Pótlás a Talizmán-ciklushoz
Egy kis Corelli-darabra
| s tömör kis hangcsoportod |
|
| Nem is áll, lebegőn száll. |
| sodró viharában kibontott |
| szárnyadnál milyen őr áll, |
|
| Hogy annyi vészben egyetlen |
| kótád csak meg se rezzen. |
|
| Hát mégis minden szörnyűletünknél |
| erősebb az a picike tündér, |
| aki bennünk és velünk él? |
|
|
A régi Róma terei
| Ezt is úgy rabolták. S kik emelék el? |
| Ifjabb Sangallo s Michelangelo. |
| Ahogy a folyton átalakuló |
| anyag a földben, tebenned az étel, |
|
| ahogy fűből lényegül át a ló |
| s a fű megtelik a ló tetemével – |
| magáig csak mások hulláin ér fel |
| a szellem is, a nagy ragadozó. |
|
| A Kolosszeum kiszakadt szügyéből |
| falt e párkány nagy húsevő virága, |
| rabszolga-vért-ivott porond kövén dől |
|
| félkönyékre hívei közt a pápa. |
| S még hány új véres változat felé tör |
|
|
| Itt állt a máglya. Jordanus barát |
| itt vált hamuvá, sercegő nyirokká. |
| Sűlt a velő, amelyben Elvvé s Okká |
| értelmesült az esztelen világ. |
|
| Lángolt a Mindenség és a Monád,
|
| s a zárt ajak némán égett konokká. |
| Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá, |
| s mentek. S csend lett három századon át. |
|
| A hajdan tigrisek elé vetett |
| szentek ükeiből ez lehetett! |
| Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát? |
|
| Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt, |
| magávalvívó kor vigasza volt ez! –, |
| hogy minden máglyából egyszer szobor lesz. |
|
|
| Hogy keringnek a Piazza Navona |
| higanyfény-napja körül fordulón! |
| Kis bolygóik közt, mintha űrhajón |
| száguldanék a forgó századokba, |
|
| az Ötholdtól a Campo Marzióra; |
| két évezred: két perc a Pantheon |
| s a Teatro Marcello közt. Neon- |
| holdudvaros kávéd fölé hajolva, |
|
| őrjöngve táguló egek alatt |
| állsz az őrjöngve táguló időben, |
| arcodat tükrözve mind teljesebben |
|
| ős korok s új holdak sugárzanak, |
| századom fia! míg kínlódva fölnősz |
| egy önmagadhoz hasonlóbb jövőhöz. |
|
|
|
A Villa d’Este kútjai
| Hol fakad a víz? Jutott már eszedbe? |
| Mind, amit egy város magába szí, |
| amiben levedlenek szennyei, |
| s mitől ragyog s páráll a Villa d’Este. |
|
| Gyermeki kérdés, nem vár feleletre, |
| Hol fakad a víz, a mesebeli, |
| bölcsőjét légben, föld alatt keresd-e? |
|
| Milyen bőségszarú mélyeiből zúg |
| apadhatatlan itt e Száz Szökőkút? |
| E mindig-egy és mindig újra új. |
|
| Hol fakad a víz? S hol, milyen agyagban |
| leljem forrását e megfoghatatlan |
| csobogásnak, mely szivemre tolul? |
|
|
Shakespeare LXVI. szonettje alá
„Az Érdem itt koldusnak született, stb.” |
|
| Mit Ő fölfedező-keservesen, |
| mondjam el most ezredszer én – unottan? |
| Hogy a léha hölgy, a Történelem |
| csak divatot cserél minden korokban? |
| S hogy mindig libegnek a szoknya eszmék, |
| csak hol térdig, hol meg bokán alul, |
| s alattuk ott riszálja szajha-testét |
| szegény nemünk megválthatatlanul? |
| Nem, marja bármily lugos ellenérv, |
| a Jó maratlan ércét hirdetem, |
| gúnyoljon bár megcsúfolt hitemért |
| cinikus hívő, cinkos hittelen. |
|
Ha szép szerelmem ellök is, azért |
|
nem megyek a bordélyba vigaszért. |
|
Változat a Tragédia egy sorára
„Nem tántorítsz el, lelkem fölfelé tör.” |
|
| Nem tántorítsz el, |
Földszellem, s te Újabb, |
| a pusztitásé! És ha gondolattá |
| lesz is a lég ott – hiszen levegőnk már |
| a gondolat –, s ha hanggá lesz a fény, |
| hiszen magam cserélem már azóta |
| a hangot képre, képet hangra, új |
| tanítván a mind kezesb anyagot. |
| Rög és isten durva nehézkedését |
| egyszerre kell legyűrnöm, bármi új nyűg |
| törje helyette kárhozott nyakam. |
| Az úr-kutyája, a földhözragadt,
|
| megszabadulván ősi csúfnevétől, |
| vissza nem fordul… |
Lelke fölfelé tör. |
|
Picasso rajza alá*
| Ősei rémlenek az ember arcán, |
| nézd csak merőn s kibújnak mögüle: |
| mikor kiüt rajt bozontos dühe, |
| vagy épp boldogan elhever a vackán. |
|
| Itt rádcsodálkozik egy őzike, |
| ott rádvicsorít egy iromba patkány, |
| nézd, kis hal liheg, horogra akadván, |
| s vigyázz, pók les szavad pilléire. |
|
| Hogy egybeérnek az évmilliárdok! |
| Egy sík vonal hány mély réteget átfog! |
| Elektronikus titkok szárnyain |
|
| is galamb-arccal repül Gagarin, |
| s gigászi puhányok bendője tátog |
| zsákmány után Kuba kék partjain. |
|
|
A félbeszakított teremtés
David Alfaro Siqueirosnak, a börtönben
| Mely szolgált rég sétáló palotául |
| s heverő helyéül Montezumának, |
| mesés Chapeltupec! ős-szikla-várad |
| merő fala immár egy éve árvul. |
|
| Mint ha bitangjára hagyják a nyájat, |
| a hű ebet ha elverik urától, |
| kószán ődöngnek a gazdátlan jászol |
| körül szinek és formák, fények, árnyak. |
|
| Egy félbeszakított egész Teremtés! |
| A hatodik napon béklyóba vert kéz! |
| Félig-gyúrt óriások, riadjatok, |
|
| törjetek ki festék s fal börtönéből, |
| hogy kiszabadítsátok az övéből |
| isten-kezű fogoly királyotok! |
|
|
Berény Róbert két képe között
|
Az idő is pattogzik, mint a festék. Leonardói gonddal mennyit kutattad mindkettőnek a titkát. Ki egészíti ki a lemállott percek üres helyét? Milyen volt ez az erdei út – azután, mikor már nem tartottad elébe a vásznat? S ez a női derék, amikor leszáradt róla a friss reggeli víz?
Hát a többi önarckép? Amit csak belülről érzett a vak lélek túlérzékeny tapintása? Hányszor láttad a Duna vizét reggel a zebegényi kanyarba simulni? A női húst hullámzani az ágy két partja között? Hol vannak a képek, a képek, a képek? Az elveszett idő rajtunk kéri számon önmagát.
Ültél a homályos szobában, lassan, mint egy ősrégi bálvány. Aztán ledöntött az idő. A tartós festék titkát kutattad. Aztán széttépted a vásznat, mikor még tartott rajta a festék.
Hol van a képeidről mindaz, ami kihullott közülük? Ami tartósabb minden festéknél? És múlandóbb, mint a pillanat? A mindig lábunk és szavunk és gondolatunk és tettünk alatt tátongó örvény? Két kép között a millióképnyi hiány.
|
Fantázia
„Világirodalom, világirodalom, hajh! |
Én tudom, olyast, újat csináltam, |
vagy akartam, de ki tudja…” |
[KRÚDY GYULA (EGY EMLÉKEZÉSBŐL)] |
|
| Ha nem Nyírségből jön, nem budai |
| kocsmákba jár hajnalig pityizálni… |
| Ósdi játék… Varasbékakirályfi, |
| magyar költő! csak megvált valami |
|
| jövő-királylány… |
S a fantáziád mi? |
| Már olvashatod is: PROUST & KRUDY, |
| by N. N. A comparative study. |
| S: JÖN! „Sophia Loren a bús Rozáli |
|
| szerepében: Aranykéz utcai |
| szép napok” JÖN! In exclusivity!
|
| Gaumont Palace. |
– De jaj, csak gyanakodva |
|
| úgy néznek ránk, mint részeg koldusokra, |
| kik azt erősgetik, hogy ott lapul |
| condráik zsebében a Nagy Mogul. |
|
|
Kassák
| Egy két-szoba-hallos óbudai lakás névtábláján s egy párizsi mappa |
| luxus-fedelén ez a név egyaránt odaillő tömör szimmetria: kassák.
|
| Konok úttörő, durva kőzeteket mállasztó fúrópajzs-makacsság, |
| félszázada vájja magát egyedül előbbre az ellenálló anyagba. |
|
| Mennyit is várta hiába a magányos, néma akna |
| mélyén a túloldali társak közeledő csákány-jeladását! |
| Döngessük azt a falat, s az utolsó csapások robaján át |
| megnyíló ünnepi résen nyújtsuk ki kezünk a sötétben, az ő kezét kutatva. |
|
| Félszázada bátor küldöttünk ő a tévelygések és felfedezések avantgard
|
| nomád-táborában vagy kerekasztalánál, hol e kor annyi kétes és dicső kalandját |
| űzik barbár lovasok és tiszta Parsifalok, soselátott próbákra kirontva. |
|
| Törjük felé a falat, hogy örömmel lelhessen rálelő szavunkra, |
| kit sose kísért más, míg a magatörte veszélyes vágatokon járt, |
| csak a bányalámpa pisla fényében a szénfalon imbolygó árnya: a munka.
|
|
|
Illyés Gyulához
| Tihanyi végvár híres kapitánya, |
|
három megyét vendégelő nagyúr, |
| s egy országot! úgy is, ha szótlanul, |
| ha némán kong is szív és pince tája. |
|
| S tudnál világot is! de haj! hiába, |
| magyar költőt rab nyelv ejti rabul. |
| Mint egy verset, fájó példázatul |
| fordítsd le egyszer sorsod franciára. |
|
| De úgy meg – hisz a magam szövegén |
| próbáltam én is, szegényebb legény – |
| hol marad úgy az íz, a csín, a lelke? |
|
| Az édes tóparton zengd csak tovább, |
| tán kijut egyszer még a tengerekre, |
| lefordíthatatlan sorsunk dalát. |
|
|
A fordító szonettje
| Barbár hordáid és nagy armadáid |
| rámtörnek, Költészet, minden irányból. |
| S én éjjel-nappal kint állok a vártán, |
| a nyelv mezítlen kardjával kezemben. |
|
| Legyőznek – és ők esnek foglyomul. |
| Szólnak – és már nem értik önmaguk. |
| És olyan létre kelnek általam, |
| amiről nem is álmodtak soha. |
|
| A hódító a hódoltakba olvad. |
| Győztes a győzöttek nyelvét beszéli. |
| A varázsló elvarázsoltatik. |
|
| S kik testemen tipornak át naponta, |
| én hurcolom meg hódítóimat |
| e megfordított diadalmenetben. |
|
|
|