Berény Róbert két képe között

Az idő is pattogzik, mint a festék. Leonardói gonddal mennyit kutattad mindkettőnek a titkát. Ki egészíti ki a lemállott percek üres helyét? Milyen volt ez az erdei út – azután, mikor már nem tartottad elébe a vásznat? S ez a női derék, amikor leszáradt róla a friss reggeli víz?

Hát a többi önarckép? Amit csak belülről érzett a vak lélek túlérzékeny tapintása? Hányszor láttad a Duna vizét reggel a zebegényi kanyarba simulni? A női húst hullámzani az ágy két partja között? Hol vannak a képek, a képek, a képek? Az elveszett idő rajtunk kéri számon önmagát.

Ültél a homályos szobában, lassan, mint egy ősrégi bálvány. Aztán ledöntött az idő. A tartós festék titkát kutattad. Aztán széttépted a vásznat, mikor még tartott rajta a festék.

Hol van a képeidről mindaz, ami kihullott közülük? Ami tartósabb minden festéknél? És múlandóbb, mint a pillanat? A mindig lábunk és szavunk és gondolatunk és tettünk alatt tátongó örvény? Két kép között a millióképnyi hiány.