Emlék a jelenről

1955–1958

 

 

 

 

Emlék a jelenről*

 
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények
sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron
szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben,
egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök,
még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel…
Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek.
Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában
szentjánosbogarakként felvillannak az utcán
elsietők, az eső kis csillagait letaposva.
 
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a
falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint
hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből
néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe…

 

 

 

Magamról*

 
Jönnek a lucskos, szürke napok. Tegnap ragyogott még
ikrás méz-ízével a kései nap, s ma izetlen
nyúlós pép bomlik fogaink közt. Jószagú körték
értek nagymama kisszekrényének tetején így,
míg hasadó húsuk kásás, öreges szotyogás lett,
ifjú édességük ecet: tündérilonából
– észre se vettük – lettek ráncosbőrü boszorkák.
 
Síró, koldus anyó lett újra a dúsölü nyárból,
jönnek a könnyes, szürke napok, búsan sorakoznak,
egyik a másik bőrét már fonnyasztva előre.
Ez az időm, ez a kásás hónap, e romlatag évad,
szép születésem évada, ködkoszorúzta november –
énnékem, kit a nagy, vörös izzásig hevülő nyár
s pengő, gyémántélü, acélformákba hülő tél:
lázas lelkesedés és metsző értelem éltet…

 

 

 

Emlék 1945 tavaszáról*

 
Fél-lélekkel s fél-arcunkkal még beragadva a véres
tél iszonyába, a fagyba, az éhínségbe, halálba,
jött a tavasz. S elkezdtünk élni: kibújni a napfény
lágy vésője nyomán iszamos, nyomorult anyagunkból,
mint féldomborművek emelkednek ki a kőből –
 
s úgy tűntél te elém, fél-testek, fél-szivek és fél-
arcok közt egyedül márvány-faragásu egész, mint
messzi egek küldötte, te távoli fény, ki az élet
ízét adtad a számba, s a vágy Gorgó-feje villant
kebleden. Éva, szabadság istennője, a mégis
felragyogó nyár édes igérete, szőke Athéné!

 

 

 

Tíz évvel ezelőtt*

Futottunk felriasztott őzekül
folyvást egymás után s egymás elől.
Esőn, napfényben, nap borúlatán
te voltál nekem ernyő, árny, irány.
Mintha csak sajgó keresztmetszetem
lennék, amikor nem voltál velem.
De együtt – voltunk oly óriásiak,
mintha el se férnénk az ég alatt.
Voltunk egymásnak álom s ébredés,
mindig egyszerre túlsok s túlkevés.
Meztelenül is oly ártatlanul,
mint az idők mélyén valamikor.
S jaj, idegek modern görcseiben
is ámuló, ősi bűntelenen.
Egymás előtt a teremtés-előtti
csodálattól nem tudva, csak hebegni,
csak dadogtunk, akár a félkegyelmű:
te gyönyörű, te drága-szép remekmű,
s csak te és én, s csak nekem és neked…
És szépek voltunk, mint az istenek.
Mert nem tudtuk még, amit most tudunk:
hogy egyszer mindaketten meghalunk.

 

 

 

Nápolyi emlék*

Az alig elvonult vér, mocsok és iszony
emlékét zakatolta, amin mentünk, a marhavagon.
Bent: vágóhídra vonszolt rabok és katonák
nyoma rémlett még, hő, fagy, hörgés, emberi rondaság,
egymás koporsójává nyomorított emberi husok –
kívül: álomként suhanó pálma, pínea, ciprusok.
Aztán a tenger, a város – mindebből mi marad
nyolc év után a papíron? szavak, szavak és szavak…
Mégis itt van észrevétlenül újra a nápolyi állomás,
s mint szennyes harci lobogó, mindenütt a Venere e pelle felirás,
s onnan az út befelé – óriási cirkusz – a városon át
lengtek a kiteregetett ruhák, mint az akrobaták.
Alig múlt el a vér, a mocsok, a halálos iszony,
egyetlen éhség voltam, egyetlen óriási szomj:
kiökrendeni minden miazmás elméletet
s csak enni-inni a tiszta valót, a nemesen-szerves életet.
Ledobni szoruló torkomról a hurok gondolatot
s égetni, mint az oxigént, ami van s ami ellobog,
s amiben sisteregve sűrüsödik múlt, jövő, jelen:
hold kirántott kardja a tengeren,
kis kék árny a Vezuv sárga oldalán,
ahogy ott imbolygott egy percig egy délután,
fűszál-cipelő hangya Poszeidón temploma alatt
s a parton a hullám-csiszolta szép derekak,
s az etruszk Apolló, aki villogó hiúz-szemét
háromezer év mélyéből fordítja feléd,
s az utak fájáról mohón szakitott
házak, gyümölcsök, emberek, alkonyatok…

 

 

 

Badacsonyi délután*

Perzsel a nap, hűsít a szél itt
az ég alatt, a víz felett,
a nyár tűnő tüzei érik
a kunkor szőlőlevelet.
Aztán az ősz jön már. Bevérzik,
mint egy szélütött agy, a hegy.
És téli bénulásra készít
termő tövet, szivet, vizet…
Még egy-két ilyen délután van,
heverni a hegy oldalában,
téli gondokban nem töretve;
és várva egy mesébeillő,
sohasemismert szép szüretre,
csak édesedni, mint a szöllő.

 

 

 

Várakozás*

Esős estén vártam a kompra,
kezemben egy szál hóvirág,
a víz sziszegett, mint a kobra,
a villogó homályon át.
Duna és kígyó? – hogy jön össze?
A fal árnyán egy ember állt,
micisapkásan, kis bekecsbe –
biztos ő is a kompra várt.
Biztos? s ha mégsem? hátha énrám?
Micsoda tébolyult dolog.
De a homályból izzva, némán
rámnéztek az ártatlanok.
Az ember állt csak. Mi lakik benn?
Jó lenne megszólítanom.
Beszélgetnénk, hogy: így meg így, nem?
S: még egy-két slukk, és itt a komp.
De hátha… Mindig itt a hátha,
sehogy el nem hessenthetem.
S az agy forog előre-hátra:
hátha ő éppígy van velem?
Most kúszik fel az idegekben
az elmulasztott félelem.
S bármily oktalan s érthetetlen,
jaj, mégse, mégse esztelen!
Kisgyerekként se ijedeztem,
az éj sosem borzongatott.
S céltáblává bélyegezetten
se féltem a hóhérokat.
S mikor a vashorda zudult ránk,
s úgy látszott, minden elveszett,
„büszkén kitártam a hazugság
előtt mezítlen mellemet”.
Jaj, mit tettünk, mit is tehettünk!
Hogy most is ez a gond aláz:
hová lett ez az ember? Eltűnt
a csöpp cigarettaparázs.
Nem tudok így szív nélkül élni,
félni attól, kit szeretek.
Hát sanda legyen itt a férfi?
Gyanakvó már a kisgyerek?
Az éberség komédiázzon,
míg csalatás jár a hitért,
s a szabadság egy cella-rácson
imbolyogjon, mint a lidérc?
Nem, nem lehet. Felnőtt, világgá
nőtt lombjaverten is a párt.
Megrázza tépett koronáját.
Kiforrja sebzett derekát.
És lassan-lassan visszalopja,
mit szivünk már elveszitett:
az emberekbe, a folyókba
s önmagába vetett hitet.

 

 

 

Utószó*

Egy Régi vershez – hét év után
Köszöntsük büszkén s boldogan
a hozzánk messze földről jöttet.
Nekünk is börtön volt e hon,
s most menedék az üldözöttnek.
 
[PABLO NERUDÁRÓL VALÓ ÉNEK, 1949]
 
A testedben hét év alatt
kicserélődnek, lásd, a sejtek,
de könyörtelen megmarad,
amit e romló hús teremtett.
Te itt vagy, mindig változón,
de amit tettél, változatlan…
Menedék? az is volt e hon,
ahogy büszkén s balgán daloltam.
Micsoda kor! az sem igaz,
ami pedig nem volt hazugság.
Szégyellned kell szavaidat,
mint egy kiszolgált ócska gunyát,
melyből nem vetted észre, hogy
kikandikált szegény szemérmed.
Mit tehetsz, míg együtt forog
tiszta hittel a gyilkos érdek,
mint átkozott fogaskerék,
mely egymáshoz kapcsolva folyvást?
Ó, hogy lesz méltó és derék,
– ahogy akartuk – ez az ország:
az üldözöttnek menedék
és fiainak édes otthon,
hol szivem teljes énekét
adatik végre eldalolnom?

 

 

 

Kiev–Moszkva–Leningrád*

 

Az új

Vonaton pirkad és vonaton alkonyul.
Az ablakba, akár egy roppant múzeumnak
falára, egyre más és más képek tolulnak:
futtában kutatod, mi bennük hát az új.
Barátom, széditő az élet, bonyolultabb,
semmint könnyenhivőn s tapasztalatlanul
elképzeltük, a harc „a régi és az új”
közt nem oly egyszerű, mint oly soká tanultad.
S nem is oly csattanós, mint az az öreg ukrán,
aki egy kievi üzlet előtt az utcán
csak úgy a kőre ült – s míg új sorok nyomultak,
lerugva lábáról régi rongyos cipőjét,
helyébe lázasan felpróbálta az újat,
s már ment is benne, mint ki egy nagyot előlép.
 

Jelképek

E fényes utcasort hetek alatt emelték,
elhull alóla a faház, mint rossz dió,
bár ott volt abban is a televízió –:
no lám, lépten-nyomon eléd ugrik a „jelkép”.
De jelkép nemcsak ez. Az is, hogy sok helyen még
lakják a kalyibát; s a föld alatt nyiló
márvány oszlopsorok közt ki- és befutó
vonatok utasa este megtérve innét,
nem tudja voltaképp, kunyhó vagy palota
az ő valódi s jog szerinti otthona.
Ez is, az is övé. – Amit itt megcsodálsz,
épülő új Athén, de benne új Bizánc is
kísértgetett. Remény városa, szép lakás
légy, Moszkva, tiszta fény. Ne vakíts, csak világíts!
 

Leningrádi metró

Suhanunk lefelé nagy csillárok alatt,
míg velünk szemben a másik épp fölfelé megy;
mintha egy tárlaton tűnnének mind elébed:
megannyi eleven szoborcsoportozat.
Egy lány meg egy fiú, mint kik az örökélet
felé mennének így, rodini mozdulat…
S már egy harmonikást emel a pillanat,
nyomán fiatalok táncolnak, míg fölérnek.
Egy fáradt kendő, egy konok bajusz, egy álmos
szempár… lágy és kemény, villódzó és merev
arcok árapályán hömpölyög így a város.
Ó, állni s nézni itt, ahogy magasból mélybe,
mélyből magasba mind csüggedve és remélve
mennek az életük felé az emberek.

 

 

 

Bartók hallgatása közben*

 

A Divertimento első taktusához

Ti-ti-tti-tarara
Ta-ta-tta-tiriri
Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle,
ritmus-csontvázak zörögnek fejemben,
hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt,
az egész édes, hajlékony suhanását.
Zene, úgy némulsz el, mint a halottak,
árnyék-karjaid szorításába ölelsz,
de ha utánad kapnék, seholse talállak,
csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből,
ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle,
mint Hamlet a koponyától:
zene, ki voltál?
Csak csont, az élet csontja a szó is,
amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is,
váz csak, zörgő csont, tátongó koponya.
Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem-
fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság,
ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe,
s csak a szó marad a kezem közt?
Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll,
kezében egy kivetett csonttal, aki olvas,
s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg,
borzongva kérdezi tőle:
ki voltál, gyönyörü élet?
 

Pianissimo

Mint mikor már a nap lement,
de még sugárzik odafent,
s bár sötét van, de ég a fény
a felhők torlódó hegyén –
nem tudod, hogy az, ami cseng,
a hang-e még vagy már a csend,
az élve lüktető zene,
vagy már csak emlékezete.
Még egymásba kötött csomók
a hangok és a hallgatók,
mint csók után szerelmesek
egymásból ki nem feslenek.
Körül még rezzen a világ,
még feszül minden, ami lágy,
még nem oldozza mozdulat
a szoborrávált arcokat,
s egyszerre felveted fejed,
megértve, hogy pillanatok
óta már csak azt hallgatod:
saját dobogó szivedet.

 

 

 

Szél*

Harmadik napja fú a szél,
zúg és zörög, bőg és beszél,
a szél, a szél, északi szél,
a lejtőkről a tóra ér,
lezúdul, mint a zuhatag,
mint a sirály, merőn lecsap,
szinte látni, ahogy zuhan
villám szakadékaiban,
a víz szinén végigsöpör,
zöldet kever a kék öböl
lágy szinébe, nő vad sörény
a habok horkanó fején.
A homorú domboldalon
szétválik meg összehajol
a sűrü lomb, ezernyi ág
szakít meg és kezd új vitát.
Harmadik napja hallgatom
szavát vizen és szárazon.
A nap kibújik s eltünik,
de senki rá se hederít,
most nem övé a főszerep,
az ég alatt, a víz felett
csak ők az urak, a szelek.
Nekik szolgál minden elem,
az élő s az élettelen,
felvert madár, levert levél,
tompává málló sziklaél,
villanó s eltűnő szinek,
állati s emberi ideg,
porzó víz, hullámzó homok
az ő kényére hánytorog,
nincs reggel, este, éjszaka,
csak szél van, szélnek évada…
El sem tudod képzelni, hogy
lesz majd e táj megint nyugodt.
A felhasadt szügyü vizek
hogy lesznek újra szelidek,
hogy nyitják újra meg a fák
lombjaik görcs-rácsozatát,
egy-egy rászállt madár alatt
könnyen ingatva águkat,
méltósággal vagy kecsesen;
s hogy közöttük egyenesen
mehetsz, nyitott szemmel, az út
messzi ábrándjain; s ha úgy
tetszik, nézed, amint
egy nagy mályván kis lepke ring…

 

 

 

Hajnal*

Buknak a sekély halai,
nád hajlik, köd leng, lomb inog.
Úgy összecsengnek a zajok,
hogy csak a csendet hallani.
Felhő-kávás kék kút az ég,
megmerül benne egy madár,
s ahogy mind magasabbra száll,
már nem látod, csak a helyét.
Lepke száll föl-le csapkodón,
mint szirom, amit visz a szél,
s a sok kis virág, mint fehér
lepkeszárny, ül a szárakon.
Most minden egy még, ami él,
te is szárny s virág szirma vagy –
míg a perzselő öntudat,
a nap a domb fölé nem ér.

 

 

 

Kaszált fű*

Kaszások jöttek ma reggel a kertbe,
karjuk lendült előre, mint a hullám,
tajtékot hányt a bukó kaszaél.
S mint ha az elvonult dagály a parton
otthagyja csillogó csiga-nyomát,
a lágy harapást, mit az óceán mar
a föld borzongó fövenyébe – már
szélesen torlanak a lekaszált fű
elkígyózó sárga hullámai
a pillangó-árnyékos alkonyatban.
S ahogy a fák közt felleng illatuk,
az est előtti kékes csöndben érzed,
az egész földet hogy önti el az
emberi munka, zúgva, mint a tenger.

 

 

 

Elalvás előtt*

Nem láttam ma sem igazán az estét,
amint a mindent beszívó homályból
a nagy fenyő sötéten kimagaslik –
tele voltam homályos önmagammal.
Nem láttam este igazán magam sem,
kivárva, míg a benső zűrzavarban
egy gondolat nyugalma megterem –
tele voltam az est ezer zajával.
Mikor lesz, hogy kettős burkom sötétjén
úgy tör át fénylőn egy közös igazság,
ahogy a homályt áthasítva, feljön
az alkonyég legelső csillaga?

 

 

 

Szeptemberi dél a Duna-parton*

Zászlót az év már mélybe fordít,
de magasan lobog a nap,
nincs édesebb s szívighatóbb, mint
őszben e nyári pillanat:
mikor már minden fázni készül
s a lélek téli vackot ás –
e váratlan meglepetésül
felszikrázó hő ragyogás.
A dombon még zöldet lebegtet
gyémántporán a könnyű köd,
köpenyt hanyagul vállra vetnek
megint, vagy vállra se, a nők.
A hajó füstjén át ha nézed,
elválnak szemközt a hegyek,
s hátára kapja az egészet
valami forró lehelet.
Ha szemed lehúnyva, csak érzed,
hogy zuhog az arany sugár,
el tudod hinni: nincs enyészet,
csak nyár lesz, nyár van újra, nyár.

 

 

 

A Föld túlsó felén*

 

Csung Ven

A délutánban, mely otthon még épp, hogy délelőtt,
szikráznak szerte szürke, zöld és rőt palatetők.
Új augusztus nekünk e szép októbervégi nap,
a soktetős Csung Ven-városkapú legmagasabb
csúcsán a zsindelyek között sarjad a ritka fű.
Októbervégi nyár, te második, te gyönyörű!
itt nappal van, amikor otthon még mind alszanak,
ez itt a legrégibb nép és a legfiatalabb,
más egységgel mérik a súlyt s másképp az életet,
más rendben várja gyomruk és ínyük az étkeket,
és mégis: itt is ugyanaz s tán még szívszoritóbb
az érzés, hogy múlik a perc. Már lassan meginog
s bukik a nap, bealkonyul, s tudod, hogy nem lehet
visszahívni többé soha e tűnő fényeket:
a teret, sietős apró járókelőivel
s a szamárkordét, mely fehér kőrakományt cipel,
sem azt, amit itt láttam és tettem e délután,
sem azt, amit tehettem volna s nem tettem tunyán,
akármi lesz, elmúlt e nap, e csoda-őszi-nyár –
ha tízezer új fű hajt is a Csung Ven-kapunál.
 

Pekingi hajnal

Már kordés szamarak se csenditik
picike kis ütőhangszereik.
Csak a sose-nyugható motorok
zörögnek most is. Roppant bronzkorong
tartja az eget, mint egy Than-kori
urnát, rajt felhők írásjelei,
miket sosem fogunk megfejteni.
Elébb még az utolsó hajnali
csillag úszott fent a sötét-habú
égen, mint kivilágitott hajó,
s már az utca dereng. S fölénkbe száll
a félelmetes-szép főnixmadár,
a nap, a nagy távolkeleti nap,
mely a Dunáig hét óra alatt
teszi meg az utat; a nap, amely
sokezer év után és sokezer
évek előtt most ránk süt, épp miránk,
kik élünk e föld mindkét oldalán.
 

A Föld túlsó felén

Hát itt vagyok az Óperencián túl,
lábam előtt csillog a Sárga Tenger,
míg tízezer kilométernyire
a kis haza viharban hánytorog.
S mint e csodás ország művészei
– roppant testen e finom kis kezek –
egyetlen széltépett virágos ágat,
a messziség és kétségek ködéből
úgy rajzolja elém a nyugtalanság
a szélben ingó otthon messzi táját,
s mögé a bűn, bánat és csalatottság
összefolyó sötét tus-foltjait.
 

Dinasztiák

Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének.
Az agyagban csodásan összeérnek
a föld süllyedő s felbukó szinének
tajtékain hányódó ezredévek:
a születések és temetkezések.
 

Kínai kérdés

Milyen kert hajthat annyi jázmint,
amennyit ez ország teázik?
És hol sarjadhat annyi rizs,
amiből ennyi jóllakik?
És hol van annyi kéz, amennyi
holmit itt láthatsz adni-venni?
És hol van annyi szerelem,
miből ennyi ember terem?
 

Felirat

mely egy ezeréves kőbe vésett bambuszlevelekből rajzolódik ki

 
Nem vár keleti szélre sóváran, mint más virág,
úgyis magasra hajt e kőbevésett bambuszág.
Ne nézd le, aki erre jársz, lekókadt levelét –
te rég nem élsz s e bambusz él örök időkön át.
 

Kis katonák

Kis katonák kis lovakon
kocognak az országuton.
Kis lovakon kis katonák –
köröttük őszi tarkaság:
sárga kévék két oldalon,
közöttük ősi sírhalom;
összeboruló bambuszág,
csapatosan úszó kacsák;
kis kölykök egy nagy bivalyon,
sulykoló nők a patakon.
Kis lovakon kis katonák –
ilyen köröttük a világ.
Nemrég még vágtattak napon
s éjen át tajtékos lovon,
erdőkön, sivatagon át,
magukvágta utakon át,
csúszós sárban, sikos havon,
át száz hegyen s ezer tavon,
próbálva tízezer halált –
kis lovakon kis katonák.
Túl annyi porcelán-finom
és nefrit-kemény századon,
légiónyi dinasztiák
minden irtózatain át:
Cso-kon, Han-okon, Than-okon,
s öröknek vélt, múlt tanokon –
ők a szabadság s hatalom:
kis katonák kis lovakon.
Köröttük őszi nyugalom:
sárga kévék két oldalon,
összeboruló bambuszág,
csapatosan úszó kacsák;
kis kölykök egy nagy bivalyon,
sulykoló nők a patakon –
s egy utas, ki itt érzi át
dúlt hazájának búbaját.
Legyetek néki bizalom –
kis katonák kis lovakon.
 

Mikor Csen Pan-tin a sárga krizantémokat festette

…Új papírt tesz faragott asztalára,
két jáspis-nehezékkel kifeszíti,
kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal
csepp vizet enged festékeire,
s a nádecset nyomán máris kibomlik
két hirtelen sarjadt sárga krizantém,
zöld levélen mélyebb-zöld erezet
s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt.
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe
új s új formáért szédült izgalommal,
ujjai hegyén tán évezred óta
készen áll a megragadott világ,
s oly egyszerűen esik meg előttem
a teremtés mindennapos csodája,
akár egy könnyű, hanyag étkezés.
Egy órával ezelőtt semmi sem volt,
csak a papír, e nyugtalan fehérség,
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma,
valami sosem-volt s örökre-termett.
Üveggel egyenesre vágja, ráüt
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet.
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával,
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony.
 

Transzszibériai expressz

HARBIN
 
 
 
MANDZSULI
 
 
 
TAJGA
 
 
 
 
 
HAZAFELÉ
 
 
 
 
 
 
 
TÉRKÉP
Ez már kemény észak, de déli fény
illan még az itteniek szemén;
lábukon még papucs, de a fején
mindegyiknek egy egész rókaprém.
Sötétben búcsúzom tőled, te fényes
kínai ég, őszön is nyárral is ékes.
Holnap álom lesz újra, ami az volt:
pekingi parkok és sangháji partok.
E keménységben néha mennyi lágyság,
nézd az alkonyat mélyülő liláját:
homályában szinte egymásbanő,
itt is, ott is szorosan összebújva,
egy-egy sötétlombú férfi-fenyő
s a szelíd lány, a fehérbőrü nyírfa.
Nehéz a levegő, a földön fut a füst,
 
nem tud felszállni,
az éles napsugár se tudja szétzilálni,
csak tömören ragyog, akár a vert ezüst.
Nehéz a szívem is, párás gonddal tele,
a gyáva gondolat, mire felérne addig,
hol gomolyog a zord kérdések fellege,
 
visszahanyatlik.
Mint óriás testen egy pici seb,
mitől azért az egész test beteg,
úgy ég a térkép szélén Magyarország,
 
vérző kisujj,
mitől az egész kar fájni tanul.
 
Hát fájj te is vele,
 
minden nép idege
 
az egész test javára
gyógyítsd meg – meg csak te gyógyíthatod,
azzal, ha magad is megtisztitod –
te sajgó nagyvilág, népek hazája.

 

 

 

Budapest, 1956. karácsony

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,
egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet,
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:
Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,
s éjes éjszaka van már esténél korábban.
Egy város tíz után szobája ablakából
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág
ezüst gyertyáival díszített éjszakát –
mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.

 

 

 

Ezen a tavaszon*

Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,

ezen a tavaszon

a nőknek azt mondanám

(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):

legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág

pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,

a hóvirág, a kankalin, a nárcisz

már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.

Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,

legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.

Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.

Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.

Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,

bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.

Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,

testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.

Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,

hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –

s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,

mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,

legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,

hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!

 

 

 

Tanácstalanul*

„Mivel a földön jónak lenni oly nehéz.”
[BABITS]
 
Mit tegyek veled katicabogárka
Nem is tudom hogy jöttél a szobába
Véletlenül vagy vágytál a melegre
Künn hullnak már a zörgő levelek le
Nem akarsz velük hullni Mit akarsz hát
Gyanútlanul mászkálsz A hamutálcát
Az írógép rejtekeit bejárod
Lábad előtt nincsenek akadályok
Megülsz a papíron kis betü-állat
Titkos értelmű hieroglifának
Mit jelentesz És mi következik rád
Hol árulod el élted röpke titkát
Mi lenne jó neked mondd mit szeretnél
Hogy segítsek rajtad Jön a hideg szél
Eresszelek ki újra a szabadba
Vagy tartsalak itt
Vagy tartsalak itt Lásd érted se hagyna
Nyugton a mindent-érző felelősség
Már egy órája csak veled vesződnék
Ha tudnám hogyan
Ha tudnám hogyan De tudom-e jobban
Mi kell annak aki legközelebb van
Hozzám mi lenne jó neki mi kéne
Az idegrendszerének a szivének
Kis katibogár aki vagy a jóság
Tudod-e hogy kell jónak lenni hozzád
És hogy hogy kell jónak lenni máshoz
És magunkhoz
És magunkhoz Lásd azt várom te változz
Válasszá
Válasszá Mert én semmit sem tudok már
Menj ki bogárka ahogy bejutottál

 

 

 

Várakozás*

Nem jössz s az idő hirtelen üres lesz
és megtelik kongó magánnyal így még
sosem hiányoztál mint most mikor
bármelyik pillanatban itt lehetsz
Itt lehetsz Agyam üres héja rémes
képzetek szorításában ropog
hátha autó ütött el vagy szivedben
elállt a vér hisz úgyis oly ijesztő
esendőséggel lüktet félrehajtott
nyakadon lazán emelve a bőrt jaj
vagy nem találsz ide a kétes útak
forgatagában mik ki tudja merre
s hová viszik az embert úgyis oly
őrjítőn érthetetlen hogy örökké
ott vagyunk ahol épp vagyunk s hogy ott
találjuk ma is ami tegnap ott volt
s hogy ma is tudom amit tegnap tudtam
ez is mindig újra borzongat és ha
nem is emlékszel rám s ha nem is az vagy
kit ismerek kit szeretek s szeret
ha csak én képzeltelek és nem is vagy
s nem is volt ami volt s nem láttalak
sose és nem is látlak soha többé

 

 

 

Gondok között*

Gondok között őrlődnek rímeim,
de nem lesz belőlük kenyér.
Őröljetek csak iszonyú kövek,
lassan morzsoló szeretet,
maga-széttörő gyűlölet,
dac és könyörület,
csak lisztté legyek köztetek,
irgalmatlan malomkövek.
Gondok között őrlődnek rímeim,
csak legyen belőlük kenyér.

 

 

 

Mint*

Mint akiből már minden csepp nedvet kiégetett a sivatag
s épp csak ajkához emelik a poharat –
mint aki véghetetlen ingatag
tengerek közt csak egy órára érez földet a talpa alatt –
mint akinek sötét tömlöcfalak
között csak egy pillanatra csapja meg a szemét a nap –
mint a béna akinek tagjaiban egy pillanat
idejére mintha újra keringeni kezdene a mozdulat –
mint a néma kinek ajka egyetlen szó kimondására felhasad –
mint akiben kigyúl valami csodálatosan szép gondolat
s mire leírná nyoma sem marad –
mint akit idegen országban egyszerre csak anyanyelvén szólítanak
de mire megfordul már nem hall csak újra idegen szavakat –
mint akinek a haláltáborban egyszerre csak azt mondják szabad
s aztán utána mindjárt vérebeket uszítanak –
ki-ki tetszése szerint folytassa tovább e végnélkül folytatható hasonlatokat –

 

 

 

Jön az ősz*

Gesztenye és dió koppan a fákról,
s a nedvevesztett, könnyű kis levél is
súlyosan ér földet és ott keményen
koccan össze a többivel. Az ember
mindúntalan felkapja a fejét,
s kinéz az ablakon, mintha a kertben
mindig lopva osonna valaki.

 

 

 

Tavasz-áldozat*

Kertekben a rőzsét égetik már
s kik annyit dideregtünk most a meleggel engeszteljük a kegyes meleget
a jaj nagyon is bizonyosan eljövő fagyokkal mit se törődve
tűzzel etetjük a közelgő égi tüzet
Hindu táncosnő ültében tekeregve vonaglik a barna füst
földhöz verve magát majd kígyó-karjaival kanyarogva az égre
Gyere gyújtsunk mi is tavaszi máglyát
szívjuk be a csípős keserű szagot
és vessük rá az ordas tél utolsó maradékait áldozatul

 

 

 

Grillben*

Ki-be perdülve, mint szőlő kacsa,
forog a rock-and-roll s a csa-csa-csa.
A kisfiú most próbálja először,
most még csak ennyit tud a nőkről,
épp akkor válik el tőlük, mikor
vágyának fürtje már tömöttre forr,
s erjedő gerjedelme elpihen
az enyhülten ringó Tenderlyben.

 

 

 

Szerelmesek*

Isszák egymás szavát s egymás szavába vágnak,
de elakadnak közepén a lélekszakadva kezdett vallomásnak.
Maguk is elrémülnek, micsoda irtóztató gravitációk
vonzatára zuhan bennük egymás mélységeibe sok mázsányi titok,
amit maguk előtt is mozdulatlanná kötött a szégyen.
Most jó nekik elszabadulni egészen,
ahogy a felhő leszakad,
mint a forrás lezuhogva a hegyről, mint a patak,
mely a folyó felé ömlik, mint a folyam,
mely megállíthatatlanul a tengerbe rohan,
mint mind a megáradt vizek,
melyek gát fölött, gát alatt, gát mögött tépik fel ereiket.
S micsoda kövek zuhannak le róluk a hirtelen-nyílt meredélyeken!
Ülnek egymással szemben révetegen.
Ez az, amire azt mondjuk: boldogok.
Körülöttük táguló és szűkülő körökben a világ nagy rendje forog,
át meg átfonják őket a dúlt idegek, szélvészes pletykák és alig észlelhető ciklonok és anticiklonok.
Röpködnek fölöttük a diplomaták, e modern költöző madarak,
veszedelmes napfoltok sűrűsödnek és oszlanak,
mint kitörni készülő vulkánok, tombolnak a tömbök,
de mégis ez az a kor, amelyben majd elmondhatjuk végre, a dönthetetlen milliók szava döntött.
Agyongyötört szivekben és társadalmak dúlt koszorúerében
megcsomósodik a vér, a bűn, a bénító titok, a szégyen.
Virág bomlik az ágakon és robbantás iszonyú szirmai nyílnak ki elhagyatott szigetek bokra fölött,
csak egyetlen négyzetméterén is a földnek megfigyelhetetlen és számontarthatatlan színjátékokat játszik egy röpke óra alatt is a nap, a levegő, a felhő, a víz, a csillag, a hold, a villany, a köd…
S ők ülnek egymással szemben mozdulatlanul, mint a rögök,
és egymással elkeveredve egészen, mint a szelek:
feltörő, rég-feledett
lélek-korakőkori rétegek,
betemetett
s tüzesen kiömlő gejzirek,
csupa hegyomlás,
maghasadás, tengeráradás, csillaghullás, csirabomlás.
Ülnek egymással szemben. Esteledik.
Magukat már nem is, csak egymást ismerik.
Sohse voltak még ilyenek:
két új lény, aki egymásból most született.
Ülnek – ahogy emberek ültek öröktől fogva és ülnek örökké,
és úgy, ahogy még sohasem ültek és sohase ülnek, ők se, senkise többé.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]