A régi Róma terei

 

Farnese-palota

Ezt is úgy rabolták. S kik emelék el?
Ifjabb Sangallo s Michelangelo.
Ahogy a folyton átalakuló
anyag a földben, tebenned az étel,
ahogy fűből lényegül át a ló
s a fű megtelik a ló tetemével –
magáig csak mások hulláin ér fel
a szellem is, a nagy ragadozó.
A Kolosszeum kiszakadt szügyéből
falt e párkány nagy húsevő virága,
rabszolga-vért-ivott porond kövén dől
félkönyékre hívei közt a pápa.
S még hány új véres változat felé tör
kövei tömör geometriája?
 

Campo de’ Fiori

Giordano Bruno szobra
Itt állt a máglya. Jordanus barát
itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.
Sűlt a velő, amelyben Elvvé s Ok
értelmesült az esztelen világ.
Lángolt a Mindenség és a Monád,
s a zárt ajak némán égett konokká.
Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,
s mentek. S csend lett három századon át.
A hajdan tigrisek elé vetett
szentek ükeiből ez lehetett!
Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?
Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,
magávalvívó kor vigasza volt ez! –,
hogy minden máglyából egyszer szobor lesz.
 

A többi

Hogy keringnek a Piazza Navona
higanyfény-napja körül fordulón!
Kis bolygóik közt, mintha űrhajón
száguldanék a forgó századokba,
az Ötholdtól a Campo Marzióra;
két évezred: két perc a Pantheon
s a Teatro Marcello közt. Neon-
holdudvaros kávéd fölé hajolva,
őrjöngve táguló egek alatt
állsz az őrjöngve táguló időben,
arcodat tükrözve mind teljesebben
ős korok s új holdak sugárzanak,
századom fia! míg kínlódva fölnősz
egy önmagadhoz hasonlóbb jövőhöz.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]