Ami élni segít

1957–1960
Hadd ítéljem meg én ami élni segít
[PAUL ÉLUARD]
 

 

 

 

Altamira

Futott, ahogy csak inas lába hordta.
Szőrös arcát el se képzelhetem.
Mögötte a sziklás meredeken
fenyegetően csörtetett a csorda.
Egyik társát már halálba tiporta.
Messze fény csillogott a tengeren.
Lihegve ért oda, hol egy helyen
szabadító rést nyitott a hegy odva.
S amit nem tudott megtenni a kő-kés,
a vereséget váltva győzelemre,
a gyengeségből merítve fölényt –
a rettegő, de már nem remegő kéz
a barlang falára odaszögezte
játszi bájjal az ormótlan bölényt.

 

 

 

Dávid király

 

1

„Eredj el, és az úr legyen veled!” –
mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát;
s ki urad-istenedre szórta szitkát,
isten segedelmével elveszett,
s a kora dicsőség kapuja nyílt rád.
De ezután jött csak a nehezebb:
attól futni, kiért győzött kezed;
s lett menedéked barlang és a síkság.
Mert legnagyobb próba nem Góliátot,
nem az Ormótlant és Idomtalant
legyűrni – de azzal szemben kiállnod,
ki orvul ellened tör, bár te érte
küzdöttél, életedet sem kimélve,
s akiért zengett kezedben a Lant.
 

2

S aztán királlyá kent a Seregeknek
Ura Izráel s Judea felett,
számos asszonytól számos gyermeket
szerezvén örömödre, s győzedelmet
ellenségeiden, s olyan nevet,
mely fennmarad, bár napjaid betelnek.
De te Uriást mégis megöletted,
ki – mint te hajdan – érted vérezett.
S akkor a zord éjben, királyi lantos,
így kellett volna esengned Uradhoz:
– Ó, végül mért kell elkövetni a
bűnt, amit kezdetben egész szivével
utált s került az ember? Ó, miért kell
Dávidnak is Saullá változnia?

 

 

 

Veii Apollón

Holt szobrok közt egyszerre szembe jött,
csonka jobb lábát lendítvén előre,
mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe
lépne, egyenesen az ősidők
aljáról, miknek szavát csecsemők
gyanánt nem érti férfikorba nőve
többé az ember; némaság szülötte,
kinek utódja? rejtélyes előd.
Mint aki rajtam máris túlhaladván,
lábán két és fél ezredév sarával,
már utánunkjövőknek hirdeti
az ember dolgát e földön; hogy ajkán
a vad elmúlás ordas-mosolyával
a jövendőt tapossák léptei.

 

 

 

Devecseri Homérosza

Be szép az is, ha távol nőtt sudár fát
a honni földbe plántál valaki,
vagy – hogy itt is zengjenek dalai –
hozzánk édesget egy ritka madárkát,
ha messze fakadt forrás édes árját
varázsbotjával erre tereli,
ha nagy csatorna-rendszerbe köti
eszméink eltorlaszolt gyomos árkát.
Hát még, puszta két kezével aki
szárazföldre zárt nyelvünk láthatárát
a roppant tengerig tágítja ki;
s két ezredéve forgó árapályát,
vihar sötétjét, szélcsönd ragyogását
távoli partjainkig zengeti.

 

 

 

Ruttkai Évának

Mikor a Lüszisztratét játszotta
Nemcsak lakónok és athéniak
fent a színpadon – lent is összekapták
feszengve mind a nézők is a nadrág
fölött premieri zakóikat,
minthacsak nyögnének az istenadták
hasonló kórban, hason ok miatt;
s ha most kérik békére voksukat,
az ádázabbak is biztos megadják –
midőn egy antik ihlettől vezetve,
a kincstár kulcsát fogtad a kezedbe,
vágyainknak tündéri alkusza,
oly szemérmes-romlottan, mint a ringyó,
de olyan ártatlanul arcpirító
bájjal is, mint Giorgione Vénusza.

 

 

 

Antik szerelem

A Görög Antológia V. könyvére
Ó, ti bűnbeesés előttiek,
még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,
édes gyermekei Aphroditének,
Xanthók, Meliték, Amarülliszek,
ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret
vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek –
ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,
mire megszűlt néhány évezredet!
Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,
nem hurka közt a rángó idegeknek
s ezer kötelmen függve, mint bitón.
Boruljon korral-gyötört homlokunkra
évezredekkel fiatalitón
Meleagrosz illatos koszorúja.

 

 

 

Milói Vénusz

Ki az ember gőgjét megcsúfolod,
mely kínban is ujjongva hozta létre
ép remekét – remekebb nyomorék te,
kit a romboló idő alkotott!
Ó, bánom én is a letört karok
édes arányát, köntösöd ivébe
fogódzó ujjaid két ezredéve
porló alakját, a lágy hajlatot.
De e varázslat akkor hol maradna,
hogy leplét az ölén semmi se tartja
s menten ottmaradt takaratlanul…
Pedig tudod: nem takar semmi mást,
csak a be-sem-vallott vágyakozást,
hogy egyszer mégis váratlan lehull.

 

 

 

Szókratész halála

Névtelen rabszolgák s levert királyok,
kitépett nyelvűek, kazamaták
élő holtjai, s kiken némaság
lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –:
így pusztultak mindig is milliárdok,
ki se mondhatván lelkük igazát;
hogy, ha már meg kell halni, legalább
a sajátjukká tehessék haláluk.
Mint te tetted. Ölni megölhetett,
de ártani mit árthatott neked
amaz Anütosz s Melétosz? mikor
egy szó híja nélkül megadtad azt,
amivel önmagadnak tartozol.
Akár Aszklépiosznak a kakast.

 

 

 

Paestum

Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop
s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég,
a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy
hajdan tető födte rideg fehér kövét;
nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is
más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz,
benn kereskedelem s politika reális
köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is.
Hát mit csodálok így? Amit senki soha
nem épített s nem is álmodott meg, csak a
szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye?
Az örökös habok csillannak lenn a parton.
S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe:
koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón?

 

 

 

Szent György

„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis
gyerekkoromtól meg-meglátogat
vértjében a sárkányölő lovag,
kinek neve véletlenül enyém is.
A szörny bűzös lehe arcomba csap
s érzem Galerius véres dühét is,
s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is,
ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában
lengett felé a lányok leple, lágyan,
hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
Túl legendák s babonák sűrü árnyán
hadd képzeljem egy percre el a máglyán
ropogó, csupasz emberi hitét.

 

 

 

Hernando de Magellanes

Hogy mily iszonyat is lehet a kék ég
s alatta az édeni tengerek –
te megtudtad, míg a vízbe vetett
kétszáz halott, lázadás, néma kétség,
éhség és szomj szeksztánsai bemérték
az ember-még-nem-járta tereket,
s mit ma játszva von meg minden gyerek,
véreddel rajzolódott föl a Térkép.
Embertelen türelmedet, Magellan,
ki tudná újraélni, s céltudó
hányódásod a rozzant karavellán,
ha nem mi, akik most szállunk ki végre
elsőül az űrvilág táguló
határa-sincsen szigettengerére?

 

 

 

Rapa Nui szobrai

– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi
titok-kolosszusok az Óceán
irdatlan kék örvény-talapzatán…
– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi
hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,
ahogy a sajgó őskori magány
magát a testvér kőbe tudta ásni:
mi is a lélek tomboló tüzének
kihűlt vulkánjai, kővé meredt
álmok – akár a tieid. Ne kérdezd
a titkunkat. Se több, se kevesebb,
mint bármié, amit emberi ész tett,
mint a versé, mit most ír le kezed.

 

 

 

Leonardo

Sírból lopta ki a holttesteket,
ágyban lepte meg a szeretkezőket.
Részvét? undor? – nem lehetett erősebb;
papok bosszúja? – nem félelmesebb,
ha istene szólalt, az ismeret,
vissza nem riaszthatta semmi szörnytett.
Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek
s nemi tévelygőnek nevezheted.
Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember,
aki gyümölcs és virág egymaga.
Bonckéssel festett és boncolt ecsettel.
S együtt virít örökzöld műve ágán
az emberre ráálmodott madárszárny
s a női mosoly pontos mértana.

 

 

 

Michelangelo

Sixtus kápolna
Mint éjszaka lélegző nyári kertben
a csöndre intő csillagok alatt,
némán fekszünk a padokon hanyatt,
e festett világűrben elveszetten,
mintha szférák lennének a falak,
és ez emberi tejút-rendszerekben
egy istent érez a tágrameredt szem,
egy istent, hiszen az élő anyag
nem termett ilyet, s azt se hiheted,
hogy magadfajta véges kéz talál
rakni föléd ily végtelen eget,
melyen nem titkos konstellációkban,
de szabad szemmel is olvashatóan,
az ember roppant sorsa írva áll.

 

 

 

Andrea del Sarto önarcképe alá

Egy pillantás az ón-tükörbe, egy
a vászonra – egymással így vitázott
a három arc: az élő és a látott
s a kettejükből születő, melyet
falamon tükröznek nyár-délutánok
és köd-foncsorú téli reggelek.
De rajta nem hagynak semmi jelet,
míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok.
Együtt voltunk ifjak, te drága társam
a sötéten lobogó ifjuságban!
Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom
magamra szépséged. Ó, ha lehetnék
a változó idők falán ilyen kép,
a mindig új ifjúsággal rokon.

 

 

 

Shakespeare-hez

Egy évfordulójára rendezett fogadáson
Háromszázkilencvenöt éve ma
– a lexikonból tudjuk – megszülettél.
És aztán ötvenhétszer újra lett tél
és nyár, és lőn dele és alkonya
életednek, szakasztott, mintha lettél
volna lócsiszár vagy lord-unoka:
nap keltett és altatott éjszaka,
hidegben fáztál, tűznél melegedtél.
Mit mondjunk rólad, aki a teremtés
fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés,
hogy emléked él mindnyájunk között…
Viszki-szódát iszunk tiszteletedre,
kis csoportokban, illendőn csevegve,
s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”.

 

 

 

Hazatérő csorda

Az Idősebb Brueghel festménye
Egy varjú ül a csupasz téli ágon,
négy évszázada lesz, hogy odaszállt.
Viharos alkony volt, a láthatárt
veszélyes fények törték át sugárzón.
A csordát nógatták a dombon át
vaskos flamandok, néhány ifju pásztor
döfölte az egész napi falástól
lustán imbolygó borjak oldalát.
Aztán, mint mindig, biztos este lett,
barmok kérődztek, emberek ledőltek…
S új nemzedékek tiporták a földet,
s hegyek nőttek s apadtak tengerek.
De túl halálon s mindmegannyi nyáron,
a varjú ott ül csupasz téli ágon.

 

 

 

Rembrandt

Az ötven arckép mestere
Hány arca van az embernek, amíg
belőle végül majd egy arc marad csak?
Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy,
éltedben is a halál alakít,
s maszk ad helyet újabb halotti maszknak.
Hát nézd ezt a merész amszterdamit,
ahogy lesi tűnő vonásait
és nem kegyelmez egyetlen grimasznak.
E révült szem s e rémült, ez a harsány
s e másik, bénán biggyedő ajak,
e ritkult haj s e toll délceg kalapján,
e sima áll, majd e homlokba vésett
torz jelek, fény s árny közt tanítanak:
magaddal mindig bátran szembenézned.

 

 

 

Bolyai

Itt vetni ki, a magyar végeken,
az agy merész hálóját le a mélybe,
a tajtékozó terek tengerébe –
micsoda reménytelen Tentamen!
S érezni végig az idegeken,
ahogy a háló rezzenő szemébe
akadnak rángva a sok ezredéve
kisikló szörny-törvények, kezesen!
De mire való itt a ritka zsákmány?
Többre taksáltatik egy csorda ártány,
egy akó jobb bor, s még egy jól rakott
kemence is. Hát azt csinálta. Míg
a világ mástól tudta meg, amit
a világon elsőül ő tudott.

 

 

 

Bessenyei

A Berettyónál vagy a Balatonnál,
mindegy: itt mindenütt mindenkinek
mindent újra kellett kezdenie,
ősöktől nem maradt rá teli hombár,
se ő nem testált gyermekeire.
Ha visszanézel, az egész vadon táj
roppant alapokon csak csupa romvár,
tűzvészes álmok üszkös kerete.
Ifjú világfi, vénhedt remete,
ki új literaturánk atyja voltál –
hányszor kellett újra nemzenie
új apáknak e kínnal-szült fiat
a gyermekrabló századok alatt
a Berettyónál és a Balatonnál?

 

 

 

Kazinczy

Ausoniából ideédesgetted
narancsvirággal ékesen, honod
erdővel és borággal boritott,
bazalt lankáira a szép szonettet.
Dicsőség sokat becsmérelt nevednek,
hogy nem imádtad azt, ami szokott,
s egy megújított nyelv felforgatott
vulkánikus talaján megkötötted.
Hány maradt volna el édes szüret
két százada e tájon, nélküled!
Hányféle íz, csín, tűz hiányzanék!
Ki szőlőm dús vesszeidtől remélem,
ki áldna, nagy Honosító, ha én nem,
a megidézted hálás maradék?

 

 

 

Kommunista Kiáltvány

Soha elevenebb kisértetet!
Nem fátyolt hordott, fátylakat lerántott.
Mint egy szobrot, mely bepólyálva állott,
úgy leplezte le a történetet.
S a leplek alatt újabb lepleket,
a kőben sem csak a sima zománcot,
de a csontvázat, őspáfrányt, faháncsot,
ami egykor belékövesedett.
A szó kagylójában a gondolat
gyöngyét, s a csillámló gyöngyház alatt
meglepte a kemény-szemcséjü tettet.
Egy könyv volt csak. S mögötte felderengett
két vakmerő szempár, két boltos agy:
társszerzői egy új történelemnek.

 

 

 

Shelley

Emberek közt angyalabb sose volt tán,
érzőbb plánta és érdeknélkülibb;
semmit se kért, miért egymást ölik
a többiek. És mi kisérte? Botrány,
mi mindig a tiszta köré gyülik,
magány, vesszőfutás, rágalom ocsmány
érdeke, és a fájdalom okoztán
érzett fájdalom, az őrületig.
Szakadék fölött lépdelt, mint az angyal,
úszni nem tudva, játszott a viharral,
a lehetetlen volt az eleme.
Föld kivetette, tenger mélye vonta
magához, de ott se lelt nyugalomra.
Tűz volt. Csak a tűz fogadhatta be.

 

 

 

Puskin

Petőfi fúvó paripákat,
Attila éles síneket,
Rimbaud a sívó Afrikákat –
a rádleselgő végzetet,
a mindeneknél ostobábbat
jósként te is előre láttad,
ahogy egy barbár etikett
jegyében elkövetkezett.
Vajon emlékeztél-e Lenszkij
sorsára, megtéve az öt
lépést a segédek között,
ölni, vagy, mint ő, megöletni?
S hogy élet, költészet, halál
milyen félelmes rendbe áll?

 

 

 

Chopin kertjében

Zelazowa Wola
Váltakozva libben a könnyü szélben
a fűz színjátszó, fürtös levele.
Vajon e billentyűk alól jön-e
a fényes hang, a szinte észrevétlen,
nem tudni, honnan áramló zene?
Vagy ott csendül fel a patak vizében?
Vagy az úton, hol árny inog a fényben?
Nem is tudod, hallod-e, látod-e.
Csak úgy billen ki a csendből, ahogy
az érzékeny mérleg egy milligramm
súlyra. De az tündöklik. Színarany.
S elég, hogy az egész tájat bevonja:
fényes lesz tőle házfal, víz, fa lombja,
s a szíved is pontosabban dobog.

 

 

 

Rimbaud

Leírni, leírni, leírni – mindent!
Ezer horoggal lesni a világ
mélyvizében! minden síkos halát
kirántani csalétkével a rímnek.
Kamasz-érzékek fenékig-merített
hálójában sosem-látott csodák
mutatták neked nyálkás iszonyát
frissen szétpukkadt belsőrészeiknek.
A való dolgok rejtetten cikáznak
a mélyben, s mire felszínre hozod,
már csak széthulltukban tapinthatod.
Undor és rajongás apostola,
szörny zsákmányodon rágódik e század,
szegény fiú, te, kölyök ősatya!

 

 

 

Gauguin

Hát ilyen is lehetne ez a föld?
Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból,
mint érzékeny lemezről fényre-ringó?
S nem ilyen hideg láncokba kötött,
s örökös másravágyással gyötört,
de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?…
Mester, honnan vetted e boldogító
bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört
e széles női arcokon, a mangó-
fa égőpiros gyümölcsére hajló
arany kebleken, e lombokba-szűrt,
mézes napfényben?… Forduljunk a falnak,
bukjunk az éj sötét burkába… Holnap
talán egy más világra születünk.

 

 

 

Van Gogh

Ha látok pohárban egy szál virágot
és áttetszik a metszett üvegen
a szára is, ahogy a vízszinen
megtörik, mint ha késsel félbevágod,
ha eső után nyári földeken
százszoros fényben csillog minden ág-bog,
fűszál, vonatfüst, kantár, vizesárok –
a te szemeddel is lát már szemem.
Ó, ecsetet, tollat letett kezek,
nemcsak a földbe temetkeztetek,
s nem is csak szellemünkbe – beleojtott
új szerveinkként, élő szövetekkel
forrtok össze, hogy legyen egyre boldog
mutációban más és több az ember.

 

 

 

Rodin-múzeum

Mintha körötted rejtelmes anyaggá
lényegült volna át a levegő,
folytonosan olvadó s kihülő
érccé, szüntelen lüktető agyaggá,
mely az álló, sétáló, heverő
formákra elevenen úgy tapad rá,
hogy millió nem-múló mozdulattá
lesz a mozdulatlan, múló idő.
Kik itt jártak-keltek e fák tövében,
boldog mezítlenségben, mint az Éden
füvén, itthagyták lépteik nyomát,
mását minden veszendő mozdulatnak,
ahogy mind sóbálvánnyá változtattad,
miként az Úristen Lót asszonyát.

 

 

 

Rilke

Válasz egy fiatal költőnek
Nekem sem éppen angyal-képet öltött
a borzalom: az volt, a gondolat
például, hogy: mint végzik dolgukat
a Téglagyár alá összeterelt nők.
Vagy az… De nem folytatni okosabb…
Mégis: az utcán istállónyi lódög,
mint a föld alól napfényre vetődött
archaikus szoborcsoportozat,
mit nem idő mart torzóvá, de kése
éhező nőknek… De ezért ne értse
szívem, kit egy másfajta rettenet
űzött, változtatni az életet?
Hogy majd, új angyalok bűvében élve,
gyermekeink minket ne értsenek?

 

 

 

Modigliani

 

1

Míg Európán átcsap a kénköves láng
s a vér örvénylik, mint a vízözön,
s az embert ölik és az ember öl,
s a halál mindent feketére fest át,
ő, mint ki a vak istenek helyett lát,
mint egy világnyi lázas anyaöl,
egész népet teremt a semmiből:
a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt,
festőt, jegyzőt és parasztgyereket,
mély férfi-szemet s mélyebb női testet,
minthacsak, új Noéként, fékevesztett,
maga-pusztító mámorban, neki
kéne az egész emberi nemet
a végpusztulásból kimenteni.
 

2

A Montmartre és a Montparnasse között
másnak biztos senki előtt se rémlett:
a kócoshajú és kódis bohémek
egyikének, kin meg se ütközött
a tisztes nép, ha netán odanézett.
– Ki látta abszint- és hasis-ködök
s dührohamok fellegei mögött
a gyöngéd és csöndes gyönyörüséget?
A vásznon, amit a hóna alatt
cipelt, ki látta a mögötte rejlő
szelíden szilárd művet? Egy lebujba
támolygott be vad ricsajjal. Ki tudta,
hogy mit pusztít el magában? Csak egy nő,
ki még aznap önként utána halt.

 

 

 

Kosztolányi

Apával egyszer együtt vártatok
délben az iskola előtt. Akárcsak
egy régi versből, most is ideszállnak
az utcán kavargó, hűs illatok
s a kettőtökből áradó dohányszag.
És az az édes büszkeség, ahogy
azon futtomban felkapott karod –
és felemelt, hogy a magasba lássak.
Lehet, hogy nem tudtál megváltani
minket se vétektől, se szenvedéstől,
mitől roskadnak korunk vállai.
De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves!
az embert a mély-mély keserüségből
egy édes pillanatra felemelted?

 

 

 

Jászai

Ha mégegyszer láthatnánk fejedelmi
fájdalmad, hallhatnánk félelmetes
haragod, mit nem fog fel hanglemez,
se filmszalag, mivel együtt remegni
szívünknek módja többé sose lesz…
Villamosság, rezgés, mágnes ezernyi
s mindig több modern varázslata őrzi
utódaid képét, bűvöletes
mosolyokat, remek sikolyokat.
Mégis tiéd a jobb rész, Boldogabb!
ki láthatatlanul is mindig itt vagy,
te népdal, akit szájról szájra lop
az idő, örök visszhang tömör illat,
mit szét nem szórnak szeles századok.

 

 

 

Jehudi Menuhinhoz

Bach E-dúr hegedűversenye alá
Húzd, hegedűs, ameddig húzhatod!
Míg alattunk tátongnak szörnyü vermek,
emelj magasba, feljebb, egyre feljebb,
add a kezünkbe a sarkcsillagot.
A semmi szálából e semmi selymet,
e láthatatlan fonalat sodord,
e minden anyagnál megfoghatóbb
megfoghatatlant fogd jól, el ne engedd.
Zordon örvények fölött könnyü hágcsó,
grádics, mennyei lajtorja, Zene!
sikongva, csengve repíts a sugárzó
tejútakon is túl, oda, hová a
repülőgép se visz, rakéta se:
önmagunk járhatatlan magasába.

 

 

 

Thomas Mann keze

Nem is a mámoros-fegyelmezett,
bűvös elmét tudom csodálni benned,
e mérónt, mely az emberi vizeknek
aljára szállt – de ezt a két kezet,
ez öntudatnak és önkívületnek
mindig egyformán engedelmeset,
fél évszázadon át, eszeveszett
viharai között két kontinensnek.
E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása
nélkül kósza füst maradt volna csak
a leglobogóbb lángú gondolat,
s melynek már hullt porát se jelzi más a
mindent eggyéporlasztó föld alatt,
csak smaragd gyűrűd tompa csillogása.

 

 

 

Csúfondáros portré a költőről

Nicolas Guillén Kubából
Hát ilyenek vagyunk… Látogatóba
vagy tízezer mérföldről érkezett.
Szemében ott a forrongó Sziget
sötét népének harci indulója.
Teával vártam s kora reggelek
primőrjével, a halványkék futóka
fürtös kelyheivel. A nyárutólja
tündéri fényekkel kedveskedett.
Ültünk. Mélyén a csillanó szemeknek
távol világok tettei derengtek.
Vártam, mi lesz, mit hírül erre hoz.
Aztán elmondta, hogy pazar a kedve,
mert ma reggel új verset fejezett be;
s még azt is, hogy az ötvenhat soros.

 

 

 

Ehrenburg a szószéken

Helsinki Béke-Világkongresszus 1955
Mint üveglapon a vasreszelék,
ha vonzatát mágnessel felriasztod,
a nagy terem egyszerre felviharzott
s elcsendesülve úgy fordult feléd,
hogy többé egy kéz se moccant odébb.
Kattogni kezdtek füleken a kagylók,
és mintha magunk mögött messze hagynók
a vérbefagyott századok ködét,
szavad ritkásabb közeg fele hajtott,
hol könnyűlni érzé kényes hitét
a nehézszívű, dúlt emberiség…
S aki a varázslatból felriadt ott,
azt látta, hogy egy kis, ősz férfi, hajlott
háttal, lassan a szószékről lelép.

 

 

 

Julius Fučik

„Ó, mégis…” – válaszolt, vér s veriték
alól egy száj, nem is száj, csak a rongya,
egy test, nem is test többé, csak a csonkja,
amelyben élni már csak a sziv élt.
Micsoda hősök közt mily párbeszéd!
S díszletül ott a század grand-guignolja.
Hisz tudjátok: börtön, gáz és bitófa,
föld mélyébe búvó emberiség.
Felforrt agyában megfordult: „Ne volna?…”,
de ajkát csöpp hang feszítette szét,
nagy műveknél jogosabb büszkeség:
„Ó, mégis…”, – mikor újból nekirontva,
„Neked nincs is szived” – mondta… Ki mondta?
A kínzásba belefáradt pribék.

 

 

 

Az Akropolisz hőse

Voltak, kiknek a dicsőség jutott,
hogy a győzelem büszke lobogóját
a megvert fenevad vackán kibontsák
s lássák, ahogy ujjongó milliók
felszakadt lélegzetében lobog.
De ő, a gyilkosok falán hatolt át,
hogy a barbár hadak fekete rongyát
letépje a szépség megtipratott
ősi fokáról. Világ szégyene,
hogy életéért kell küzdeni! Ne
csak azért – azért küzdjünk, hogy alakja
ott ragyogjon a megszentelte ormon,
hol pajzsos Zeusz s ezüstnyilas Apollón,
ahogy egy új Pheidiasz kifaragja.

 

 

 

Varsó

A puszta földből szökkent kővirág,
idők rózsája, Város! ó, te legfőbb
emberi mű! te nem kivételes fők
magányos álma! sürgő sokaság,
névtelen nemzedékek, néma nemtők
mindennapos, évszázadokon át
ápolt csodája! amely milliárd
halálon és milliárd életen nőtt!
Dicsőség hát a városalkotónak,
ki percig élve – épít századoknak.
De százszor is dicsőség őnekik,
akik a gyalázat-elpusztitotta
századokat, a semmiből kilopva,
a jövendőnek újra épitik.

 

 

 

Babits Mihály halálára

Mi begubózva még az evilági lét
bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba,
kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva,
csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét.
Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba
és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég!
Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd,
mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra.
Még egyszer, s azután e földet is feledve,
hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép,
könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe,
hol már csak élve él az újjászületett.
Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték,
sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.
 

[1941]

 

 

 

Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára

 

1

Egy perce csak, tán még egy perce se,
s már mondanám, mondanám – a halálnak,
mit az élőnek szégyen, lustaság vagy
a halogatás sunyi ördöge
nem hagyott soha elmondani… Hát csak
el nem kerülheti itt senki se
e csúf csapdát, ott ólálkodik-e
mindenki mögött ez a rossz varázslat?
Az élőt, ki csak egy jó szót remélne,
koldulni hagyjuk, mi is kolduson,
és leborulunk a halál elébe.
Neked már könnyű. Én terhét, mig élek,
hordom e kimondhatatlan igének,
mit neked kellett volna mondanom.
 

2

Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,
mikor választottját az isteni
megértés fényébe öltözteti
társtalan sötétségében a gyermek.
És látnom kellett téged meztelennek,
ki pucérságát nem is szégyeli.
Tudtam is még, a föld kis szennyei
a tisztára is hogy rákövesednek?
Bántottál, s én is megbántottalak,
megtagadtál és megtagadtalak,
ki annyiszor tagadtad meg magad.
S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam.
Most, végképp műveddé magasodottan,
oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.

 

 

 

Tersánszky 70 éves

Magyar költő büszke mire lehetne,
ha hetven év fölötte elrepül?
Hogy kétszólamban prímán hasfütyül…
S kis sipkáját kacéran félrevetve,
s az ifjaknak messziről integetve,
úgy jár közöttünk nyurga kölyökül,
mint aki pennát csak most köszörül,
hetven remekét nagylelkűn feledve.
Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján
hetven év okos derűje lobog.
Látjátok ezt a ritka anyagot,
mely, vidám mintákkal komoly alapján,
messzibb fog a jövőbe lengeni,
mint oly sokak hivalgó selymei?

 

 

 

Az agg szobrászhoz

Vedres Márknak

 
Most kenyérbelet gyúr az asztalon
a kéz, mely könnyen küzdött meg a kővel:
tétova mozdulat, ködbevesző jel,
bevont zászló lezajlott harcokon.
Mely munkált annyi vaskos anyagon,
birkózik már a titkosan tünővel;
nem ő vés már, őt vési az idő, mely
nemcsak rombol, teremt is! gazdagon
mintázza e ritka arcot, kezet.
Agg szobrász, ím magad lettél szobor,
úgy állsz köztünk, a sok torzó-jelölt közt,
mint egyedül kerek, befejezett
egész, ki teljes végzeted betöltöd,
s magadnak semmivel se tartozol.

 

 

 

Füst Milán

„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”
[VICTOR HUGO]
 
Nézzétek őt, ki lenni az tudott,
mi akart: horgaselméjű s szikár agg.
Míg évei surrogva messziszálltak,
uszályukba sosem kapaszkodott.
Úgy viselte terhét az ifjuságnak,
émellyel, mint várandós asszonyok,
mélyen elrejtőzve, némán, konok
várásában igazibb önmagának.
Mint választott mesterségükre mások,
úgy készült az öregségre – magához
így édesgetve a keserü sorsot.
Mert nem, kit a végzet szeret – de ki
a saját végzetét megszereti,
tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog.

 

 

 

Egy Melindához

Nézem az órát: éppen most sikongat
kacagó ajkadon az őrület,
az ajtónál állsz, aztán térdre omlasz…
Két órája még én öleltelek.
A gesztenyék alatt mentem veled
s a rengő hídon át… Azóta hol vagy?
Magába zárt, elnyelt egy más közeg,
hol én annyi se vagyok, mint a holtak.
Már emléked sincs rólam, délutáni
csókunknak más fényre gyúlt ajkadon
még nyomára se tudnék most találni.
Csak játék, igaz… Mégis úgy szorongat:
hiszen az életben sem tudhatom,
kik ma vagyunk, azok leszünk-e holnap.

 

 

 

Vázlat Eluard síremlékéhez

A csupasz kőből úgy vésném ki arcát,
hogy fele férfi lenne, fele nő,
fele ujjongó, fele szenvedő,
fele öregség, fele fiatalság.
A nő keményen megfeszíti karját,
a férfié elomlón ölelő,
egyik szeme magába mélyedő,
másik csillagvilágokon suhant át.
A teste összegyúrva éjszakából
és nappalból, fény-árnnyal erezett:
benne egy ősi és új lény világol,
kiben végre önmagává emészti
a nő a férfit és a nőt a férfi,
ki öröktől néki rendeltetett.

 

 

 

A báj halálára

IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE

 
Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven
hangod a kígyózó mágnes-szalag?
egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat
meddig süt át a pergő negatíven?
Mindegy. Immáron bizonysága vagy
szivünknek, hogy az érzelmi nihilben
őskorivá torzult sok állat-isten,
a sörte haj, tömpe orr, tompa agy
dühös hősei mellett volt e kornak
más arca is, volt mire ráhajoltak
álmaikban a terhes nők, tele
Buddha-hasukon kezük összetéve,
hogy származzon át egy új nemzedékre
a báj szép emberi szerkezete.

 

 

 

Chaplin

Mindig becsinált hős, ügyefogyott
bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl
a bölcsőben nekünk igért örömből,
csak leporolja mindig a kopott
köpenyt, veszi a kalapot, botot
s százszor lebukva százszor újra föltör:
jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr,
akit soha el nem pusztítotok.
Áll a világ a szépnek és okosnak,
áll még inkább a lelketlen gonosznak,
az ormótlannak s aljasnak. De Charlie
úgy tud e kő-világból könnyedén
igazságot és szerelmet facsarni,
hogy épp olyan, mint te meg ő meg én.

 

 

 

Louis Armstrong

Császároknak annyi alattvalója
nem volt a történelemben soha,
amennyi néki harsány harcosa
Amerika, Ázsia, Európa
szikrázó éjében, mikor sikongva
megfúvatik sokezer trombita.
Ó, mily kínok mélyén születik a
földrészek minden esti dáridója,
a század mámora! Míg ő, rekedt
s rikoltó hangok fekete királya,
hangszerét illeszti dús ajakára,
mely a fújástól kimarjulva, kérges,
mint testvérei, a szénégetéshez
szokott kemény, fekete tenyerek.

 

 

 

Frans Masereel

A világ tünde látványaiból
mindig csak azt, mindig a maga részét
választotta ki. Ezerszínü szépség,
tündér változatosság, tarka tor
nem zökkenthette ki sosem komoly-
metszésű tűjét, pontos-élü kését.
Úgy dolgozott, ahogyan működését
végzi egyhangún szív, tüdő, gyomor.
S ahogy mindig-egyforma anyagoknak
mindig-egyforma bomlása, cseréje
mégis táplál annyi sokféle lelket –
a jövőbe egy egész kort lobogtat
mániákus fehéren-feketéje
fény nélkül is, szín nélkül Masereelnek.

 

 

 

Kínai opera

 

1

Fedett csészékből fogoly jázmin-illat
szökik, ahogy nyitják s hörpintenek,
a széksorok közt banánhéj-hegyek,
reccsenve törik fogak közt a tökmag.
S a látványba is harsogón harapnak,
mely előttük a színpadon pereg,
ahogy kincsét a hős dézsmálja meg
az öröklétet ígérő baracknak.
Jöhet a Nyugati Királyok Anyja
s a Minden Mennyek Fejedelmei,
csak pálcáját kell emelinteni,
s eliszkol ég s föld minden rossz hatalma,
ahogy velük félvállról szembeszáll
Szun Vu-kung, a híres Majomkirály.
 

2

Majomkirály, bukfenc királya te,
groteszk és bölcs, te félszeg és fölényes,
ki hetvenkét alakodban vezérkedsz
s nem áll elébed Buddha hét ege,
ki elől hátrál a Menny serege,
Kelet ősi Chaplinje, ezredéves
pecsét egy lassan felnyíló levélhez,
szellem cikázó hieroglife.
Te, mint az emberek mind, félig állat
s félig tündér, kecses és szertelen,
ki előtt a Hatalom meg nem állhat,
végre beteljesűlő ősi zálog,
fortélyos, játszi, huncut győzelem
az idomtalan ezredéveken.

 

 

 

Teherhordó a Sao Szi-i utcán

Mért is ne kaphatna helyet a szellem
világraszóló nevű nagyjai
között, ki volt – s tán még most is – kuli,
és olyan névtelen és ismeretlen,
mint az elárasztott rizs szemei,
vagy csöpp korallok a mélytengerekben,
míg e mélyvízi utca-rengetegben
roppant terhét a vállán cipeli,
oly szépen eggyéforrva, összeszokva
a karcsútestű szálfa-bambuszokkal,
mint párjával a táncos, s oly laza,
lágy minden lépte, mint egy piruett,
mit tökéletessé nemesitett
öt évezred töretlen ritmusa.

 

 

 

Csi Pai-si mester, a »Csi Ping-i agg«, a »Fehér szirt«, a »Háromszáz pecsét gazdag öreg birtokosa«

Királyként pompázó paraszt szulák,
ősz bora mellett bíborló krizantém,
gomolygó rákok, mint megannyi agyrém,
s hosszú élet képei, naspolyák,
tavaszelőt igérő szilva-ág,
s körtevirág, tavasz tüntét jelezvén,
mókus, ahogy rágcsál rubin cseresnyén,
nyarat hívó órjás peóniák,
banánlevél, mint csüggő elefántfül,
riadt kis veréb, mely tar téli fán ül,
kövér gomba, bambusz dúlt levele –:
mind nyomodban nő, mint egy új teremtés,
roppant testen törékeny kis öreg kéz,
Kína hatodik érzékszerve te!

 

 

 

Ady – Kínából nézve*

Tízezer kilométer messziségből
kis ponttá lesz a hazai vidék.
Tízezer kilométer messziség
téged órjásként emelt fel ködéből.
A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt,
s a nagyvilág bőszen okádta szét
a messzi vész füstjét, kormát, tüzét,
de fészkéig csak a te szavad ért föl.
Viaskodva a hír hidra-fejével,
mit sziszegve nyújtott felém az éter,
sebzett szivemen te voltál a vért.
S az út is te voltál, a véghetetlen
tereken át, merre az elveszetten
hánytorgó lélek sajgón hazatért.

 

 

 

Rózsa

Az izzó magma és a hideg űr
sugárzása között szökken virágba,
bújik a porzó és borul a párta,
aztán lehull s az időbe kövül.
Ártatlan így él puszta gyönyörül.
Méh, légy porozza, csimasz, tetü rágja,
de őrzi fátyolka s katibogárka,
öntudatlan és rendületlenül.
A lét törvénye és szeszélye szűlte.
De mégis, ő is nem emberi mű-e?
Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék
szemzette és ojtotta, óvta, nyeste,
hogy belé is, mint a szoborba, versbe,
belémentse menthetetlen szivét!

 

 

 

Einstein

„ A világban csak egy dolog van, ami örökké
felfoghatatlan: a világ felfoghatósága.”
[EINSTEIN]
 
A fény sebességét utól nem éred.
De azt, ami ennél is sebesebb:
a gondolatot eléri eszed,
amivel ezt is, még ezt is feléred.
Eszed? Mi az? Nem méri semmi mérleg,
mint a parányi anyag-részeket,
miknek mivoltát mégis kilesed,
bár csak miljomod-másodpercig élnek.
Az, hogy a mozgás úgy hat az időre,
hogy csökken – nem meglepőbb, mintha nőne,
s nem csodálatosabb egy táguló
világűr, mint egy szűkülő. Csodás csak
az ember, ez a nagy csodálkozó,
ki tükre lesz a táguló világnak.

 

 

 

A kozmikus rakétára*

„…a művelhető csillagokba.”
[JÓZSEF ATTILA]
 
Mint nagybetűk a kisfiam előtt,
vagy értelmük-vesztett ős képirások,
rémlettetek, rejtélyes ködvilágok,
szférák zenéi, nem-bomló gyökök,
űri jósdák, belétek-magyarázott
en-félelmeinkkel fenyegetők –
Most lassan, mint a temető idők
mocska-pora, lefoszlanak a rátok
kövesedett iszonyatos terek,
s alóluk kibomlik értelmetek.
Bolygók Ábécéi! galaktikák
mondattana! már lassan szótagolva
betűzget gyermek-eszünk, és kilát
a művelhető, ismert csillagokba.

 

 

 

Önarckép

Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát
látja, csak ferde, torzított tükörkép,
olykor nemesebb-ívű, néha görbébb
a valódinál: mindenképp fonák.
Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még
ajkam kiejtené egyik szavát,
alatta már a másik tűnik át,
sosem azt mondhatom, amit szeretnék.
Nem egy tükörben, tükrök szembenálló
során látom magam sokszorozón
örökkétig. S elvarázsolt varázsló,
szemem minél jobban magamba mélyül,
hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül,
annál inkább másokká változom.

 

 

 

Utóhang

 

1

Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,
e szonettek szorgalmas vésnökét?
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét
szemével a forduló napba nézve.
Hajlik a délután aranya rézbe
körülte, s minden fa, tetőcserép,
arc, virág, házfal külön fényben ég
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.
Nem tudom, szivének s arcának éle
kirajzolódik-e a mélybehullt
idő s az örök táj ércébe vésve.
Ha külön napként tán nem kelt az égre,
de érzékeny tükörként, mint a hold,
felelt a nagy bolygók tündökletére.
 

2

„Ahogy elfeledt régi mesterek
az oltárkép sarkába ismeretlen
arcukat”, vagy ahogy a versfejekben
rejtették el kósza neveiket
névtelen bárdok, kóbor igricek,
végtére magam én is idefestem.
E század dúlt kertjében, Budapesten
nevelgettem e hajló rímeket,
kiugró erkélyemen reggelente,
mikor nyílni kezd a hajnalka kelyhe,
s mindig végezve, mire becsukódik:
magamnak, mindnyájatoknak, s Neki,
akivel sorsom egybekulcsolódik,
mint virág-indák s versem rímei.
 

3

Az erkélyen lengő pálma alatt
próbálok lelni versem végszavára.
E könyv is úgy nőtt lassan, mint a pálma:
fás rügye húsos levéllé hasadt,
hogy aztán visszatérjen újra fába:
csonkokból épült a mind magasabb,
mind sudárabbá teljesült alak:
a törzs az elhullt gyökerek virága.
Mint a történelem, amelynek ágán
mi is kihajtunk, meg ki mondaná, hány
elhullt levélből lett az, ami lett!
Hát lengjenek versemben a jövőbe
ez egymásból mindig egymásba nőve,
szivünkké lett, szivet-termő szivek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]