Utóhang

1 Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse, e szonettek szorgalmas vésnökét? Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét szemével a forduló napba nézve. Hajlik a délután aranya rézbe körülte, s minden fa, tetőcserép, arc, virág, házfal külön fényben ég a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme. Nem tudom, szivének s arcának éle kirajzolódik-e a mélybehullt idő s az örök táj ércébe vésve. Ha külön napként tán nem kelt az égre, de érzékeny tükörként, mint a hold, felelt a nagy bolygók tündökletére.   2 „Ahogy elfeledt régi mesterek az oltárkép sarkába ismeretlen arcukat”, vagy ahogy a versfejekben rejtették el kósza neveiket névtelen bárdok, kóbor igricek, végtére magam én is idefestem. E század dúlt kertjében, Budapesten nevelgettem e hajló rímeket, kiugró erkélyemen reggelente, mikor nyílni kezd a hajnalka kelyhe, s mindig végezve, mire becsukódik: magamnak, mindnyájatoknak, s Neki, akivel sorsom egybekulcsolódik, mint virág-indák s versem rímei.   3 Az erkélyen lengő pálma alatt próbálok lelni versem végszavára. E könyv is úgy nőtt lassan, mint a pálma: fás rügye húsos levéllé hasadt, hogy aztán visszatérjen újra fába: csonkokból épült a mind magasabb, mind sudárabbá teljesült alak: a törzs az elhullt gyökerek virága. Mint a történelem, amelynek ágán mi is kihajtunk, meg ki mondaná, hány elhullt levélből lett az, ami lett! Hát lengjenek versemben a jövőbe ez egymásból mindig egymásba nőve, szivünkké lett, szivet-termő szivek.