|
Ejti ölébe az ősz ráncos kezeit, kis anyóka. |
| Tétova szállongással hull a levél. Beleborzong, |
| aki az arcán érzi kisérteti símogatását, |
| vérfoltos, csupa-csont kezeit… Vén lett ez az év is. |
| Zöld tavasz-izgalmára, a nyár vad kék gyönyörére |
| tán nem is emlékszik már… |
| tán nem is emlékszik már… |
S zörgő térdein itt, nézd, |
| úgy ül a kerti padon ez a kettő, mint puha ölben. |
| Egymást nézik. A lány keze lágyan a férfi hajában. |
| Másként össze se ér sehol, össze se hajlik a testük. |
| Így, külön egy ez a kettő, márvány-mozdulatában, |
| mintha öröktől fogva s örökre maradna ilyennek. |
| Nincs az az édes szó, az a vérbeborult ölelés, mely |
| végzetesebben tudna szerelmest összesodorni, |
| mint ez a néma csodálat, e kőbemeredt gyönyörűség. |
| Hull körülöttük a lomb, feljajdul lábuk alatt a |
| túlérzékeny avar, fázós karikát vet a napfény. |
| S ők kivirulnak az ősz száraz, sziszegő, fagyos ágán: |
| új bimbói az édes, a gyantás, ifju tavasznak. |
|