Majakovszkij elvtárs!

Te hétmérföldes láb, teli torok, hogy foglaljalak ilyen szűk keretbe? A szonett halk üvegét bevered te, csörömpölnek a széthulló sorok. Azért is! hadd szorítlak énekembe, ki holtan is a földbe dalolod harminc éve a sok új dalnokot, akár a mesék nótafa-öregje. A forradalom szirtfalába vésve versed lépcsői föl a csúcsig érnek: csak rájuk léphet, aki fölfelé megy. Majakovszkij elvtárs, nyújtsd a kezed: S maradjon, aki nem nézhet a mélybe, s az új meg új magastól szédeleg!