Varsó

A puszta földből szökkent kővirág, idők rózsája, Város! ó, te legfőbb emberi mű! te nem kivételes fők magányos álma! sürgő sokaság, névtelen nemzedékek, néma nemtők mindennapos, évszázadokon át ápolt csodája! amely milliárd halálon és milliárd életen nőtt! Dicsőség hát a városalkotónak, ki percig élve – épít századoknak. De százszor is dicsőség őnekik, akik a gyalázat-elpusztitotta századokat, a semmiből kilopva, a jövendőnek újra épitik.