Milói Vénusz

Ki az ember gőgjét megcsúfolod, mely kínban is ujjongva hozta létre ép remekét – remekebb nyomorék te, kit a romboló idő alkotott! Ó, bánom én is a letört karok édes arányát, köntösöd ivébe fogódzó ujjaid két ezredéve porló alakját, a lágy hajlatot. De e varázslat akkor hol maradna, hogy leplét az ölén semmi se tartja s menten ottmaradt takaratlanul… Pedig tudod: nem takar semmi mást, csak a be-sem-vallott vágyakozást, hogy egyszer mégis váratlan lehull.