A régi Róma terei
| Ezt is úgy rabolták. S kik emelék el? |
| Ifjabb Sangallo s Michelangelo. |
| Ahogy a folyton átalakuló |
| anyag a földben, tebenned az étel, |
|
| ahogy fűből lényegül át a ló |
| s a fű megtelik a ló tetemével – |
| magáig csak mások hulláin ér fel |
| a szellem is, a nagy ragadozó. |
|
| A Kolosszeum kiszakadt szügyéből |
| falt e párkány nagy húsevő virága, |
| rabszolga-vért-ivott porond kövén dől |
|
| félkönyékre hívei közt a pápa. |
| S még hány új véres változat felé tör |
|
|
| Itt állt a máglya. Jordanus barát |
| itt vált hamuvá, sercegő nyirokká. |
| Sűlt a velő, amelyben Elvvé s Okká |
| értelmesült az esztelen világ. |
|
| Lángolt a Mindenség és a Monád,
|
| s a zárt ajak némán égett konokká. |
| Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá, |
| s mentek. S csend lett három századon át. |
|
| A hajdan tigrisek elé vetett |
| szentek ükeiből ez lehetett! |
| Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát? |
|
| Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt, |
| magávalvívó kor vigasza volt ez! –, |
| hogy minden máglyából egyszer szobor lesz. |
|
|
| Hogy keringnek a Piazza Navona |
| higanyfény-napja körül fordulón! |
| Kis bolygóik közt, mintha űrhajón |
| száguldanék a forgó századokba, |
|
| az Ötholdtól a Campo Marzióra; |
| két évezred: két perc a Pantheon |
| s a Teatro Marcello közt. Neon- |
| holdudvaros kávéd fölé hajolva, |
|
| őrjöngve táguló egek alatt |
| állsz az őrjöngve táguló időben, |
| arcodat tükrözve mind teljesebben |
|
| ős korok s új holdak sugárzanak, |
| századom fia! míg kínlódva fölnősz |
| egy önmagadhoz hasonlóbb jövőhöz. |
|
|
|
|