Talizmán
Bízzák ránk azt a fáradságot, hogy Aristoteles Poétiká-jának nehézségeit
felderítsük; s tartsák fenn a maguk számára a könnyek és az ellágyulás örömét; s engedjék
meg nekem, hogy azt mondjam nekik, amit egy zenész mondott Fülöp makedón királynak, aki
egy dalról azt állította, hogy ellentmond a szabályoknak: „Ne adja isten, uram, hogy valaha
is olyan szerencsétlen légy, és jobban érts ehhez, mint én!”
RACINE: ELŐSZÓ A „BÉRÉNICE”-HEZ
[VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA]
Dantéhoz
| Az élet útjának, mondjuk, felét |
| elérve, ránksötétül sűrü erdőd, |
| s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt – |
| a gyermek, aki eddig sose félt. |
|
| Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt, |
| s már mindörökre élt úgy, ahogy élt, |
| s világ végéig sem bonthatja szét |
| a sok szálat, a szívére tekergőt. |
|
| Áll dermedten… Amíg útjába foltos |
| szörnyek hágnak a homályban, ragyogj |
| elébe, Csillag s mind ti csillagok! |
|
| hogy újra merje vállalni a poklot, |
| földet s eget, mi nékünk adatott; |
| és kijusson végül a csillagokhoz. |
|
|
Ismeretlen énekmondó
„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője
| A szétszakadt hazában valahol |
| – ki lökte tömlöcbe, török-e, német? – |
| egy rab ifjú leült, maga elé tett |
| egy rongypapírt, talán egy kupa bor |
|
| is került hozzá… Arcának, nevének |
| nyomát elvitte víz, befútta por… |
| Névtelen, sajgó óhajaiból |
| így született meg ott ez a kis ének.
|
|
| Rab énekes, szegett szárnyú madár! |
| A rácsos századokon át repülve, |
| szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre. |
|
| S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll |
| s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve |
| az ifjúság – mint a sólyommadár. |
|
|
A 350 éves Don Quijote egy példányára
| Mint a búsképű, a kóbor hidalgó |
| a herceg és a hercegnő előtt, |
| annyit megcsúfolt, mégis nagyra nőtt |
| álmainkkal úgy állunk a hivalgó |
|
| hitük vesztettek, vakhitben kitartó |
| megátalkodottak és kétkedők |
| közönye és sirámai között… |
| S a hű társ is meging, a régi Sancho. |
|
| Pedig vár még a harc, az igazi, |
| mely nem nevetség és nem bús bolondság. |
| Jertek, e kor kóbor lovagjai, |
|
| vágjunk neki a valódi világnak! |
| Ha vannak, kik torz ábrándokba fojtsák, |
| mi ismerjük édes Dulcineánkat. |
|
|
Mozart
| Letakart billentyűkön zongorázott |
| s orgonált is az édes gyermek, aztán |
| a kegyes császárnői csókkal arcán, |
| kint a lakájok között vacsorázott. |
|
| Apja, akár a majmot, mutogatta. |
| Óráit vették bécsi baronesszek. |
| S ha valahol egy karnagyság üres lett, |
| hogy lehetne bejutni, azt kutatta. |
|
| Párizsnak túl olasz s túl francia |
| volt Bécsnek és mindnek túlontúl ember
|
| Európa ez elsőszülött fia. |
|
| Ó, hogy kellett érted megvívnia |
| földi kegyetlenséggel, égi renddel, |
| szabadító, édes harmónia! |
|
|
| A halál íze már nyelvére száradt, |
| de hűlő keze még az üstdobok |
| fátyolos ütemére hallgatott… |
| Künt hópelyhek csillagai cikáztak. |
|
| Másnapra vad vihar kavarodott, |
| abban indultak, megadni a gyásznak, |
| ami övé… De félúton megálltak. |
| S onnan a kocsi maga kocogott. |
|
| Nem ládzsa döfte le… De jeltelen |
| úgy fekszik mégis, mint a csatatéren. |
| Hát nem volt-e mind újuló csata |
|
| harmincöt év minden pillanata? |
| A gyermek-dicsőség? a férfi-szégyen? |
| És mindkettőn a zengő győzelem? |
|
|
|
Csokonai
| Világ szelével s egy ország sarával |
| nyakba kapott deák-köpönyegén, |
| baktatott a vándor szegénylegény, |
| egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva. |
|
| Farsangra, torra, nászra, paszitára |
| mindig kész volt nála a költemény, |
| de a zsíros hon néma mezején |
| csak az Echó felelt esdő szavára, |
|
| míg egy késő századról álmodott, |
| hol egyszer legalább megemlegessék |
| édesebb Lillák, s társak, szabadok. |
|
| Hát felelj neki te, mormolva versét, |
| azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd |
| nem a későt, de ezt a századot! |
|
Vörösmartyhoz
| Ki, hogy világot a jövőbe gyújts |
| férfi-tettekre induló korodnak, |
| a múlt fényét a homályból kiloptad, |
| te vén cigány, szittya Prométheusz, |
|
| kinek forró énekében felolvadt |
| egy jeges ezredév, s a szörnyü juss, |
| veszett haza és borult elme bús |
| üszkei közt is a reményt szitottad: |
|
| hogy sodrában e mái nagy napoknak |
| a fényért küszködők mindannyian |
| megérthessük a voltat és a leszt is – |
|
| mi nélkül minden kásás ködbe roskad, |
| taníts meg mindent merni, ami van: |
| újat, nagyot, kedvest s rettenetest is. |
|
|
Ferenczy Béni Petőfi-szobrára
| Tollán a rímek könnyen csordogáltak? |
| – Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán! |
| Füttyentve fricskát vetett a halálnak? |
| – Nézd ujjait a kard markolatán! |
|
| A dicsőség sugára homlokán? |
| – Nézd e babéron tipró, konok lábat! |
| És őt, amint világnyi igazán |
| fölébe nő vézna kis önmagának. |
|
| Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd? |
| – A szó s a tett, mely zengve összeállt, |
| Hiadorok és Klapkák ellenére! |
|
| Nézd megfeszített ajkát, nézz a két, |
| mindennel szembenéző, tág szemébe! |
| Nem könnyű állni a tekintetét. |
|
|
A párizsi Victor Hugo-házban
| Emel az ember piramisokat, |
| csúcsíves dómot, inka sziklavárat, |
| döngő folyosókat a föld alá rak, |
| felhőkig hajít acéltornyokat. |
|
| De minden építményénél csodásabb |
| a hormonok s idegek ingatag |
| pincéjére épülő gondolat, |
| amint fölébe nő egész korának. |
|
| Szétfeszíti e szűkfalú szobákat |
| könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat, |
| a lúdtoll, mely az asztalon maradt… |
|
| Van vár erősebb s torony magasabb, |
| mint mit e kis házból rakott magának |
| e bölcs ifjú, e szenvedélyes agg? |
|
|
Juhász Gyula
| Édes ifjúság, dicső harci vész, |
| szilaj cimborák, rettenetes ozmán |
| had nem jutott neked Tápén, Szakolcán, |
| későnjött, szelíd végvári vitéz. |
|
| Csak pince, pletyka, por s a vad lidérc, |
| a téboly lengett életed unalmán. |
| S nem volt más fegyvered a csontig ocsmány |
| butaság ellen, csak a szenvedés, |
|
| a néma, míg mind messzebbről s hiába |
| szólongatott a század trombitája. |
| De néha felneszeltél – s ha süket |
|
| csöndedbe ifjak új éneke ért el, |
| borult elmédből csiholt tiszta fénnyel |
| a tollra igazítád kezüket. |
|
|
Az átkozott költő
| Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő? |
| hindu herceg vagy sátoros cigány? |
| bordó mellényben lázongó titán? |
| pogány pap, régi révületet őrző? |
|
| vad ciráda a New York karzatán, |
| vagy dús apák tékozló fia volt ő? |
| Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő |
| magyar földön. S apa. Az én apám. |
|
| Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája, |
| mint a lányé, ki először ölelt. |
| Ebéd után ledőlt a rossz diványra, |
|
| s ébredését két lábon állva várta |
| – tudva, hogy megkapja, mit érdemelt, |
| a kockacukrot – borzas kiskutyája. |
|
|
Derkovits
| Sehol se volt a lélek ily szegett, |
| sehol egy teli kirakat csodásabb: |
| sehol se mérték ily drágán a vásznat, |
| sehol ily olcsón a festészetet. |
|
| Sehol se volt a hideg ily hideg, |
| sehol a tüdő a vésznek kitártabb, |
| itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak, |
| és megkeményedtek, mint a kövek. |
|
| Látom őt, amint nehezen, köhögve |
| kaptat fel a harmadik emeletre. |
| A lavórban priznic. Az ágy vetetlen. |
|
| S a sötét szobában váratlanul |
| kő-homlokához egy lágy arc simul, |
| s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”. |
|
|
József Attila
| Így látlak, ahogy egyszer láttalak: |
| nagysietősen bújva köpenyedbe |
| s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke, |
| mint akit vár a kósza pillanat. |
|
| Pedig már rég mázsás magány alatt |
| torzult lágy arcod szögletes-merevre, |
| és nem várt senki más, csak a sinekre |
| tétován tolató tehervonat. |
|
| Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad |
| a boldogság jogát, bármily nehéz lett. |
| Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
|
|
| se öncsonkító, zord képzelmeket. |
| Mint árulást, szégyelted szenvedésed – |
| ráborítottad hetyke köpenyed. |
|
|
Bartók búcsúestje
| Indulóban a híres kis hazából, |
| meghajtotta sosem-hajló fejét. |
| Nézve a kezek zúgó erdejét, |
| nem is közönség volt ez – harci tábor, |
|
| mely a zenétől s közös bánatától |
| egyszerre megsejtette erejét, |
| s ily keserűn már nem érezte rég, |
| hogy tett kellene most, tett a javából. |
|
| A vésznek, amíg lehet, szegni gátat, |
| közös nevet adni a lázadásnak, |
| feltörni börtönét és merev ajkát… |
|
| De már indult a bújdosó világgá. |
| S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá |
| a külön kis hazai hontalanság. |
|
|
Bartók hazatérése
| A híres kis haza lassan kitágul, |
| mit elhagytál, a szűkös és sötét; |
| ha nyomja is régi s új törpeség, |
| már téged áhít mértékül s arányul. |
|
| Ki minden riadalmas éjszakán túl |
| kitártad a reggel igézetét, |
| törj be nyúlós homályainkba, tépd |
| ki torkunkat a görcsös némaságból. |
|
| Ki hangodat világgá tágitottad, |
| növessz most minket hangod méretére, |
| feszíts, az izmok bárhogy is sajognak! |
|
| Hisz otthonunk nekünk csak az lehet, |
| hol tiszta otthonra lel, visszatérve, |
| földönfutó, világjárt éneked. |
|
|
Radnóti Miklós
| Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek, |
| ha csak a múltból ködlik fel alakjuk. |
| De te itt jártál köztünk, egyre halljuk |
| még el se csendült nevetésedet. |
|
| Egy este a Korzón mentünk, alattunk |
| jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset |
| nem szóltál, glória sem övezett, |
| fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk. |
|
| Csak ember voltál, aki sosem ölt,
|
| s ezért – jól tudtad – végül is megöltek. |
| Előre lökdöstek. S hátad mögött |
|
| már a szabadság ágyúi dörögtek. |
| Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted. |
| Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld. |
|
|
Hikmet
| Vannak, kikre gondolni gyötrelem, |
| kikre egész súlyával dől az élet, |
| kik folyton keserű máglyákon égnek, |
| s még a nagyságuk is örömtelen. |
|
| De rád gondolni jó, mint a meséknek |
| sudár hőseire, mint nagy hegyen |
| álló szálfára, amely zúg, de nem |
| reccsenve állja rohamát a szélnek. |
|
| Nem, nem burokbanszűlt szerencsefi – |
| a férfi vagy, ki mindenféle vizsgán |
| a legkeményebb próbát állta ki. |
|
| S tizenkét tömlöcéven átlopott |
| töretlen fényű gyémánt mosolyod |
| úgy óv minket a harcban, mint talizmán. |
|
|
Picasso
| Ki mindenféle arcunk ismered, |
| mit könyörtelen ránkvésett e korszak, |
| a galamb-szelidet, a bika-torzat |
| (s ahogy egyik a máson átdereng), |
|
| kit épp mitől a gyáva visszaborzad, |
| az segít az emberért küzdened: |
| minden ábrándból kivetkőztetett |
| tudása annyi szépnek és iszonynak – |
|
| előtted nem maradhatott titoknak |
| se a csontok közé bújt rettenet, |
| sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg, |
|
| míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat, |
| egy félévszázada fel sem veszed |
| a papírról mindent-merő kezed. |
|
|
Címzés nélküli levél
|
PABLO NERUDÁNAK
| Épp válaszolni készültem ma, Pablo, |
| mikor a hír jött, hogy nem tudni, hol, |
| a nagyvilágban merre bújdosol |
| megint, te újra hontalan csavargó. |
|
| Hiába, úgysem érnek ők utól, |
| te óceáni szél, mindig morajló |
| tengerhab, Andesekre felkavart hó, |
| dördülő menny, patakfényű mosoly. |
|
| De ez a szó majd rádtalál, tudom, |
| halászok közt a déli partokon, |
| vagy hol inka arcélt mintáz a szirtfok… |
|
| Csak ennyit hát: örültem levelednek |
| s Ellivel együtt ezerszer ölellek |
| téged s a még nem ismert szép Matilde-ot. |
|
|
Majakovszkij elvtárs!
| Te hétmérföldes láb, teli torok, |
| hogy foglaljalak ilyen szűk keretbe? |
| A szonett halk üvegét bevered te, |
| csörömpölnek a széthulló sorok. |
|
| Azért is! hadd szorítlak énekembe, |
| ki holtan is a földbe dalolod |
| harminc éve a sok új dalnokot, |
| akár a mesék nótafa-öregje. |
|
| A forradalom szirtfalába vésve |
| versed lépcsői föl a csúcsig érnek: |
| csak rájuk léphet, aki fölfelé megy. |
|
| Majakovszkij elvtárs, nyújtsd a kezed: |
| S maradjon, aki nem nézhet a mélybe, |
| s az új meg új magastól szédeleg! |
|
|
Bot és fa
|
Virághoz metszettem karót, |
| leszúrtam mellé kis cserépnyi földbe, |
|
s mert késem egykedvűn megölte, |
| természetesnek vettem, hogy halott, |
|
| s azt teszek vele, amit akarok, |
|
nekem szolgál a puszta törzse, |
| gyökere, koronája letörve, |
|
nem fa többé, csak holmi bot. |
|
| S mily megszégyenítő gyönyörüsége |
| az életnek: alig a földbe téve, |
|
már bomlik gyantás bimbaja. |
|
|
Csonkán, holt eszközzé alázva, |
| nemet kiált a nemtelen halálra: |
| hogy nem lesz bot, csak mindig újra fa. |
|
|
Mint elfeledett…*
| Mint elfeledett régi mesterek |
| az oltárkép sarkába ismeretlen |
| arcukat – magam én is idefestem, |
| s a dátumot és helyet és nevet. |
|
| Kilencszázötvenhatban Budapesten, |
| olvasztani a nem-múló telet, |
| felidéztem e forró szíveket: |
| helyettük szólok – szóljanak helyettem. |
|
| Március járja, mégis sűrü hóban |
| jöttem ma is, de már érezni, hogy |
| lassan múlóban van a tél, mulóban: |
|
| ár visszahuzódik, jég összerogy. |
| Legyen megírva e sóvár sorokban, |
| hogy várták a tavaszt e zord napok. |
|
|
Ami élni segít
Hadd ítéljem meg én ami élni segít |
Altamira
| Futott, ahogy csak inas lába hordta. |
| Szőrös arcát el se képzelhetem. |
| Mögötte a sziklás meredeken |
| fenyegetően csörtetett a csorda. |
|
| Egyik társát már halálba tiporta. |
| Messze fény csillogott a tengeren. |
| Lihegve ért oda, hol egy helyen |
| szabadító rést nyitott a hegy odva. |
|
| S amit nem tudott megtenni a kő-kés, |
| a vereséget váltva győzelemre, |
| a gyengeségből merítve fölényt – |
|
| a rettegő, de már nem remegő kéz |
| a barlang falára odaszögezte |
| játszi bájjal az ormótlan bölényt. |
|
|
Dávid király
| „Eredj el, és az úr legyen veled!” – |
| mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát; |
| s ki urad-istenedre szórta szitkát, |
| isten segedelmével elveszett, |
|
| s a kora dicsőség kapuja nyílt rád. |
| De ezután jött csak a nehezebb: |
|
attól futni, kiért győzött kezed; |
| s lett menedéked barlang és a síkság. |
|
| Mert legnagyobb próba nem Góliátot, |
| nem az Ormótlant és Idomtalant |
| legyűrni – de azzal szemben kiállnod, |
|
| ki orvul ellened tör, bár te érte |
| küzdöttél, életedet sem kimélve, |
| s akiért zengett kezedben a Lant. |
|
|
| S aztán királlyá kent a Seregeknek |
| Ura Izráel s Judea felett, |
| számos asszonytól számos gyermeket |
| szerezvén örömödre, s győzedelmet |
|
| ellenségeiden, s olyan nevet, |
| mely fennmarad, bár napjaid betelnek. |
| De te Uriást mégis megöletted, |
| ki – mint te hajdan – érted vérezett. |
|
| S akkor a zord éjben, királyi lantos, |
| így kellett volna esengned Uradhoz: |
| – Ó, végül mért kell elkövetni a |
|
| bűnt, amit kezdetben egész szivével |
| utált s került az ember? Ó, miért kell |
| Dávidnak is Saullá változnia? |
|
|
|
Veii Apollón
| Holt szobrok közt egyszerre szembe jött, |
| csonka jobb lábát lendítvén előre, |
| mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe |
| lépne, egyenesen az ősidők |
|
| aljáról, miknek szavát csecsemők |
| gyanánt nem érti férfikorba nőve |
| többé az ember; némaság szülötte, |
| kinek utódja? rejtélyes előd. |
|
| Mint aki rajtam máris túlhaladván, |
| lábán két és fél ezredév sarával, |
| már utánunkjövőknek hirdeti |
|
| az ember dolgát e földön; hogy ajkán |
| a vad elmúlás ordas-mosolyával |
| a jövendőt tapossák léptei. |
|
|
Devecseri Homérosza
| Be szép az is, ha távol nőtt sudár fát |
| a honni földbe plántál valaki, |
| vagy – hogy itt is zengjenek dalai – |
| hozzánk édesget egy ritka madárkát, |
|
| ha messze fakadt forrás édes árját |
| varázsbotjával erre tereli, |
| ha nagy csatorna-rendszerbe köti |
| eszméink eltorlaszolt gyomos árkát. |
|
| Hát még, puszta két kezével aki |
| szárazföldre zárt nyelvünk láthatárát |
| a roppant tengerig tágítja ki; |
|
| s két ezredéve forgó árapályát, |
| vihar sötétjét, szélcsönd ragyogását |
| távoli partjainkig zengeti. |
|
|
Ruttkai Évának
Mikor a Lüszisztratét játszotta
| Nemcsak lakónok és athéniak |
| fent a színpadon – lent is összekapták |
| feszengve mind a nézők is a nadrág |
| fölött premieri zakóikat, |
|
| minthacsak nyögnének az istenadták |
| hasonló kórban, hason ok miatt; |
| s ha most kérik békére voksukat, |
| az ádázabbak is biztos megadják – |
|
| midőn egy antik ihlettől vezetve, |
| a kincstár kulcsát fogtad a kezedbe, |
| vágyainknak tündéri alkusza, |
|
| oly szemérmes-romlottan, mint a ringyó, |
| de olyan ártatlanul arcpirító |
| bájjal is, mint Giorgione Vénusza. |
|
|
Antik szerelem
A Görög Antológia V. könyvére
| Ó, ti bűnbeesés előttiek, |
| még akkor is, ha bűnös lánggal égtek, |
| édes gyermekei Aphroditének, |
| Xanthók, Meliték, Amarülliszek, |
|
| ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret |
| vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek – |
| ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett, |
| mire megszűlt néhány évezredet! |
|
| Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek, |
| nem hurka közt a rángó idegeknek |
| s ezer kötelmen függve, mint bitón. |
|
| Boruljon korral-gyötört homlokunkra |
| Meleagrosz illatos koszorúja. |
|
|
Milói Vénusz
| Ki az ember gőgjét megcsúfolod, |
| mely kínban is ujjongva hozta létre |
| ép remekét – remekebb nyomorék te, |
| kit a romboló idő alkotott! |
|
| Ó, bánom én is a letört karok |
| édes arányát, köntösöd ivébe |
| fogódzó ujjaid két ezredéve |
| porló alakját, a lágy hajlatot. |
|
| De e varázslat akkor hol maradna, |
| hogy leplét az ölén semmi se tartja |
| s menten ottmaradt takaratlanul… |
|
| Pedig tudod: nem takar semmi mást, |
| csak a be-sem-vallott vágyakozást, |
| hogy egyszer mégis váratlan lehull. |
|
|
Szókratész halála
| Névtelen rabszolgák s levert királyok, |
| kitépett nyelvűek, kazamaták |
| élő holtjai, s kiken némaság |
| lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –: |
|
| így pusztultak mindig is milliárdok, |
| ki se mondhatván lelkük igazát; |
| hogy, ha már meg kell halni, legalább |
| a sajátjukká tehessék haláluk. |
|
| Mint te tetted. Ölni megölhetett, |
| de ártani mit árthatott neked |
| amaz Anütosz s Melétosz? mikor |
|
| egy szó híja nélkül megadtad azt, |
| amivel önmagadnak tartozol. |
| Akár Aszklépiosznak a kakast. |
|
|
Paestum
| Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop |
| s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég, |
| a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy |
| hajdan tető födte rideg fehér kövét; |
|
| nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is |
| más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz, |
| benn kereskedelem s politika reális |
| köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is. |
|
| Hát mit csodálok így? Amit senki soha |
| nem épített s nem is álmodott meg, csak a |
| szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye? |
|
| Az örökös habok csillannak lenn a parton. |
| S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe: |
| koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón? |
|
|
Szent György
| „A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis |
| gyerekkoromtól meg-meglátogat |
| vértjében a sárkányölő lovag, |
| kinek neve véletlenül enyém is. |
|
| A szörny bűzös lehe arcomba csap |
| s érzem Galerius véres dühét is, |
| s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is, |
| ahogy szörny szajhaként testébe kap; |
|
| vagy ahogy régen Kappadóciában |
| lengett felé a lányok leple, lágyan, |
| hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz. |
|
| Túl legendák s babonák sűrü árnyán |
| hadd képzeljem egy percre el a máglyán |
| ropogó, csupasz emberi hitét. |
|
|
Hernando de Magellanes
| Hogy mily iszonyat is lehet a kék ég |
| s alatta az édeni tengerek – |
| te megtudtad, míg a vízbe vetett |
| kétszáz halott, lázadás, néma kétség, |
|
| éhség és szomj szeksztánsai bemérték |
| az ember-még-nem-járta tereket, |
| s mit ma játszva von meg minden gyerek, |
| véreddel rajzolódott föl a Térkép. |
|
| Embertelen türelmedet, Magellan, |
| ki tudná újraélni, s céltudó |
| hányódásod a rozzant karavellán, |
|
| ha nem mi, akik most szállunk ki végre |
| határa-sincsen szigettengerére? |
|
|
Rapa Nui szobrai
| – Szólaljatok meg egyszer már, gigászi |
| titok-kolosszusok az Óceán |
| irdatlan kék örvény-talapzatán… |
| – Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi |
|
| hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki? |
| Állunk kihűlt kráterek szirtfalán, |
| ahogy a sajgó őskori magány |
| magát a testvér kőbe tudta ásni: |
|
| mi is a lélek tomboló tüzének |
| kihűlt vulkánjai, kővé meredt |
| álmok – akár a tieid. Ne kérdezd |
|
| a titkunkat. Se több, se kevesebb, |
| mint bármié, amit emberi ész tett, |
| mint a versé, mit most ír le kezed. |
|
|
Leonardo
| Sírból lopta ki a holttesteket, |
| ágyban lepte meg a szeretkezőket. |
| Részvét? undor? – nem lehetett erősebb; |
| papok bosszúja? – nem félelmesebb, |
|
| ha istene szólalt, az ismeret, |
| vissza nem riaszthatta semmi szörnytett. |
| Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek |
| s nemi tévelygőnek nevezheted. |
|
| Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember, |
| aki gyümölcs és virág egymaga. |
| Bonckéssel festett és boncolt ecsettel. |
|
| S együtt virít örökzöld műve ágán |
| az emberre ráálmodott madárszárny |
| s a női mosoly pontos mértana. |
|
|
Michelangelo
| Mint éjszaka lélegző nyári kertben |
| a csöndre intő csillagok alatt, |
| némán fekszünk a padokon hanyatt, |
| e festett világűrben elveszetten, |
|
| mintha szférák lennének a falak, |
| és ez emberi tejút-rendszerekben |
| egy istent érez a tágrameredt szem, |
| egy istent, hiszen az élő anyag |
|
| nem termett ilyet, s azt se hiheted, |
| hogy magadfajta véges kéz talál |
| rakni föléd ily végtelen eget, |
|
| melyen nem titkos konstellációkban, |
| de szabad szemmel is olvashatóan, |
| az ember roppant sorsa írva áll. |
|
|
Andrea del Sarto önarcképe alá
| Egy pillantás az ón-tükörbe, egy |
| a vászonra – egymással így vitázott |
| a három arc: az élő és a látott |
| s a kettejükből születő, melyet |
|
| falamon tükröznek nyár-délutánok |
| és köd-foncsorú téli reggelek. |
| De rajta nem hagynak semmi jelet, |
| míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok. |
|
| Együtt voltunk ifjak, te drága társam |
| a sötéten lobogó ifjuságban! |
| Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom |
|
| magamra szépséged. Ó, ha lehetnék |
| a változó idők falán ilyen kép, |
| a mindig új ifjúsággal rokon. |
|
|
Shakespeare-hez
Egy évfordulójára rendezett fogadáson
| Háromszázkilencvenöt éve ma |
| – a lexikonból tudjuk – megszülettél. |
| És aztán ötvenhétszer újra lett tél |
| és nyár, és lőn dele és alkonya |
|
| életednek, szakasztott, mintha lettél |
| volna lócsiszár vagy lord-unoka: |
| nap keltett és altatott éjszaka, |
| hidegben fáztál, tűznél melegedtél. |
|
| Mit mondjunk rólad, aki a teremtés |
| fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés, |
| hogy emléked él mindnyájunk között… |
|
| Viszki-szódát iszunk tiszteletedre, |
| kis csoportokban, illendőn csevegve, |
| s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”. |
|
|
Hazatérő csorda
Az Idősebb Brueghel festménye
| Egy varjú ül a csupasz téli ágon, |
| négy évszázada lesz, hogy odaszállt. |
| Viharos alkony volt, a láthatárt |
| veszélyes fények törték át sugárzón. |
|
| A csordát nógatták a dombon át |
| vaskos flamandok, néhány ifju pásztor |
| döfölte az egész napi falástól |
| lustán imbolygó borjak oldalát. |
|
| Aztán, mint mindig, biztos este lett, |
| barmok kérődztek, emberek ledőltek… |
| S új nemzedékek tiporták a földet, |
|
| s hegyek nőttek s apadtak tengerek. |
| De túl halálon s mindmegannyi nyáron, |
| a varjú ott ül csupasz téli ágon. |
|
|
Rembrandt
| Hány arca van az embernek, amíg |
| belőle végül majd egy arc marad csak? |
| Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy, |
| éltedben is a halál alakít, |
|
| s maszk ad helyet újabb halotti maszknak. |
| Hát nézd ezt a merész amszterdamit, |
| és nem kegyelmez egyetlen grimasznak. |
|
| E révült szem s e rémült, ez a harsány |
| s e másik, bénán biggyedő ajak, |
| e ritkult haj s e toll délceg kalapján, |
|
| e sima áll, majd e homlokba vésett |
| torz jelek, fény s árny közt tanítanak: |
| magaddal mindig bátran szembenézned. |
|
|
Bolyai
| Itt vetni ki, a magyar végeken, |
| az agy merész hálóját le a mélybe, |
| a tajtékozó terek tengerébe – |
| micsoda reménytelen Tentamen!
|
|
| S érezni végig az idegeken, |
| ahogy a háló rezzenő szemébe |
| akadnak rángva a sok ezredéve |
| kisikló szörny-törvények, kezesen! |
|
| De mire való itt a ritka zsákmány? |
| Többre taksáltatik egy csorda ártány, |
| egy akó jobb bor, s még egy jól rakott |
|
| kemence is. Hát azt csinálta. Míg |
| a világ mástól tudta meg, amit |
| a világon elsőül ő tudott. |
|
|
Bessenyei
| A Berettyónál vagy a Balatonnál, |
| mindegy: itt mindenütt mindenkinek |
| mindent újra kellett kezdenie, |
| ősöktől nem maradt rá teli hombár, |
|
| se ő nem testált gyermekeire. |
| Ha visszanézel, az egész vadon táj |
| roppant alapokon csak csupa romvár, |
| tűzvészes álmok üszkös kerete. |
|
| Ifjú világfi, vénhedt remete, |
| ki új literaturánk atyja voltál – |
| hányszor kellett újra nemzenie |
|
| új apáknak e kínnal-szült fiat |
| a gyermekrabló századok alatt |
| a Berettyónál és a Balatonnál? |
|
|
Kazinczy
| narancsvirággal ékesen, honod |
| erdővel és borággal boritott, |
| bazalt lankáira a szép szonettet. |
|
| Dicsőség sokat becsmérelt nevednek, |
| hogy nem imádtad azt, ami szokott,
|
| s egy megújított nyelv felforgatott |
| vulkánikus talaján megkötötted. |
|
| Hány maradt volna el édes szüret |
| két százada e tájon, nélküled! |
| Hányféle íz, csín, tűz hiányzanék! |
|
| Ki szőlőm dús vesszeidtől remélem, |
| ki áldna, nagy Honosító, ha én nem, |
| a megidézted hálás maradék?
|
|
|
Kommunista Kiáltvány
| Soha elevenebb kisértetet!
|
| Nem fátyolt hordott, fátylakat lerántott. |
| Mint egy szobrot, mely bepólyálva állott, |
| úgy leplezte le a történetet. |
|
| S a leplek alatt újabb lepleket, |
| a kőben sem csak a sima zománcot, |
| de a csontvázat, őspáfrányt, faháncsot, |
| ami egykor belékövesedett. |
|
| A szó kagylójában a gondolat |
| gyöngyét, s a csillámló gyöngyház alatt |
| meglepte a kemény-szemcséjü tettet. |
|
| Egy könyv volt csak. S mögötte felderengett |
| két vakmerő szempár, két boltos agy: |
| társszerzői egy új történelemnek. |
|
|
Shelley
| Emberek közt angyalabb sose volt tán, |
| érzőbb plánta és érdeknélkülibb; |
| semmit se kért, miért egymást ölik |
| a többiek. És mi kisérte? Botrány, |
|
| mi mindig a tiszta köré gyülik, |
| magány, vesszőfutás, rágalom ocsmány |
| érdeke, és a fájdalom okoztán |
| érzett fájdalom, az őrületig. |
|
| Szakadék fölött lépdelt, mint az angyal, |
| úszni nem tudva, játszott a viharral, |
| a lehetetlen volt az eleme. |
|
| Föld kivetette, tenger mélye vonta |
| magához, de ott se lelt nyugalomra. |
| Tűz volt. Csak a tűz fogadhatta be. |
|
|
Puskin
| Rimbaud a sívó Afrikákat – |
| jósként te is előre láttad, |
| Vajon emlékeztél-e Lenszkij |
| ölni, vagy, mint ő, megöletni? |
| S hogy élet, költészet, halál |
| milyen félelmes rendbe áll? |
|
Chopin kertjében
| Váltakozva libben a könnyü szélben |
| a fűz színjátszó, fürtös levele. |
| Vajon e billentyűk alól jön-e |
| a fényes hang, a szinte észrevétlen, |
|
| nem tudni, honnan áramló zene? |
| Vagy ott csendül fel a patak vizében? |
| Vagy az úton, hol árny inog a fényben? |
| Nem is tudod, hallod-e, látod-e. |
|
| Csak úgy billen ki a csendből, ahogy |
| az érzékeny mérleg egy milligramm |
| súlyra. De az tündöklik. Színarany. |
|
| S elég, hogy az egész tájat bevonja: |
| fényes lesz tőle házfal, víz, fa lombja, |
| s a szíved is pontosabban dobog. |
|
|
Rimbaud
| Leírni, leírni, leírni – mindent! |
| Ezer horoggal lesni a világ |
| mélyvizében! minden síkos halát |
| kirántani csalétkével a rímnek. |
|
| Kamasz-érzékek fenékig-merített |
| hálójában sosem-látott csodák |
| mutatták neked nyálkás iszonyát |
| frissen szétpukkadt belsőrészeiknek. |
|
| A való dolgok rejtetten cikáznak |
| a mélyben, s mire felszínre hozod, |
| már csak széthulltukban tapinthatod. |
|
| Undor és rajongás apostola, |
| szörny zsákmányodon rágódik e század, |
| szegény fiú, te, kölyök ősatya! |
|
|
Gauguin
| Hát ilyen is lehetne ez a föld? |
| Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból, |
| mint érzékeny lemezről fényre-ringó? |
| S nem ilyen hideg láncokba kötött, |
|
| s örökös másravágyással gyötört, |
| de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?… |
| Mester, honnan vetted e boldogító |
| bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört |
|
| e széles női arcokon, a mangó- |
| fa égőpiros gyümölcsére hajló |
| arany kebleken, e lombokba-szűrt, |
|
| mézes napfényben?… Forduljunk a falnak, |
| bukjunk az éj sötét burkába… Holnap |
| talán egy más világra születünk. |
|
|
Van Gogh
| Ha látok pohárban egy szál virágot |
| és áttetszik a metszett üvegen |
| a szára is, ahogy a vízszinen |
| megtörik, mint ha késsel félbevágod, |
|
| ha eső után nyári földeken |
| százszoros fényben csillog minden ág-bog, |
| fűszál, vonatfüst, kantár, vizesárok – |
| a te szemeddel is lát már szemem. |
|
| Ó, ecsetet, tollat letett kezek, |
| nemcsak a földbe temetkeztetek, |
| s nem is csak szellemünkbe – beleojtott |
|
| új szerveinkként, élő szövetekkel |
| forrtok össze, hogy legyen egyre boldog |
| mutációban más és több az ember. |
|
|
Rodin-múzeum
| Mintha körötted rejtelmes anyaggá |
| lényegült volna át a levegő, |
| folytonosan olvadó s kihülő |
| érccé, szüntelen lüktető agyaggá, |
|
| mely az álló, sétáló, heverő |
| formákra elevenen úgy tapad rá, |
| hogy millió nem-múló mozdulattá |
| lesz a mozdulatlan, múló idő. |
|
| Kik itt jártak-keltek e fák tövében, |
| boldog mezítlenségben, mint az Éden |
| füvén, itthagyták lépteik nyomát, |
|
| mását minden veszendő mozdulatnak, |
| ahogy mind sóbálvánnyá változtattad, |
| miként az Úristen Lót asszonyát. |
|
|
Rilke
Válasz egy fiatal költőnek
| Nekem sem éppen angyal-képet öltött |
| a borzalom: az volt, a gondolat |
| például, hogy: mint végzik dolgukat |
| a Téglagyár alá összeterelt nők. |
|
| Vagy az… De nem folytatni okosabb… |
| Mégis: az utcán istállónyi lódög, |
| mint a föld alól napfényre vetődött |
| archaikus szoborcsoportozat, |
|
| mit nem idő mart torzóvá, de kése |
| éhező nőknek… De ezért ne értse |
| szívem, kit egy másfajta rettenet |
|
| űzött, változtatni az életet? |
| Hogy majd, új angyalok bűvében élve, |
| gyermekeink minket ne értsenek? |
|
|
Modigliani
| Míg Európán átcsap a kénköves láng |
| s a vér örvénylik, mint a vízözön, |
| s az embert ölik és az ember öl, |
| s a halál mindent feketére fest át, |
|
| ő, mint ki a vak istenek helyett lát, |
| mint egy világnyi lázas anyaöl, |
| egész népet teremt a semmiből: |
| a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt, |
|
| festőt, jegyzőt és parasztgyereket, |
| mély férfi-szemet s mélyebb női testet, |
| minthacsak, új Noéként, fékevesztett, |
|
| maga-pusztító mámorban, neki |
| kéne az egész emberi nemet |
| a végpusztulásból kimenteni. |
|
|
| A Montmartre és a Montparnasse között |
| másnak biztos senki előtt se rémlett: |
| a kócoshajú és kódis bohémek |
| egyikének, kin meg se ütközött |
|
| a tisztes nép, ha netán odanézett. |
| – Ki látta abszint- és hasis-ködök |
| s dührohamok fellegei mögött |
| a gyöngéd és csöndes gyönyörüséget? |
|
| A vásznon, amit a hóna alatt |
| cipelt, ki látta a mögötte rejlő |
| szelíden szilárd művet? Egy lebujba |
|
| támolygott be vad ricsajjal. Ki tudta, |
| hogy mit pusztít el magában? Csak egy nő, |
| ki még aznap önként utána halt. |
|
|
|
Kosztolányi
| Apával egyszer együtt vártatok |
| délben az iskola előtt. Akárcsak |
| egy régi versből, most is ideszállnak |
| az utcán kavargó, hűs illatok |
|
| s a kettőtökből áradó dohányszag. |
| És az az édes büszkeség, ahogy |
| azon futtomban felkapott karod – |
| és felemelt, hogy a magasba lássak. |
|
| Lehet, hogy nem tudtál megváltani |
| minket se vétektől, se szenvedéstől, |
| mitől roskadnak korunk vállai. |
|
| De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves! |
| az embert a mély-mély keserüségből |
| egy édes pillanatra felemelted? |
|
|
Jászai
| Ha mégegyszer láthatnánk fejedelmi |
| fájdalmad, hallhatnánk félelmetes |
| haragod, mit nem fog fel hanglemez, |
| se filmszalag, mivel együtt remegni |
|
| szívünknek módja többé sose lesz… |
| Villamosság, rezgés, mágnes ezernyi |
| s mindig több modern varázslata őrzi |
|
| mosolyokat, remek sikolyokat. |
| Mégis tiéd a jobb rész, Boldogabb! |
| ki láthatatlanul is mindig itt vagy, |
|
| te népdal, akit szájról szájra lop |
| az idő, örök visszhang tömör illat, |
| mit szét nem szórnak szeles századok. |
|
|
Jehudi Menuhinhoz
Bach E-dúr hegedűversenye alá
| Húzd, hegedűs, ameddig húzhatod! |
| Míg alattunk tátongnak szörnyü vermek, |
| emelj magasba, feljebb, egyre feljebb, |
| add a kezünkbe a sarkcsillagot. |
|
| A semmi szálából e semmi selymet, |
| e láthatatlan fonalat sodord, |
| e minden anyagnál megfoghatóbb |
| megfoghatatlant fogd jól, el ne engedd. |
|
| Zordon örvények fölött könnyü hágcsó, |
| grádics, mennyei lajtorja, Zene! |
| sikongva, csengve repíts a sugárzó |
|
| tejútakon is túl, oda, hová a |
| repülőgép se visz, rakéta se: |
| önmagunk járhatatlan magasába. |
|
|
Thomas Mann keze
| Nem is a mámoros-fegyelmezett, |
| bűvös elmét tudom csodálni benned, |
| e mérónt, mely az emberi vizeknek |
| aljára szállt – de ezt a két kezet, |
|
| ez öntudatnak és önkívületnek |
| mindig egyformán engedelmeset, |
| fél évszázadon át, eszeveszett |
| viharai között két kontinensnek. |
|
| E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása |
| nélkül kósza füst maradt volna csak |
| a leglobogóbb lángú gondolat, |
|
| s melynek már hullt porát se jelzi más a |
| mindent eggyéporlasztó föld alatt, |
| csak smaragd gyűrűd tompa csillogása. |
|
|
Csúfondáros portré a költőről
| Hát ilyenek vagyunk… Látogatóba |
| vagy tízezer mérföldről érkezett. |
| Szemében ott a forrongó Sziget |
| sötét népének harci indulója. |
|
| Teával vártam s kora reggelek |
| primőrjével, a halványkék futóka |
| fürtös kelyheivel. A nyárutólja |
| tündéri fényekkel kedveskedett. |
|
| Ültünk. Mélyén a csillanó szemeknek |
| távol világok tettei derengtek. |
| Vártam, mi lesz, mit hírül erre hoz. |
|
| Aztán elmondta, hogy pazar a kedve, |
| mert ma reggel új verset fejezett be; |
| s még azt is, hogy az ötvenhat soros. |
|
|
Ehrenburg a szószéken
Helsinki Béke-Világkongresszus 1955
| Mint üveglapon a vasreszelék, |
| ha vonzatát mágnessel felriasztod, |
| a nagy terem egyszerre felviharzott |
| s elcsendesülve úgy fordult feléd, |
|
| hogy többé egy kéz se moccant odébb. |
| Kattogni kezdtek füleken a kagylók, |
| és mintha magunk mögött messze hagynók |
| a vérbefagyott századok ködét, |
|
| szavad ritkásabb közeg fele hajtott, |
| hol könnyűlni érzé kényes hitét |
| a nehézszívű, dúlt emberiség… |
|
| S aki a varázslatból felriadt ott, |
| azt látta, hogy egy kis, ősz férfi, hajlott |
| háttal, lassan a szószékről lelép. |
|
|
Julius Fučik
| „Ó, mégis…” – válaszolt, vér s veriték |
| alól egy száj, nem is száj, csak a rongya, |
| egy test, nem is test többé, csak a csonkja, |
| amelyben élni már csak a sziv élt. |
|
| Micsoda hősök közt mily párbeszéd! |
| S díszletül ott a század grand-guignolja. |
| Hisz tudjátok: börtön, gáz és bitófa, |
| föld mélyébe búvó emberiség. |
|
| Felforrt agyában megfordult: „Ne volna?…”, |
| de ajkát csöpp hang feszítette szét, |
| nagy műveknél jogosabb büszkeség: |
|
| „Ó, mégis…”, – mikor újból nekirontva, |
| „Neked nincs is szived” – mondta… Ki mondta? |
| A kínzásba belefáradt pribék. |
|
|
Az Akropolisz hőse
| Voltak, kiknek a dicsőség jutott, |
| hogy a győzelem büszke lobogóját |
| a megvert fenevad vackán kibontsák |
| s lássák, ahogy ujjongó milliók |
|
| felszakadt lélegzetében lobog. |
| De ő, a gyilkosok falán hatolt át, |
| hogy a barbár hadak fekete rongyát |
| letépje a szépség megtipratott |
|
| ősi fokáról. Világ szégyene, |
| hogy életéért kell küzdeni! Ne |
| csak azért – azért küzdjünk, hogy alakja |
|
| ott ragyogjon a megszentelte ormon, |
| hol pajzsos Zeusz s ezüstnyilas Apollón, |
| ahogy egy új Pheidiasz kifaragja. |
|
|
Varsó
| A puszta földből szökkent kővirág, |
| idők rózsája, Város! ó, te legfőbb |
| emberi mű! te nem kivételes fők |
| magányos álma! sürgő sokaság, |
|
| névtelen nemzedékek, néma nemtők |
| mindennapos, évszázadokon át |
| ápolt csodája! amely milliárd |
| halálon és milliárd életen nőtt! |
|
| Dicsőség hát a városalkotónak, |
| ki percig élve – épít századoknak. |
| De százszor is dicsőség őnekik, |
|
| akik a gyalázat-elpusztitotta |
| századokat, a semmiből kilopva, |
| a jövendőnek újra épitik. |
|
|
Babits Mihály halálára
| Mi begubózva még az evilági lét |
| bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba, |
| kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva, |
| csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét. |
|
| Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba |
| és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég! |
| Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd, |
| mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra. |
|
| Még egyszer, s azután e földet is feledve, |
| hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép, |
| könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe, |
|
| hol már csak élve él az újjászületett. |
| Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték, |
| sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet. |
|
|
Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára
| Egy perce csak, tán még egy perce se, |
| s már mondanám, mondanám – a halálnak, |
| mit az élőnek szégyen, lustaság vagy |
|
| nem hagyott soha elmondani… Hát csak |
| el nem kerülheti itt senki se |
| e csúf csapdát, ott ólálkodik-e |
| mindenki mögött ez a rossz varázslat? |
|
| Az élőt, ki csak egy jó szót remélne, |
| koldulni hagyjuk, mi is kolduson, |
| és leborulunk a halál elébe. |
|
| Neked már könnyű. Én terhét, mig élek, |
| hordom e kimondhatatlan igének, |
| mit neked kellett volna mondanom. |
|
|
| Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”, |
| mikor választottját az isteni |
| megértés fényébe öltözteti |
| társtalan sötétségében a gyermek. |
|
| És látnom kellett téged meztelennek, |
| ki pucérságát nem is szégyeli. |
| Tudtam is még, a föld kis szennyei |
| a tisztára is hogy rákövesednek? |
|
| Bántottál, s én is megbántottalak, |
| megtagadtál és megtagadtalak, |
| ki annyiszor tagadtad meg magad. |
|
| S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam. |
| Most, végképp műveddé magasodottan, |
| oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban. |
|
|
|
Tersánszky 70 éves
| Magyar költő büszke mire lehetne, |
| ha hetven év fölötte elrepül? |
| Hogy kétszólamban prímán hasfütyül… |
| S kis sipkáját kacéran félrevetve, |
|
| s az ifjaknak messziről integetve, |
| úgy jár közöttünk nyurga kölyökül, |
| mint aki pennát csak most köszörül, |
| hetven remekét nagylelkűn feledve. |
|
| Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján |
| hetven év okos derűje lobog. |
| Látjátok ezt a ritka anyagot, |
|
| mely, vidám mintákkal komoly alapján, |
| messzibb fog a jövőbe lengeni, |
| mint oly sokak hivalgó selymei? |
|
|
Az agg szobrászhoz
|
Vedres Márknak
| Most kenyérbelet gyúr az asztalon |
| a kéz, mely könnyen küzdött meg a kővel: |
| tétova mozdulat, ködbevesző jel, |
| bevont zászló lezajlott harcokon. |
|
| Mely munkált annyi vaskos anyagon, |
| birkózik már a titkosan tünővel; |
| nem ő vés már, őt vési az idő, mely |
| nemcsak rombol, teremt is! gazdagon |
|
| mintázza e ritka arcot, kezet. |
| Agg szobrász, ím magad lettél szobor, |
| úgy állsz köztünk, a sok torzó-jelölt közt, |
|
| mint egyedül kerek, befejezett |
| egész, ki teljes végzeted betöltöd, |
| s magadnak semmivel se tartozol. |
|
|
Füst Milán
„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű” |
|
| Nézzétek őt, ki lenni az tudott, |
| mi akart: horgaselméjű s szikár agg. |
| Míg évei surrogva messziszálltak, |
| uszályukba sosem kapaszkodott. |
|
| Úgy viselte terhét az ifjuságnak, |
| émellyel, mint várandós asszonyok, |
| mélyen elrejtőzve, némán, konok |
| várásában igazibb önmagának. |
|
| Mint választott mesterségükre mások, |
| úgy készült az öregségre – magához |
| így édesgetve a keserü sorsot. |
|
| Mert nem, kit a végzet szeret – de ki |
| a saját végzetét megszereti, |
| tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog. |
|
|
Egy Melindához
| Nézem az órát: éppen most sikongat |
| kacagó ajkadon az őrület, |
| az ajtónál állsz, aztán térdre omlasz… |
| Két órája még én öleltelek. |
|
| A gesztenyék alatt mentem veled |
| s a rengő hídon át… Azóta hol vagy? |
| Magába zárt, elnyelt egy más közeg, |
| hol én annyi se vagyok, mint a holtak. |
|
| Már emléked sincs rólam, délutáni |
| csókunknak más fényre gyúlt ajkadon |
| még nyomára se tudnék most találni. |
|
| Csak játék, igaz… Mégis úgy szorongat: |
| hiszen az életben sem tudhatom, |
| kik ma vagyunk, azok leszünk-e holnap. |
|
|
Vázlat Eluard síremlékéhez
| A csupasz kőből úgy vésném ki arcát, |
| hogy fele férfi lenne, fele nő, |
| fele ujjongó, fele szenvedő, |
| fele öregség, fele fiatalság. |
|
| A nő keményen megfeszíti karját, |
| egyik szeme magába mélyedő, |
| másik csillagvilágokon suhant át. |
|
| A teste összegyúrva éjszakából |
| és nappalból, fény-árnnyal erezett: |
| benne egy ősi és új lény világol, |
|
| kiben végre önmagává emészti |
| a nő a férfit és a nőt a férfi, |
| ki öröktől néki rendeltetett. |
|
|
A báj halálára
|
IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE
| Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven |
| hangod a kígyózó mágnes-szalag? |
| egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat |
| meddig süt át a pergő negatíven? |
|
| Mindegy. Immáron bizonysága vagy |
| szivünknek, hogy az érzelmi nihilben |
| őskorivá torzult sok állat-isten, |
| a sörte haj, tömpe orr, tompa agy |
|
| dühös hősei mellett volt e kornak |
| más arca is, volt mire ráhajoltak |
| álmaikban a terhes nők, tele |
|
| Buddha-hasukon kezük összetéve, |
| hogy származzon át egy új nemzedékre |
| a báj szép emberi szerkezete. |
|
|
Chaplin
| Mindig becsinált hős, ügyefogyott |
| bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl |
| a bölcsőben nekünk igért örömből, |
| csak leporolja mindig a kopott |
|
| köpenyt, veszi a kalapot, botot |
| s százszor lebukva százszor újra föltör: |
| jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr, |
| akit soha el nem pusztítotok. |
|
| Áll a világ a szépnek és okosnak, |
| áll még inkább a lelketlen gonosznak, |
| az ormótlannak s aljasnak. De Charlie |
|
| úgy tud e kő-világból könnyedén |
| igazságot és szerelmet facsarni, |
| hogy épp olyan, mint te meg ő meg én. |
|
|
Louis Armstrong
| Császároknak annyi alattvalója |
| nem volt a történelemben soha, |
| amennyi néki harsány harcosa |
|
| szikrázó éjében, mikor sikongva |
| megfúvatik sokezer trombita. |
| Ó, mily kínok mélyén születik a |
| földrészek minden esti dáridója, |
|
| a század mámora! Míg ő, rekedt |
| s rikoltó hangok fekete királya, |
| hangszerét illeszti dús ajakára, |
|
| mely a fújástól kimarjulva, kérges, |
| mint testvérei, a szénégetéshez |
| szokott kemény, fekete tenyerek. |
|
|
Frans Masereel
| A világ tünde látványaiból |
| mindig csak azt, mindig a maga részét |
| választotta ki. Ezerszínü szépség, |
| tündér változatosság, tarka tor |
|
| nem zökkenthette ki sosem komoly- |
| metszésű tűjét, pontos-élü kését. |
| Úgy dolgozott, ahogyan működését |
| végzi egyhangún szív, tüdő, gyomor. |
|
| S ahogy mindig-egyforma anyagoknak |
| mindig-egyforma bomlása, cseréje |
| mégis táplál annyi sokféle lelket – |
|
| a jövőbe egy egész kort lobogtat |
| mániákus fehéren-feketéje |
| fény nélkül is, szín nélkül Masereelnek. |
|
|
Kínai opera
| Fedett csészékből fogoly jázmin-illat |
| szökik, ahogy nyitják s hörpintenek, |
| a széksorok közt banánhéj-hegyek, |
| reccsenve törik fogak közt a tökmag. |
|
| S a látványba is harsogón harapnak, |
| mely előttük a színpadon pereg, |
| ahogy kincsét a hős dézsmálja meg |
| az öröklétet ígérő baracknak. |
|
| Jöhet a Nyugati Királyok Anyja |
| s a Minden Mennyek Fejedelmei, |
| csak pálcáját kell emelinteni, |
|
| s eliszkol ég s föld minden rossz hatalma, |
| ahogy velük félvállról szembeszáll |
| Szun Vu-kung, a híres Majomkirály. |
|
|
| Majomkirály, bukfenc királya te, |
| groteszk és bölcs, te félszeg és fölényes, |
| ki hetvenkét alakodban vezérkedsz |
| s nem áll elébed Buddha hét ege, |
|
| ki elől hátrál a Menny serege, |
| Kelet ősi Chaplinje, ezredéves |
| pecsét egy lassan felnyíló levélhez, |
| szellem cikázó hieroglife. |
|
| Te, mint az emberek mind, félig állat |
| s félig tündér, kecses és szertelen, |
| ki előtt a Hatalom meg nem állhat, |
|
| végre beteljesűlő ősi zálog, |
| fortélyos, játszi, huncut győzelem |
| az idomtalan ezredéveken. |
|
|
|
Teherhordó a Sao Szi-i utcán
| Mért is ne kaphatna helyet a szellem |
| világraszóló nevű nagyjai |
| között, ki volt – s tán még most is – kuli, |
| és olyan névtelen és ismeretlen, |
|
| mint az elárasztott rizs szemei, |
| vagy csöpp korallok a mélytengerekben, |
| míg e mélyvízi utca-rengetegben |
| roppant terhét a vállán cipeli, |
|
| oly szépen eggyéforrva, összeszokva |
| a karcsútestű szálfa-bambuszokkal, |
| mint párjával a táncos, s oly laza, |
|
| lágy minden lépte, mint egy piruett, |
| mit tökéletessé nemesitett |
| öt évezred töretlen ritmusa. |
|
|
Csi Pai-si mester, a »Csi Ping-i agg«, a »Fehér szirt«, a »Háromszáz pecsét gazdag öreg birtokosa«
| Királyként pompázó paraszt szulák, |
| ősz bora mellett bíborló krizantém, |
| gomolygó rákok, mint megannyi agyrém, |
| s hosszú élet képei, naspolyák, |
|
| tavaszelőt igérő szilva-ág, |
| s körtevirág, tavasz tüntét jelezvén, |
| mókus, ahogy rágcsál rubin cseresnyén, |
| nyarat hívó órjás peóniák, |
|
| banánlevél, mint csüggő elefántfül, |
| riadt kis veréb, mely tar téli fán ül, |
| kövér gomba, bambusz dúlt levele –: |
|
| mind nyomodban nő, mint egy új teremtés, |
| roppant testen törékeny kis öreg kéz, |
| Kína hatodik érzékszerve te! |
|
|
Ady – Kínából nézve*
| Tízezer kilométer messziségből |
| kis ponttá lesz a hazai vidék. |
| Tízezer kilométer messziség |
| téged órjásként emelt fel ködéből. |
|
| A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt, |
| s a nagyvilág bőszen okádta szét |
| a messzi vész füstjét, kormát, tüzét, |
| de fészkéig csak a te szavad ért föl. |
|
| Viaskodva a hír hidra-fejével, |
| mit sziszegve nyújtott felém az éter, |
| sebzett szivemen te voltál a vért. |
|
| S az út is te voltál, a véghetetlen |
| tereken át, merre az elveszetten |
| hánytorgó lélek sajgón hazatért. |
|
|
Rózsa
| Az izzó magma és a hideg űr |
| sugárzása között szökken virágba, |
| bújik a porzó és borul a párta, |
| aztán lehull s az időbe kövül. |
|
| Ártatlan így él puszta gyönyörül. |
| Méh, légy porozza, csimasz, tetü rágja, |
| de őrzi fátyolka s katibogárka, |
| öntudatlan és rendületlenül. |
|
| A lét törvénye és szeszélye szűlte. |
| De mégis, ő is nem emberi mű-e? |
| Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék |
|
| szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, |
| hogy belé is, mint a szoborba, versbe, |
| belémentse menthetetlen szivét! |
|
|
Einstein
„ A világban csak egy dolog van, ami örökké |
felfoghatatlan: a világ felfoghatósága.” |
|
| A fény sebességét utól nem éred. |
| De azt, ami ennél is sebesebb: |
| a gondolatot eléri eszed, |
| amivel ezt is, még ezt is feléred. |
|
| Eszed? Mi az? Nem méri semmi mérleg, |
| mint a parányi anyag-részeket, |
| miknek mivoltát mégis kilesed, |
| bár csak miljomod-másodpercig élnek. |
|
| Az, hogy a mozgás úgy hat az időre, |
| hogy csökken – nem meglepőbb, mintha nőne, |
| s nem csodálatosabb egy táguló |
|
| világűr, mint egy szűkülő. Csodás csak |
| az ember, ez a nagy csodálkozó, |
| ki tükre lesz a táguló világnak. |
|
|
A kozmikus rakétára*
„…a művelhető csillagokba.” |
|
| Mint nagybetűk a kisfiam előtt, |
| vagy értelmük-vesztett ős képirások, |
| rémlettetek, rejtélyes ködvilágok, |
| szférák zenéi, nem-bomló gyökök, |
|
| űri jósdák, belétek-magyarázott |
| en-félelmeinkkel fenyegetők – |
| Most lassan, mint a temető idők |
| mocska-pora, lefoszlanak a rátok |
|
| kövesedett iszonyatos terek, |
| s alóluk kibomlik értelmetek. |
| Bolygók Ábécéi! galaktikák |
|
| mondattana! már lassan szótagolva |
| betűzget gyermek-eszünk, és kilát |
| a művelhető, ismert csillagokba. |
|
|
Önarckép
| Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát |
| látja, csak ferde, torzított tükörkép, |
| olykor nemesebb-ívű, néha görbébb |
| a valódinál: mindenképp fonák. |
|
| Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még |
| ajkam kiejtené egyik szavát, |
| alatta már a másik tűnik át, |
| sosem azt mondhatom, amit szeretnék. |
|
| Nem egy tükörben, tükrök szembenálló |
| során látom magam sokszorozón |
| örökkétig. S elvarázsolt varázsló, |
|
| szemem minél jobban magamba mélyül, |
| hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül, |
| annál inkább másokká változom. |
|
|
Utóhang
| Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse, |
| e szonettek szorgalmas vésnökét? |
| Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét |
| szemével a forduló napba nézve. |
|
| Hajlik a délután aranya rézbe |
| körülte, s minden fa, tetőcserép, |
| arc, virág, házfal külön fényben ég |
| a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme. |
|
| Nem tudom, szivének s arcának éle |
| kirajzolódik-e a mélybehullt |
| idő s az örök táj ércébe vésve. |
|
| Ha külön napként tán nem kelt az égre, |
| de érzékeny tükörként, mint a hold, |
| felelt a nagy bolygók tündökletére. |
|
|
| „Ahogy elfeledt régi mesterek |
| az oltárkép sarkába ismeretlen |
| arcukat”, vagy ahogy a versfejekben |
| rejtették el kósza neveiket |
|
| névtelen bárdok, kóbor igricek, |
| végtére magam én is idefestem. |
| E század dúlt kertjében, Budapesten |
| nevelgettem e hajló rímeket, |
|
| kiugró erkélyemen reggelente, |
| mikor nyílni kezd a hajnalka kelyhe, |
| s mindig végezve, mire becsukódik: |
|
| magamnak, mindnyájatoknak, s Neki, |
| akivel sorsom egybekulcsolódik, |
| mint virág-indák s versem rímei. |
|
|
| Az erkélyen lengő pálma alatt |
| próbálok lelni versem végszavára. |
| E könyv is úgy nőtt lassan, mint a pálma: |
| fás rügye húsos levéllé hasadt, |
|
| hogy aztán visszatérjen újra fába: |
| csonkokból épült a mind magasabb, |
| mind sudárabbá teljesült alak: |
| a törzs az elhullt gyökerek virága. |
|
| Mint a történelem, amelynek ágán |
| mi is kihajtunk, meg ki mondaná, hány |
| elhullt levélből lett az, ami lett! |
|
| Hát lengjenek versemben a jövőbe |
| ez egymásból mindig egymásba nőve, |
| szivünkké lett, szivet-termő szivek. |
|
|
|
Pótlás a Talizmán-ciklushoz
Egy kis Corelli-darabra
| s tömör kis hangcsoportod |
|
| Nem is áll, lebegőn száll. |
| sodró viharában kibontott |
| szárnyadnál milyen őr áll, |
|
| Hogy annyi vészben egyetlen |
| kótád csak meg se rezzen. |
|
| Hát mégis minden szörnyűletünknél |
| erősebb az a picike tündér, |
| aki bennünk és velünk él? |
|
|
A régi Róma terei
| Ezt is úgy rabolták. S kik emelék el? |
| Ifjabb Sangallo s Michelangelo. |
| Ahogy a folyton átalakuló |
| anyag a földben, tebenned az étel, |
|
| ahogy fűből lényegül át a ló |
| s a fű megtelik a ló tetemével – |
| magáig csak mások hulláin ér fel |
| a szellem is, a nagy ragadozó. |
|
| A Kolosszeum kiszakadt szügyéből |
| falt e párkány nagy húsevő virága, |
| rabszolga-vért-ivott porond kövén dől |
|
| félkönyékre hívei közt a pápa. |
| S még hány új véres változat felé tör |
|
|
| Itt állt a máglya. Jordanus barát |
| itt vált hamuvá, sercegő nyirokká. |
| Sűlt a velő, amelyben Elvvé s Okká |
| értelmesült az esztelen világ. |
|
| Lángolt a Mindenség és a Monád,
|
| s a zárt ajak némán égett konokká. |
| Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá, |
| s mentek. S csend lett három századon át. |
|
| A hajdan tigrisek elé vetett |
| szentek ükeiből ez lehetett! |
| Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát? |
|
| Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt, |
| magávalvívó kor vigasza volt ez! –, |
| hogy minden máglyából egyszer szobor lesz. |
|
|
| Hogy keringnek a Piazza Navona |
| higanyfény-napja körül fordulón! |
| Kis bolygóik közt, mintha űrhajón |
| száguldanék a forgó századokba, |
|
| az Ötholdtól a Campo Marzióra; |
| két évezred: két perc a Pantheon |
| s a Teatro Marcello közt. Neon- |
| holdudvaros kávéd fölé hajolva, |
|
| őrjöngve táguló egek alatt |
| állsz az őrjöngve táguló időben, |
| arcodat tükrözve mind teljesebben |
|
| ős korok s új holdak sugárzanak, |
| századom fia! míg kínlódva fölnősz |
| egy önmagadhoz hasonlóbb jövőhöz. |
|
|
|
A Villa d’Este kútjai
| Hol fakad a víz? Jutott már eszedbe? |
| Mind, amit egy város magába szí, |
| amiben levedlenek szennyei, |
| s mitől ragyog s páráll a Villa d’Este. |
|
| Gyermeki kérdés, nem vár feleletre, |
| Hol fakad a víz, a mesebeli, |
| bölcsőjét légben, föld alatt keresd-e? |
|
| Milyen bőségszarú mélyeiből zúg |
| apadhatatlan itt e Száz Szökőkút? |
| E mindig-egy és mindig újra új. |
|
| Hol fakad a víz? S hol, milyen agyagban |
| leljem forrását e megfoghatatlan |
| csobogásnak, mely szivemre tolul? |
|
|
Shakespeare LXVI. szonettje alá
„Az Érdem itt koldusnak született, stb.” |
|
| Mit Ő fölfedező-keservesen, |
| mondjam el most ezredszer én – unottan? |
| Hogy a léha hölgy, a Történelem |
| csak divatot cserél minden korokban? |
| S hogy mindig libegnek a szoknya eszmék, |
| csak hol térdig, hol meg bokán alul, |
| s alattuk ott riszálja szajha-testét |
| szegény nemünk megválthatatlanul? |
| Nem, marja bármily lugos ellenérv, |
| a Jó maratlan ércét hirdetem, |
| gúnyoljon bár megcsúfolt hitemért |
| cinikus hívő, cinkos hittelen. |
|
Ha szép szerelmem ellök is, azért |
|
nem megyek a bordélyba vigaszért. |
|
Változat a Tragédia egy sorára
„Nem tántorítsz el, lelkem fölfelé tör.” |
|
| Nem tántorítsz el, |
Földszellem, s te Újabb, |
| a pusztitásé! És ha gondolattá |
| lesz is a lég ott – hiszen levegőnk már |
| a gondolat –, s ha hanggá lesz a fény, |
| hiszen magam cserélem már azóta |
| a hangot képre, képet hangra, új |
| tanítván a mind kezesb anyagot. |
| Rög és isten durva nehézkedését |
| egyszerre kell legyűrnöm, bármi új nyűg |
| törje helyette kárhozott nyakam. |
| Az úr-kutyája, a földhözragadt,
|
| megszabadulván ősi csúfnevétől, |
| vissza nem fordul… |
Lelke fölfelé tör. |
|
Picasso rajza alá*
| Ősei rémlenek az ember arcán, |
| nézd csak merőn s kibújnak mögüle: |
| mikor kiüt rajt bozontos dühe, |
| vagy épp boldogan elhever a vackán. |
|
| Itt rádcsodálkozik egy őzike, |
| ott rádvicsorít egy iromba patkány, |
| nézd, kis hal liheg, horogra akadván, |
| s vigyázz, pók les szavad pilléire. |
|
| Hogy egybeérnek az évmilliárdok! |
| Egy sík vonal hány mély réteget átfog! |
| Elektronikus titkok szárnyain |
|
| is galamb-arccal repül Gagarin, |
| s gigászi puhányok bendője tátog |
| zsákmány után Kuba kék partjain. |
|
|
A félbeszakított teremtés
David Alfaro Siqueirosnak, a börtönben
| Mely szolgált rég sétáló palotául |
| s heverő helyéül Montezumának, |
| mesés Chapeltupec! ős-szikla-várad |
| merő fala immár egy éve árvul. |
|
| Mint ha bitangjára hagyják a nyájat, |
| a hű ebet ha elverik urától, |
| kószán ődöngnek a gazdátlan jászol |
| körül szinek és formák, fények, árnyak. |
|
| Egy félbeszakított egész Teremtés! |
| A hatodik napon béklyóba vert kéz! |
| Félig-gyúrt óriások, riadjatok, |
|
| törjetek ki festék s fal börtönéből, |
| hogy kiszabadítsátok az övéből |
| isten-kezű fogoly királyotok! |
|
|
Berény Róbert két képe között
|
Az idő is pattogzik, mint a festék. Leonardói gonddal mennyit kutattad mindkettőnek a titkát. Ki egészíti ki a lemállott percek üres helyét? Milyen volt ez az erdei út – azután, mikor már nem tartottad elébe a vásznat? S ez a női derék, amikor leszáradt róla a friss reggeli víz?
Hát a többi önarckép? Amit csak belülről érzett a vak lélek túlérzékeny tapintása? Hányszor láttad a Duna vizét reggel a zebegényi kanyarba simulni? A női húst hullámzani az ágy két partja között? Hol vannak a képek, a képek, a képek? Az elveszett idő rajtunk kéri számon önmagát.
Ültél a homályos szobában, lassan, mint egy ősrégi bálvány. Aztán ledöntött az idő. A tartós festék titkát kutattad. Aztán széttépted a vásznat, mikor még tartott rajta a festék.
Hol van a képeidről mindaz, ami kihullott közülük? Ami tartósabb minden festéknél? És múlandóbb, mint a pillanat? A mindig lábunk és szavunk és gondolatunk és tettünk alatt tátongó örvény? Két kép között a millióképnyi hiány.
|
Fantázia
„Világirodalom, világirodalom, hajh! |
Én tudom, olyast, újat csináltam, |
vagy akartam, de ki tudja…” |
[KRÚDY GYULA (EGY EMLÉKEZÉSBŐL)] |
|
| Ha nem Nyírségből jön, nem budai |
| kocsmákba jár hajnalig pityizálni… |
| Ósdi játék… Varasbékakirályfi, |
| magyar költő! csak megvált valami |
|
| jövő-királylány… |
S a fantáziád mi? |
| Már olvashatod is: PROUST & KRUDY, |
| by N. N. A comparative study. |
| S: JÖN! „Sophia Loren a bús Rozáli |
|
| szerepében: Aranykéz utcai |
| szép napok” JÖN! In exclusivity!
|
| Gaumont Palace. |
– De jaj, csak gyanakodva |
|
| úgy néznek ránk, mint részeg koldusokra, |
| kik azt erősgetik, hogy ott lapul |
| condráik zsebében a Nagy Mogul. |
|
|
Kassák
| Egy két-szoba-hallos óbudai lakás névtábláján s egy párizsi mappa |
| luxus-fedelén ez a név egyaránt odaillő tömör szimmetria: kassák.
|
| Konok úttörő, durva kőzeteket mállasztó fúrópajzs-makacsság, |
| félszázada vájja magát egyedül előbbre az ellenálló anyagba. |
|
| Mennyit is várta hiába a magányos, néma akna |
| mélyén a túloldali társak közeledő csákány-jeladását! |
| Döngessük azt a falat, s az utolsó csapások robaján át |
| megnyíló ünnepi résen nyújtsuk ki kezünk a sötétben, az ő kezét kutatva. |
|
| Félszázada bátor küldöttünk ő a tévelygések és felfedezések avantgard
|
| nomád-táborában vagy kerekasztalánál, hol e kor annyi kétes és dicső kalandját |
| űzik barbár lovasok és tiszta Parsifalok, soselátott próbákra kirontva. |
|
| Törjük felé a falat, hogy örömmel lelhessen rálelő szavunkra, |
| kit sose kísért más, míg a magatörte veszélyes vágatokon járt, |
| csak a bányalámpa pisla fényében a szénfalon imbolygó árnya: a munka.
|
|
|
Illyés Gyulához
| Tihanyi végvár híres kapitánya, |
|
három megyét vendégelő nagyúr, |
| s egy országot! úgy is, ha szótlanul, |
| ha némán kong is szív és pince tája. |
|
| S tudnál világot is! de haj! hiába, |
| magyar költőt rab nyelv ejti rabul. |
| Mint egy verset, fájó példázatul |
| fordítsd le egyszer sorsod franciára. |
|
| De úgy meg – hisz a magam szövegén |
| próbáltam én is, szegényebb legény – |
| hol marad úgy az íz, a csín, a lelke? |
|
| Az édes tóparton zengd csak tovább, |
| tán kijut egyszer még a tengerekre, |
| lefordíthatatlan sorsunk dalát. |
|
|
A fordító szonettje
| Barbár hordáid és nagy armadáid |
| rámtörnek, Költészet, minden irányból. |
| S én éjjel-nappal kint állok a vártán, |
| a nyelv mezítlen kardjával kezemben. |
|
| Legyőznek – és ők esnek foglyomul. |
| Szólnak – és már nem értik önmaguk. |
| És olyan létre kelnek általam, |
| amiről nem is álmodtak soha. |
|
| A hódító a hódoltakba olvad. |
| Győztes a győzöttek nyelvét beszéli. |
| A varázsló elvarázsoltatik. |
|
| S kik testemen tipornak át naponta, |
| én hurcolom meg hódítóimat |
| e megfordított diadalmenetben. |
|
|
Déry
|
Elkésett s már rég esedékes pótlás a TALIZMÁN címen elkezdett, AMI ÉLNI SEGÍT címmel folytatódó s végül 1965-ben újból TALIZMÁN cím alatt – a szerző szándéka szerint befejezett, de úgy látszik, befejezhetetlen – szonett-folyamhoz.
A nyolcvanéves Déry Tibornak szeretettel ajánlva.
| – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
a mondat mely szemünk előtt fakad |
| de ki tudja mily barlang-járatoknak |
| tudat-előtti földjéből sodorhat |
|
| ásványokat kötőszó-savakat |
| jelző-sókat napoknak századoknak |
| hordalékát hömpölygetve a mondat
|
| míg a papír kútfőjén a tudat |
|
| szomjas ajkával fölébe hajolhat |
| s a szavak közt medret ásat vele |
| s gátat rak hogy át ne csapjon a medren |
|
| s szemünk előtt fakadjon föl a mondat
|
| amelynek nem volt soha kezdete |
|
a mondat mely mindig befejezetlen
|
|
| – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
Színész
|
GOBBI HILDA EMLÉKKÖNYVÉBE
| egyetlen létünkre millió hasonlat |
| millió létünk egy varázslata |
| ki bőréből kibújva lesz maga |
| faljáró ki önmagán áthajolhat |
|
| rés amin énünk titkon átosonhat |
| egy másik én tilos tájaira |
| aki helyettünk megy meghalni ma |
| hogy értünk támadjon fel újra holnap |
|
| semmi aki minden lehet s utána |
| ha elmázolódott arcán a festék |
| újra boldog semmiként tér haza |
|
| metaforák élő travesztiája |
| meztelen testünkön a száz ruha |
| száz ruhánk alatt az egy meztelenség |
|
|
|