod: |
|
|
|
Szél*
| Harmadik napja fú a szél, |
| zúg és zörög, bőg és beszél, |
| a szél, a szél, északi szél, |
| mint a sirály, merőn lecsap, |
| szinte látni, ahogy zuhan |
| lágy szinébe, nő vad sörény |
| szakít meg és kezd új vitát. |
| szavát vizen és szárazon. |
| az ég alatt, a víz felett |
| csak ők az urak, a szelek. |
| Nekik szolgál minden elem, |
| felvert madár, levert levél, |
| porzó víz, hullámzó homok |
| nincs reggel, este, éjszaka, |
| csak szél van, szélnek évada… |
| El sem tudod képzelni, hogy |
| lesz majd e táj megint nyugodt. |
| hogy lesznek újra szelidek, |
| hogy nyitják újra meg a fák |
| lombjaik görcs-rácsozatát, |
| egy-egy rászállt madár alatt |
| méltósággal vagy kecsesen; |
| s hogy közöttük egyenesen |
| mehetsz, nyitott szemmel, az út |
| messzi ábrándjain; s ha úgy |
| egy nagy mályván kis lepke ring… |
|
Hajnal*
| nád hajlik, köd leng, lomb inog. |
| Úgy összecsengnek a zajok, |
| hogy csak a csendet hallani. |
|
| Felhő-kávás kék kút az ég, |
| megmerül benne egy madár, |
| s ahogy mind magasabbra száll, |
| már nem látod, csak a helyét. |
|
| Lepke száll föl-le csapkodón, |
| mint szirom, amit visz a szél, |
| s a sok kis virág, mint fehér |
| lepkeszárny, ül a szárakon. |
|
| Most minden egy még, ami él, |
| te is szárny s virág szirma vagy – |
| a nap a domb fölé nem ér. |
|
|
Kaszált fű*
| Kaszások jöttek ma reggel a kertbe, |
| karjuk lendült előre, mint a hullám, |
| tajtékot hányt a bukó kaszaél. |
| S mint ha az elvonult dagály a parton |
| otthagyja csillogó csiga-nyomát, |
| a lágy harapást, mit az óceán mar |
| a föld borzongó fövenyébe – már |
| szélesen torlanak a lekaszált fű |
| a pillangó-árnyékos alkonyatban. |
| S ahogy a fák közt felleng illatuk, |
| az est előtti kékes csöndben érzed, |
| az egész földet hogy önti el az |
| emberi munka, zúgva, mint a tenger. |
|
Elalvás előtt*
| Nem láttam ma sem igazán az estét, |
| amint a mindent beszívó homályból |
| a nagy fenyő sötéten kimagaslik – |
| tele voltam homályos önmagammal. |
|
| Nem láttam este igazán magam sem, |
| kivárva, míg a benső zűrzavarban |
| egy gondolat nyugalma megterem – |
| tele voltam az est ezer zajával. |
|
| Mikor lesz, hogy kettős burkom sötétjén |
| úgy tör át fénylőn egy közös igazság, |
| ahogy a homályt áthasítva, feljön |
| az alkonyég legelső csillaga? |
|
|
Szeptemberi dél a Duna-parton*
| Zászlót az év már mélybe fordít, |
| nincs édesebb s szívighatóbb, mint |
|
| mikor már minden fázni készül |
| s a lélek téli vackot ás – |
|
| A dombon még zöldet lebegtet |
| gyémántporán a könnyű köd, |
| köpenyt hanyagul vállra vetnek |
| megint, vagy vállra se, a nők. |
|
| A hajó füstjén át ha nézed, |
| elválnak szemközt a hegyek, |
| s hátára kapja az egészet |
|
| Ha szemed lehúnyva, csak érzed, |
| hogy zuhog az arany sugár, |
| el tudod hinni: nincs enyészet, |
| csak nyár lesz, nyár van újra, nyár. |
|
|
A Föld túlsó felén*
| A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt, |
| szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők. |
| Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap, |
| a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb |
| csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű. |
| Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű! |
| itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak, |
| ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb, |
| más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet, |
| más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket, |
| és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb |
| az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog |
| s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet |
| visszahívni többé soha e tűnő fényeket: |
| a teret, sietős apró járókelőivel |
| s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel, |
| sem azt, amit itt láttam és tettem e délután, |
| sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán, |
| akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár – |
| ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál. |
|
| Már kordés szamarak se csenditik |
| picike kis ütőhangszereik. |
| Csak a sose-nyugható motorok |
| zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
| tartja az eget, mint egy Than-kori |
| urnát, rajt felhők írásjelei, |
| miket sosem fogunk megfejteni. |
| Elébb még az utolsó hajnali |
| csillag úszott fent a sötét-habú |
| égen, mint kivilágitott hajó, |
| s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
| a félelmetes-szép főnixmadár, |
| a nap, a nagy távolkeleti nap, |
| mely a Dunáig hét óra alatt |
| teszi meg az utat; a nap, amely |
| sokezer év után és sokezer |
| évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
| kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
| Hát itt vagyok az Óperencián túl, |
| lábam előtt csillog a Sárga Tenger, |
| míg tízezer kilométernyire |
| a kis haza viharban hánytorog. |
| S mint e csodás ország művészei |
| – roppant testen e finom kis kezek – |
| egyetlen széltépett virágos ágat, |
| a messziség és kétségek ködéből |
| úgy rajzolja elém a nyugtalanság |
| a szélben ingó otthon messzi táját, |
| s mögé a bűn, bánat és csalatottság |
| összefolyó sötét tus-foltjait. |
|
| Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének |
| szolgál egy Than-kori úr sírhelyének. |
| Az agyagban csodásan összeérnek |
| a föld süllyedő s felbukó szinének |
| tajtékain hányódó ezredévek: |
| a születések és temetkezések. |
|
| Milyen kert hajthat annyi jázmint, |
| amennyit ez ország teázik? |
| És hol sarjadhat annyi rizs, |
| És hol van annyi kéz, amennyi |
| holmit itt láthatsz adni-venni? |
| És hol van annyi szerelem, |
|
mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki |
| Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág, |
| úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág. |
| Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét – |
| te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át. |
|
| Kis lovakon kis katonák – |
|
| kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
| Kis lovakon kis katonák – |
|
| Nemrég még vágtattak napon |
| s éjen át tajtékos lovon, |
|
| csúszós sárban, sikos havon, |
| át száz hegyen s ezer tavon, |
|
| próbálva tízezer halált – |
|
| és nefrit-kemény századon, |
|
| Cso-kon, Han-okon, Than-okon, |
| s öröknek vélt, múlt tanokon – |
|
| ők a szabadság s hatalom: |
|
| kis kölykök egy nagy bivalyon, |
|
| s egy utas, ki itt érzi át |
|
|
Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette
| …Új papírt tesz faragott asztalára, |
| két jáspis-nehezékkel kifeszíti, |
| kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal |
| csepp vizet enged festékeire, |
| s a nádecset nyomán máris kibomlik |
| két hirtelen sarjadt sárga krizantém, |
| zöld levélen mélyebb-zöld erezet |
| s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt. |
|
| Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe |
| új s új formáért szédült izgalommal, |
| ujjai hegyén tán évezred óta |
| készen áll a megragadott világ, |
| s oly egyszerűen esik meg előttem |
| a teremtés mindennapos csodája, |
| akár egy könnyű, hanyag étkezés. |
|
| Egy órával ezelőtt semmi sem volt, |
| csak a papír, e nyugtalan fehérség, |
| s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma, |
| valami sosem-volt s örökre-termett. |
| Üveggel egyenesre vágja, ráüt |
| kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet. |
| Aztán banánt eszünk, jázmin-teával, |
| s ránkszáll a hirtelen keleti alkony. |
|
|
|
| Ez már kemény észak, de déli fény |
| illan még az itteniek szemén; |
| lábukon még papucs, de a fején |
| mindegyiknek egy egész rókaprém. |
|
| Sötétben búcsúzom tőled, te fényes |
| kínai ég, őszön is nyárral is ékes. |
| Holnap álom lesz újra, ami az volt: |
| pekingi parkok és sangháji partok. |
|
| E keménységben néha mennyi lágyság, |
| nézd az alkonyat mélyülő liláját: |
| homályában szinte egymásbanő, |
| itt is, ott is szorosan összebújva, |
| egy-egy sötétlombú férfi-fenyő |
| s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa. |
|
| Nehéz a levegő, a földön fut a füst, |
| az éles napsugár se tudja szétzilálni, |
| csak tömören ragyog, akár a vert ezüst. |
| Nehéz a szívem is, párás gonddal tele, |
| a gyáva gondolat, mire felérne addig, |
| hol gomolyog a zord kérdések fellege, |
|
| Mint óriás testen egy pici seb, |
| mitől azért az egész test beteg, |
| úgy ég a térkép szélén Magyarország, |
| mitől az egész kar fájni tanul. |
| gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod, |
| azzal, ha magad is megtisztitod – |
| te sajgó nagyvilág, népek hazája. |
|
|
|
|
|
|
Budapest, 1956. karácsony
| Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában |
| kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet, |
| egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet, |
| senki se tudja, hol, mikor és hányadán van: |
|
| Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában? |
| Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg |
| ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret, |
| s éjes éjszaka van már esténél korábban. |
|
| Egy város tíz után szobája ablakából |
| úgy bámulja merő szemmel a holdvilág |
| ezüst gyertyáival díszített éjszakát – |
|
| mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át |
| nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól, |
| a gazdagok csodás, meleg karácsonyát. |
|
|
Ezen a tavaszon*
|
Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,
ezen a tavaszon
a nőknek azt mondanám
(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):
legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág
pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,
a hóvirág, a kankalin, a nárcisz
már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.
Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.
Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.
Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,
bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.
Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,
testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,
hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –
s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,
mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,
legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,
hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!
|
Tanácstalanul*
„Mivel a földön jónak lenni oly nehéz.” |
|
| Mit tegyek veled katicabogárka |
| Nem is tudom hogy jöttél a szobába |
| Véletlenül vagy vágytál a melegre |
| Künn hullnak már a zörgő levelek le |
| Nem akarsz velük hullni Mit akarsz hát |
| Gyanútlanul mászkálsz A hamutálcát |
| Az írógép rejtekeit bejárod |
| Lábad előtt nincsenek akadályok |
| Megülsz a papíron kis betü-állat |
| Titkos értelmű hieroglifának |
| Mit jelentesz És mi következik rád |
| Hol árulod el élted röpke titkát |
| Mi lenne jó neked mondd mit szeretnél |
| Hogy segítsek rajtad Jön a hideg szél |
| Eresszelek ki újra a szabadba |
| Vagy tartsalak itt |
Lásd érted se hagyna |
| Nyugton a mindent-érző felelősség |
| Már egy órája csak veled vesződnék |
| Ha tudnám hogyan |
De tudom-e jobban |
| Mi kell annak aki legközelebb van |
| Hozzám mi lenne jó neki mi kéne |
| Az idegrendszerének a szivének |
| Kis katibogár aki vagy a jóság |
| Tudod-e hogy kell jónak lenni hozzád |
| És hogy hogy kell jónak lenni máshoz |
| És magunkhoz |
Lásd azt várom te változz |
| Válasszá |
Mert én semmit sem tudok már |
| Menj ki bogárka ahogy bejutottál |
|
Várakozás*
| Nem jössz s az idő hirtelen üres lesz |
| és megtelik kongó magánnyal így még |
| sosem hiányoztál mint most mikor |
| bármelyik pillanatban itt lehetsz |
| Itt lehetsz Agyam üres héja rémes |
| képzetek szorításában ropog |
| hátha autó ütött el vagy szivedben |
| elállt a vér hisz úgyis oly ijesztő |
| esendőséggel lüktet félrehajtott |
| nyakadon lazán emelve a bőrt jaj |
| vagy nem találsz ide a kétes útak |
| forgatagában mik ki tudja merre |
| s hová viszik az embert úgyis oly |
| őrjítőn érthetetlen hogy örökké |
| ott vagyunk ahol épp vagyunk s hogy ott |
| találjuk ma is ami tegnap ott volt |
| s hogy ma is tudom amit tegnap tudtam |
| ez is mindig újra borzongat és ha |
| nem is emlékszel rám s ha nem is az vagy |
| kit ismerek kit szeretek s szeret |
| ha csak én képzeltelek és nem is vagy |
| s nem is volt ami volt s nem láttalak |
| sose és nem is látlak soha többé |
|
Gondok között*
| Gondok között őrlődnek rímeim, |
| de nem lesz belőlük kenyér. |
|
| Őröljetek csak iszonyú kövek, |
| lassan morzsoló szeretet, |
| csak lisztté legyek köztetek, |
|
| Gondok között őrlődnek rímeim, |
| csak legyen belőlük kenyér. |
|
|
Mint*
| Mint akiből már minden csepp nedvet kiégetett a sivatag |
| s épp csak ajkához emelik a poharat – |
| mint aki véghetetlen ingatag |
| tengerek közt csak egy órára érez földet a talpa alatt – |
| mint akinek sötét tömlöcfalak |
| között csak egy pillanatra csapja meg a szemét a nap – |
| mint a béna akinek tagjaiban egy pillanat |
| idejére mintha újra keringeni kezdene a mozdulat – |
| mint a néma kinek ajka egyetlen szó kimondására felhasad – |
| mint akiben kigyúl valami csodálatosan szép gondolat |
| s mire leírná nyoma sem marad – |
| mint akit idegen országban egyszerre csak anyanyelvén szólítanak |
| de mire megfordul már nem hall csak újra idegen szavakat – |
| mint akinek a haláltáborban egyszerre csak azt mondják szabad |
| s aztán utána mindjárt vérebeket uszítanak – |
| ki-ki tetszése szerint folytassa tovább e végnélkül folytatható hasonlatokat – |
|
Jön az ősz*
| Gesztenye és dió koppan a fákról, |
| s a nedvevesztett, könnyű kis levél is |
| súlyosan ér földet és ott keményen |
| koccan össze a többivel. Az ember |
| mindúntalan felkapja a fejét, |
| s kinéz az ablakon, mintha a kertben |
| mindig lopva osonna valaki. |
|
Tavasz-áldozat*
| Kertekben a rőzsét égetik már |
| s kik annyit dideregtünk most a meleggel engeszteljük a kegyes meleget |
| a jaj nagyon is bizonyosan eljövő fagyokkal mit se törődve |
| tűzzel etetjük a közelgő égi tüzet |
| Hindu táncosnő ültében tekeregve vonaglik a barna füst |
| földhöz verve magát majd kígyó-karjaival kanyarogva az égre |
| Gyere gyújtsunk mi is tavaszi máglyát |
| szívjuk be a csípős keserű szagot |
| és vessük rá az ordas tél utolsó maradékait áldozatul |
|
Grillben*
| Ki-be perdülve, mint szőlő kacsa, |
| forog a rock-and-roll s a csa-csa-csa. |
| A kisfiú most próbálja először, |
| most még csak ennyit tud a nőkről, |
| épp akkor válik el tőlük, mikor |
| vágyának fürtje már tömöttre forr, |
| s erjedő gerjedelme elpihen |
| az enyhülten ringó Tenderlyben. |
|
Szerelmesek*
| Isszák egymás szavát s egymás szavába vágnak, |
| de elakadnak közepén a lélekszakadva kezdett vallomásnak. |
| Maguk is elrémülnek, micsoda irtóztató gravitációk |
| vonzatára zuhan bennük egymás mélységeibe sok mázsányi titok, |
| amit maguk előtt is mozdulatlanná kötött a szégyen. |
| Most jó nekik elszabadulni egészen, |
| mint a forrás lezuhogva a hegyről, mint a patak, |
| mely a folyó felé ömlik, mint a folyam, |
| mely megállíthatatlanul a tengerbe rohan, |
| mint mind a megáradt vizek, |
| melyek gát fölött, gát alatt, gát mögött tépik fel ereiket. |
| S micsoda kövek zuhannak le róluk a hirtelen-nyílt meredélyeken! |
|
| Ülnek egymással szemben révetegen. |
| Ez az, amire azt mondjuk: boldogok. |
| Körülöttük táguló és szűkülő körökben a világ nagy rendje forog, |
| át meg átfonják őket a dúlt idegek, szélvészes pletykák és alig észlelhető ciklonok és anticiklonok. |
| Röpködnek fölöttük a diplomaták, e modern költöző madarak, |
| veszedelmes napfoltok sűrűsödnek és oszlanak, |
| mint kitörni készülő vulkánok, tombolnak a tömbök, |
| de mégis ez az a kor, amelyben majd elmondhatjuk végre, a dönthetetlen milliók szava döntött. |
| Agyongyötört szivekben és társadalmak dúlt koszorúerében |
| megcsomósodik a vér, a bűn, a bénító titok, a szégyen. |
| Virág bomlik az ágakon és robbantás iszonyú szirmai nyílnak ki elhagyatott szigetek bokra fölött, |
| csak egyetlen négyzetméterén is a földnek megfigyelhetetlen és számontarthatatlan színjátékokat játszik egy röpke óra alatt is a nap, a levegő, a felhő, a víz, a csillag, a hold, a villany, a köd… |
| S ők ülnek egymással szemben mozdulatlanul, mint a rögök, |
| és egymással elkeveredve egészen, mint a szelek: |
| lélek-korakőkori rétegek, |
| s tüzesen kiömlő gejzirek, |
| maghasadás, tengeráradás, csillaghullás, csirabomlás. |
| Ülnek egymással szemben. Esteledik. |
| Magukat már nem is, csak egymást ismerik. |
| Sohse voltak még ilyenek: |
| két új lény, aki egymásból most született. |
| Ülnek – ahogy emberek ültek öröktől fogva és ülnek örökké, |
| és úgy, ahogy még sohasem ültek és sohase ülnek, ők se, senkise többé. |
|
|
|