|
Nézd csak, a kaktusz! – szólni se tudtunk ámulatunkban. |
| Tegnap még bimbó becsavart kis váza feszült csak |
| ízelt ágai végén, s mára piros pagodát nyit |
| már a virág, porzók tű-tornyaival lefelé, mint |
| tótükrön remegő tündér visszfénye magának. |
|
|
Bimbó volt s már itt a virág – örülünk. De ki látta |
| burka legelső kis hasadását? szirmai lassú |
| hajlását pontos körivekbe? ki látta a halvány |
| színt, ahogyan lassan fellángolt benne a bíbor? |
| Észre ki vette, hogyan forrtak testében a nedvek, |
| sejtet sejtre emelve, e sürgő kőmivesek, hogy |
| vált millió bomlás új élet épületévé? |
|
Bimbó volt s most itt a virág… |
| |
Bimbó volt s most itt a virág… |
Bimbó s a virág közt, |
| ott van a rejtelem épp, az erők teljes feszülése, |
| gondolat és tett közt a kavargó mély televényben. |
| Hogy lehet akkor a bimbót meg se figyelni, a teljes |
| szépségben kibomolt kelyheknek örülni csak, és a |
| bimbó és a virág közt észre se venni a végig |
| megharcolt harcok mindennapi drága csodáját? |
|
|