Dantéhoz
| Az élet útjának, mondjuk, felét |
| elérve, ránksötétül sűrü erdőd, |
| s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt – |
| a gyermek, aki eddig sose félt. |
|
| Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt, |
| s már mindörökre élt úgy, ahogy élt, |
| s világ végéig sem bonthatja szét |
| a sok szálat, a szívére tekergőt. |
|
| Áll dermedten… Amíg útjába foltos |
| szörnyek hágnak a homályban, ragyogj |
| elébe, Csillag s mind ti csillagok! |
|
| hogy újra merje vállalni a poklot, |
| földet s eget, mi nékünk adatott; |
| és kijusson végül a csillagokhoz. |
|
|
Ismeretlen énekmondó
„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője
| A szétszakadt hazában valahol |
| – ki lökte tömlöcbe, török-e, német? – |
| egy rab ifjú leült, maga elé tett |
| egy rongypapírt, talán egy kupa bor |
|
| is került hozzá… Arcának, nevének |
| nyomát elvitte víz, befútta por… |
| Névtelen, sajgó óhajaiból |
| így született meg ott ez a kis ének.
|
|
| Rab énekes, szegett szárnyú madár! |
| A rácsos századokon át repülve, |
| szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre. |
|
| S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll |
| s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve |
| az ifjúság – mint a sólyommadár. |
|
|
A 350 éves Don Quijote egy példányára
| Mint a búsképű, a kóbor hidalgó |
| a herceg és a hercegnő előtt, |
| annyit megcsúfolt, mégis nagyra nőtt |
| álmainkkal úgy állunk a hivalgó |
|
| hitük vesztettek, vakhitben kitartó |
| megátalkodottak és kétkedők |
| közönye és sirámai között… |
| S a hű társ is meging, a régi Sancho. |
|
| Pedig vár még a harc, az igazi, |
| mely nem nevetség és nem bús bolondság. |
| Jertek, e kor kóbor lovagjai, |
|
| vágjunk neki a valódi világnak! |
| Ha vannak, kik torz ábrándokba fojtsák, |
| mi ismerjük édes Dulcineánkat. |
|
|
Mozart
| Letakart billentyűkön zongorázott |
| s orgonált is az édes gyermek, aztán |
| a kegyes császárnői csókkal arcán, |
| kint a lakájok között vacsorázott. |
|
| Apja, akár a majmot, mutogatta. |
| Óráit vették bécsi baronesszek. |
| S ha valahol egy karnagyság üres lett, |
| hogy lehetne bejutni, azt kutatta. |
|
| Párizsnak túl olasz s túl francia |
| volt Bécsnek és mindnek túlontúl ember
|
| Európa ez elsőszülött fia. |
|
| Ó, hogy kellett érted megvívnia |
| földi kegyetlenséggel, égi renddel, |
| szabadító, édes harmónia! |
|
|
| A halál íze már nyelvére száradt, |
| de hűlő keze még az üstdobok |
| fátyolos ütemére hallgatott… |
| Künt hópelyhek csillagai cikáztak. |
|
| Másnapra vad vihar kavarodott, |
| abban indultak, megadni a gyásznak, |
| ami övé… De félúton megálltak. |
| S onnan a kocsi maga kocogott. |
|
| Nem ládzsa döfte le… De jeltelen |
| úgy fekszik mégis, mint a csatatéren. |
| Hát nem volt-e mind újuló csata |
|
| harmincöt év minden pillanata? |
| A gyermek-dicsőség? a férfi-szégyen? |
| És mindkettőn a zengő győzelem? |
|
|
|
Csokonai
| Világ szelével s egy ország sarával |
| nyakba kapott deák-köpönyegén, |
| baktatott a vándor szegénylegény, |
| egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva. |
|
| Farsangra, torra, nászra, paszitára |
| mindig kész volt nála a költemény, |
| de a zsíros hon néma mezején |
| csak az Echó felelt esdő szavára, |
|
| míg egy késő századról álmodott, |
| hol egyszer legalább megemlegessék |
| édesebb Lillák, s társak, szabadok. |
|
| Hát felelj neki te, mormolva versét, |
| azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd |
| nem a későt, de ezt a századot! |
|
Vörösmartyhoz
| Ki, hogy világot a jövőbe gyújts |
| férfi-tettekre induló korodnak, |
| a múlt fényét a homályból kiloptad, |
| te vén cigány, szittya Prométheusz, |
|
| kinek forró énekében felolvadt |
| egy jeges ezredév, s a szörnyü juss, |
| veszett haza és borult elme bús |
| üszkei közt is a reményt szitottad: |
|
| hogy sodrában e mái nagy napoknak |
| a fényért küszködők mindannyian |
| megérthessük a voltat és a leszt is – |
|
| mi nélkül minden kásás ködbe roskad, |
| taníts meg mindent merni, ami van: |
| újat, nagyot, kedvest s rettenetest is. |
|
|
Ferenczy Béni Petőfi-szobrára
| Tollán a rímek könnyen csordogáltak? |
| – Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán! |
| Füttyentve fricskát vetett a halálnak? |
| – Nézd ujjait a kard markolatán! |
|
| A dicsőség sugára homlokán? |
| – Nézd e babéron tipró, konok lábat! |
| És őt, amint világnyi igazán |
| fölébe nő vézna kis önmagának. |
|
| Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd? |
| – A szó s a tett, mely zengve összeállt, |
| Hiadorok és Klapkák ellenére! |
|
| Nézd megfeszített ajkát, nézz a két, |
| mindennel szembenéző, tág szemébe! |
| Nem könnyű állni a tekintetét. |
|
|
A párizsi Victor Hugo-házban
| Emel az ember piramisokat, |
| csúcsíves dómot, inka sziklavárat, |
| döngő folyosókat a föld alá rak, |
| felhőkig hajít acéltornyokat. |
|
| De minden építményénél csodásabb |
| a hormonok s idegek ingatag |
| pincéjére épülő gondolat, |
| amint fölébe nő egész korának. |
|
| Szétfeszíti e szűkfalú szobákat |
| könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat, |
| a lúdtoll, mely az asztalon maradt… |
|
| Van vár erősebb s torony magasabb, |
| mint mit e kis házból rakott magának |
| e bölcs ifjú, e szenvedélyes agg? |
|
|
Juhász Gyula
| Édes ifjúság, dicső harci vész, |
| szilaj cimborák, rettenetes ozmán |
| had nem jutott neked Tápén, Szakolcán, |
| későnjött, szelíd végvári vitéz. |
|
| Csak pince, pletyka, por s a vad lidérc, |
| a téboly lengett életed unalmán. |
| S nem volt más fegyvered a csontig ocsmány |
| butaság ellen, csak a szenvedés, |
|
| a néma, míg mind messzebbről s hiába |
| szólongatott a század trombitája. |
| De néha felneszeltél – s ha süket |
|
| csöndedbe ifjak új éneke ért el, |
| borult elmédből csiholt tiszta fénnyel |
| a tollra igazítád kezüket. |
|
|
Az átkozott költő
| Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő? |
| hindu herceg vagy sátoros cigány? |
| bordó mellényben lázongó titán? |
| pogány pap, régi révületet őrző? |
|
| vad ciráda a New York karzatán, |
| vagy dús apák tékozló fia volt ő? |
| Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő |
| magyar földön. S apa. Az én apám. |
|
| Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája, |
| mint a lányé, ki először ölelt. |
| Ebéd után ledőlt a rossz diványra, |
|
| s ébredését két lábon állva várta |
| – tudva, hogy megkapja, mit érdemelt, |
| a kockacukrot – borzas kiskutyája. |
|
|
Derkovits
| Sehol se volt a lélek ily szegett, |
| sehol egy teli kirakat csodásabb: |
| sehol se mérték ily drágán a vásznat, |
| sehol ily olcsón a festészetet. |
|
| Sehol se volt a hideg ily hideg, |
| sehol a tüdő a vésznek kitártabb, |
| itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak, |
| és megkeményedtek, mint a kövek. |
|
| Látom őt, amint nehezen, köhögve |
| kaptat fel a harmadik emeletre. |
| A lavórban priznic. Az ágy vetetlen. |
|
| S a sötét szobában váratlanul |
| kő-homlokához egy lágy arc simul, |
| s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”. |
|
|
József Attila
| Így látlak, ahogy egyszer láttalak: |
| nagysietősen bújva köpenyedbe |
| s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke, |
| mint akit vár a kósza pillanat. |
|
| Pedig már rég mázsás magány alatt |
| torzult lágy arcod szögletes-merevre, |
| és nem várt senki más, csak a sinekre |
| tétován tolató tehervonat. |
|
| Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad |
| a boldogság jogát, bármily nehéz lett. |
| Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
|
|
| se öncsonkító, zord képzelmeket. |
| Mint árulást, szégyelted szenvedésed – |
| ráborítottad hetyke köpenyed. |
|
|
Bartók búcsúestje
| Indulóban a híres kis hazából, |
| meghajtotta sosem-hajló fejét. |
| Nézve a kezek zúgó erdejét, |
| nem is közönség volt ez – harci tábor, |
|
| mely a zenétől s közös bánatától |
| egyszerre megsejtette erejét, |
| s ily keserűn már nem érezte rég, |
| hogy tett kellene most, tett a javából. |
|
| A vésznek, amíg lehet, szegni gátat, |
| közös nevet adni a lázadásnak, |
| feltörni börtönét és merev ajkát… |
|
| De már indult a bújdosó világgá. |
| S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá |
| a külön kis hazai hontalanság. |
|
|
Bartók hazatérése
| A híres kis haza lassan kitágul, |
| mit elhagytál, a szűkös és sötét; |
| ha nyomja is régi s új törpeség, |
| már téged áhít mértékül s arányul. |
|
| Ki minden riadalmas éjszakán túl |
| kitártad a reggel igézetét, |
| törj be nyúlós homályainkba, tépd |
| ki torkunkat a görcsös némaságból. |
|
| Ki hangodat világgá tágitottad, |
| növessz most minket hangod méretére, |
| feszíts, az izmok bárhogy is sajognak! |
|
| Hisz otthonunk nekünk csak az lehet, |
| hol tiszta otthonra lel, visszatérve, |
| földönfutó, világjárt éneked. |
|
|
Radnóti Miklós
| Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek, |
| ha csak a múltból ködlik fel alakjuk. |
| De te itt jártál köztünk, egyre halljuk |
| még el se csendült nevetésedet. |
|
| Egy este a Korzón mentünk, alattunk |
| jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset |
| nem szóltál, glória sem övezett, |
| fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk. |
|
| Csak ember voltál, aki sosem ölt,
|
| s ezért – jól tudtad – végül is megöltek. |
| Előre lökdöstek. S hátad mögött |
|
| már a szabadság ágyúi dörögtek. |
| Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted. |
| Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld. |
|
|
Hikmet
| Vannak, kikre gondolni gyötrelem, |
| kikre egész súlyával dől az élet, |
| kik folyton keserű máglyákon égnek, |
| s még a nagyságuk is örömtelen. |
|
| De rád gondolni jó, mint a meséknek |
| sudár hőseire, mint nagy hegyen |
| álló szálfára, amely zúg, de nem |
| reccsenve állja rohamát a szélnek. |
|
| Nem, nem burokbanszűlt szerencsefi – |
| a férfi vagy, ki mindenféle vizsgán |
| a legkeményebb próbát állta ki. |
|
| S tizenkét tömlöcéven átlopott |
| töretlen fényű gyémánt mosolyod |
| úgy óv minket a harcban, mint talizmán. |
|
|
Picasso
| Ki mindenféle arcunk ismered, |
| mit könyörtelen ránkvésett e korszak, |
| a galamb-szelidet, a bika-torzat |
| (s ahogy egyik a máson átdereng), |
|
| kit épp mitől a gyáva visszaborzad, |
| az segít az emberért küzdened: |
| minden ábrándból kivetkőztetett |
| tudása annyi szépnek és iszonynak – |
|
| előtted nem maradhatott titoknak |
| se a csontok közé bújt rettenet, |
| sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg, |
|
| míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat, |
| egy félévszázada fel sem veszed |
| a papírról mindent-merő kezed. |
|
|
Címzés nélküli levél
|
PABLO NERUDÁNAK
| Épp válaszolni készültem ma, Pablo, |
| mikor a hír jött, hogy nem tudni, hol, |
| a nagyvilágban merre bújdosol |
| megint, te újra hontalan csavargó. |
|
| Hiába, úgysem érnek ők utól, |
| te óceáni szél, mindig morajló |
| tengerhab, Andesekre felkavart hó, |
| dördülő menny, patakfényű mosoly. |
|
| De ez a szó majd rádtalál, tudom, |
| halászok közt a déli partokon, |
| vagy hol inka arcélt mintáz a szirtfok… |
|
| Csak ennyit hát: örültem levelednek |
| s Ellivel együtt ezerszer ölellek |
| téged s a még nem ismert szép Matilde-ot. |
|
|
Majakovszkij elvtárs!
| Te hétmérföldes láb, teli torok, |
| hogy foglaljalak ilyen szűk keretbe? |
| A szonett halk üvegét bevered te, |
| csörömpölnek a széthulló sorok. |
|
| Azért is! hadd szorítlak énekembe, |
| ki holtan is a földbe dalolod |
| harminc éve a sok új dalnokot, |
| akár a mesék nótafa-öregje. |
|
| A forradalom szirtfalába vésve |
| versed lépcsői föl a csúcsig érnek: |
| csak rájuk léphet, aki fölfelé megy. |
|
| Majakovszkij elvtárs, nyújtsd a kezed: |
| S maradjon, aki nem nézhet a mélybe, |
| s az új meg új magastól szédeleg! |
|
|
Bot és fa
|
Virághoz metszettem karót, |
| leszúrtam mellé kis cserépnyi földbe, |
|
s mert késem egykedvűn megölte, |
| természetesnek vettem, hogy halott, |
|
| s azt teszek vele, amit akarok, |
|
nekem szolgál a puszta törzse, |
| gyökere, koronája letörve, |
|
nem fa többé, csak holmi bot. |
|
| S mily megszégyenítő gyönyörüsége |
| az életnek: alig a földbe téve, |
|
már bomlik gyantás bimbaja. |
|
|
Csonkán, holt eszközzé alázva, |
| nemet kiált a nemtelen halálra: |
| hogy nem lesz bot, csak mindig újra fa. |
|
|
Mint elfeledett…*
| Mint elfeledett régi mesterek |
| az oltárkép sarkába ismeretlen |
| arcukat – magam én is idefestem, |
| s a dátumot és helyet és nevet. |
|
| Kilencszázötvenhatban Budapesten, |
| olvasztani a nem-múló telet, |
| felidéztem e forró szíveket: |
| helyettük szólok – szóljanak helyettem. |
|
| Március járja, mégis sűrü hóban |
| jöttem ma is, de már érezni, hogy |
| lassan múlóban van a tél, mulóban: |
|
| ár visszahuzódik, jég összerogy. |
| Legyen megírva e sóvár sorokban, |
| hogy várták a tavaszt e zord napok. |
|
|
|