Modigliani

1 Míg Európán átcsap a kénköves láng s a vér örvénylik, mint a vízözön, s az embert ölik és az ember öl, s a halál mindent feketére fest át, ő, mint ki a vak istenek helyett lát, mint egy világnyi lázas anyaöl, egész népet teremt a semmiből: a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt, festőt, jegyzőt és parasztgyereket, mély férfi-szemet s mélyebb női testet, minthacsak, új Noéként, fékevesztett, maga-pusztító mámorban, neki kéne az egész emberi nemet a végpusztulásból kimenteni.   2 A Montmartre és a Montparnasse között másnak biztos senki előtt se rémlett: a kócoshajú és kódis bohémek egyikének, kin meg se ütközött a tisztes nép, ha netán odanézett. – Ki látta abszint- és hasis-ködök s dührohamok fellegei mögött a gyöngéd és csöndes gyönyörüséget? A vásznon, amit a hóna alatt cipelt, ki látta a mögötte rejlő szelíden szilárd művet? Egy lebujba támolygott be vad ricsajjal. Ki tudta, hogy mit pusztít el magában? Csak egy nő, ki még aznap önként utána halt.