Rózsa

Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken virágba, bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe kövül. Ártatlan így él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, csimasz, tetü rágja, de őrzi fátyolka s katibogárka, öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szűlte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, hogy belé is, mint a szoborba, versbe, belémentse menthetetlen szivét!