Egy Melindához

Nézem az órát: éppen most sikongat kacagó ajkadon az őrület, az ajtónál állsz, aztán térdre omlasz… Két órája még én öleltelek. A gesztenyék alatt mentem veled s a rengő hídon át… Azóta hol vagy? Magába zárt, elnyelt egy más közeg, hol én annyi se vagyok, mint a holtak. Már emléked sincs rólam, délutáni csókunknak más fényre gyúlt ajkadon még nyomára se tudnék most találni. Csak játék, igaz… Mégis úgy szorongat: hiszen az életben sem tudhatom, kik ma vagyunk, azok leszünk-e holnap.