Bot és fa

Virághoz metszettem karót, leszúrtam mellé kis cserépnyi földbe,   s mert késem egykedvűn megölte, természetesnek vettem, hogy halott, s azt teszek vele, amit akarok,   nekem szolgál a puszta törzse, gyökere, koronája letörve,   nem fa többé, csak holmi bot. S mily megszégyenítő gyönyörüsége az életnek: alig a földbe téve,   már bomlik gyantás bimbaja.   Csonkán, holt eszközzé alázva, nemet kiált a nemtelen halálra: hogy nem lesz bot, csak mindig újra fa.