|
e században kitanultuk a leckéd. |
| Jártunk kétezeréves – s kétéves romok alján. |
| Láttuk a pompei párt, kiket egy évezred előtti |
| vad gyönyörükbe meredve mutat ma is ottan a láva, |
| s elföldeltünk néhány perccel előbb darabokra |
| tépett ifju halottat Pesten, az Illatos úton. |
|
| Megbámultuk a Forum s Paestum messzesugárzó |
| oszlopait, Pompéi ma is pompás palotáit, |
| s menve feléjük a villamosúton az új, mai Nápoly |
| vaksi odúit, ahonnan még nem nőtt ki az ember. |
| Aquincumban a kétezeréves vízvezetéket |
| és közelében az úton a rossz kútak vizétől |
| golyvás gyermekeket tekeregni… |
| golyvás gyermekeket tekeregni… |
S az emberiség ős |
| bölcsőjében, a sziklával bélelt Kaukázus |
| völgyeiben láttuk csodamód felnőni közénk a |
| már-már halni-itélt csecsemő-népek seregét, kik |
| bábeli nyelvzavarukban meglelték a közös szót |
| s álomként suhanó léptekkel jönnek elébünk, |
| homlokukat szőlőfürt és tealomb koszorúzza. |
|
|
Erre születtem, a pannón halmok lányos ölében, |
| hol csupa édes hajlat a táj és tízezer évek |
| minden vad heve és fagya, nemszűnő szele, rengő |
| földje csiszolta a szikrázó Balaton smaragdját. |
| És jártam mindenfele, híres városaidban, |
| rég-születettekben, holtakban s most-születőkben, |
| ősi kövek közt s friss falak alján s térdig üszökben. |
| S széleiden lógáztam a lábam a parti vizekbe, |
| minden tengereid tükrén megnézve az arcom… |
|
|
Egyszer egy francia lánnyal eveztem lassan az Eure-ön, |
| nagy csend volt körülöttünk, zöld tükrén a folyónak |
| mellettünk úszott a Katedrális, csupa-csipke |
| árnyát meg-megfodroztatta lapátom a vízben. |
| Háboru múltán volt ez – s mintha örökre a béke |
| fénylett volna a kedves szemben, a vízben, a kőben… |
| S fenn, Albánia karsztjai közt, szent Dajti hegyormán |
| durva fehér szőttesben egy ifjú várt, aki nemrég |
| még juhait jártatta e szirten, s most az erőmű |
| vízeiben nyüzsgő áram bátor terelője. |
|
| Régholt kőfaragók ma is élő Chartres-i álma, |
| vak sziklákból fényt csiholó kis felszabadult nép, |
| drága komoly lány, s távoli testvér kézszoritása: |
| egy nevetek van a boldogsággal az én szavaim közt… |
|
|
|
Híd zöld íve, sirály-hófoltok a szürke habok közt, |
| mégegyszer kivirulnak az őszi sugárban a színek, |
| sárgán csillan a villamos, és egy lomha uszályon |
| egy lobogó piros is beleúszik lassan a képbe. |
| Rozsdás nagy kikötőbakon ülve, a második ezred- |
| évünk végefelé, csönd van, csak a víz dudorászik |
| s távolról fínomra szitált zajt hint csak a város. |
| Itt a Dunánál szól a szavam, hallgass meg a Szajna, |
| Visztula, Néva s az Elba körül, |
| Visztula, Néva s az Elba körül, |
Európa, te szörnyű |
| szélvészben született! |
Vad Észak hold-hidegéből |
| s puszta Keletről zúdultak le a népek a porban, |
| otthonosabb, naposabb melegednél megtelepedni, |
| egyik a másikon átgázolva, sötét viharokként |
| törve a másik jószerrel gyökeret sem eresztett, |
| gyönge suhángjaira s még fel se szitott parazsára, |
| tornak is illő gyilkos nászokon egybekeverve |
| egymás bőreszinét, szemevágását, haja nőttét. |
| Végül is eggyéforrtál – |
lassan tudva feledni |
| honkeresőn egymást széttipró véres atyáid, |
| s öngyilkos kéjben magadat csonkítod azóta, |
| bárhova csap le a gyilkod, akárhova hull is a bomba, |
| mert egy vér foly a Visztula, Elba, a Duna, az Ebro |
| s Volga erében. |
Szörnyű volt születésed. |
| Szörnyű volt születésed.s Volga erében. |
S mégis. |
|
| Mind, kik e síma s e ráncos földeken éltek, akárhol |
| vájtok a völgyek lágy humuszába, a part fövenyébe, |
| vörhenyeges karsztokba, a dúsölü löszbe a lejtőn, |
| ott, hol a pálmafa ing s hol a szík veritéke virágzik, |
| bárhol is ássátok fel a földet, vetni mag ágyát, |
| összeszükült ereit tágítani vén folyamoknak, |
| vagy város-csecsemők bölcsőjét rakni betonból – |
| egy ekemélység, egy ásónyom elég, a furógép |
| egy forgása, hogy egyszeriben kiboruljon elébünk |
| mély úrartui urnákból, hispán üregekből, |
| hajdui kúnhalmokból és etruszk temetőkből |
| s kelta sirokból |
többezeréves megbecsülése |
| éltében s holtában ez emberi névnek e tájon. |
| Mind, ami élet volt, ami szükség és ami szépség, |
| elkísérte az embert itt még csontjai útján |
| lent is. A szépek csontvázkeblein itt van a melltű, |
| ott van a fegyver a harcosok öt csontujja ügyében, |
| porrávált ajkuk közelében is ott van a korsó. |
|
Ó, nem volt ez idill! bárhol borzadva találhatsz |
| köztük tört bordákat s széthasitott koponyákat. |
| Mégis… |
Az auschwitzi sárban járva, a folytonos esső |
| mosta, szilánkra-hasadt csontok közt, mik leszakított |
| csillagként szikráznak e tájon széthajigálva, |
| s látva a gyilkosság szörny templomait, hol a ciklon |
| volt millióknak a tömjén, s látva a tüzre-hajított |
| emberi testek ezüst hamvát zavaros pocsolyákon |
| úszni ma is még, tíz év múltán – |
| úszni ma is még, tíz év múltán – |
akkor ugy érzed, |
| bomlik a súly s felbillen a mérleg, a sokezeréves, |
| mint ez a vers is ki-kibotlik a tiszta szabályból, |
| mely pedig annyi időn át s annyiszor állta a rémség |
| minden próbáját, egyformán bírva Achilleusz |
| vészterhes haragát Trójánál s párducos Árpád |
| vad viadalmait Alpárnak mezején, Tisza partján. |
|
Huszadik század! micsoda ritmust kéne találni, |
| micsoda új, sose-volt mérték az, amelybe beléfér |
| mind ez az irtózat szívünkben s mind e reménység – |
| most, hogy a torzanszült hordák csizmás csecsemőjét |
| ringatják szerződések bölcsőiben újra |
| szép Európa fölött, |
e halál bábái, |
| e halál bábái,szép Európa fölött, |
s idétlen |
| szájukkal gügyögőn csücsörítve becézik a Bombát. |
|
micsoda ritmust!… forrjanak egybe |
| száz nyelvű egy szóban az ősi s az új ütemek, hogy |
| hol rég tisztesség adatott meg az emberi névnek, |
| szép Duna, Szajna s a Néva s a Rajna s a Visztula táján |
| nem hagyjuk mégegyszer az embert sárra itélni. |
|
|
|