Michelangelo
| Mint éjszaka lélegző nyári kertben |
| a csöndre intő csillagok alatt, |
| némán fekszünk a padokon hanyatt, |
| e festett világűrben elveszetten, |
|
| mintha szférák lennének a falak, |
| és ez emberi tejút-rendszerekben |
| egy istent érez a tágrameredt szem, |
| egy istent, hiszen az élő anyag |
|
| nem termett ilyet, s azt se hiheted, |
| hogy magadfajta véges kéz talál |
| rakni föléd ily végtelen eget, |
|
| melyen nem titkos konstellációkban, |
| de szabad szemmel is olvashatóan, |
| az ember roppant sorsa írva áll. |
|
|
|