Pablo Neruda ajándéka^*

Könyvtáram hallgatag falán itt zúg a Csendes-óceán, öt éve el-elhallgatom dús éjen, meddő hajnalon. Chile elnyúló littorálján libegve húz el négy sirályszárny, s halacska bukkan ki a habból – aminőt gyermek keze rajzol. Tiéd, tiéd e kézvonás, te gyermekkedvű óriás, te óriási szavu gyermek, te zúgatod nekem a tengert. Tiéd e rádvalló ajándék: a föld s hozzá az Óceán még, s a roppant ég s a madarak – és meghívó szives szavad. Öt éve hagytad itt nekem: legyen nekem is tengerem, s tudjam, testvéri tárt karod vár még ellenséges partfokoknál. Hol a hab magát sokszorozva zúdul a Magelhaes-szorosba, s mint éjszakában messzi jajszó, úgy vonzza szívem Valparaíso: „Dél kardhala, hab Királynője”, ki a föveny fátylába szőve, ahogy írtad, mindegyre vár rám e tengerentúli találkán. És szinte hallom, hogy sikoltoz, odaszegezve a habokhoz, mint rab órjás a láncokon, a szörnyű Desolación. S hol, mint jégvirág vad szeszélye, csipkézik partjaid szegélye, a lelkemet elbűvölő, legdélibb földi kikötő – hogy lógatnám le róla lábom, túl minden Óperenciákon, fájdalmas rév, Délsark koboldja, Puerto de Misericordia!… Hát én ma mit küldjek neked, hogy ünnepeljem ünneped, ott lent a zúgó, messzi Délen lakó barátom, nagy fivérem? Terád is vár e nyári alkony itt a budai Duna-parton, lángoló muskátli hajol feléd a mélykék ég alól. Nézd a város ringó gyümölcsét, hogy buggyan benne drága bőség, ahogy finoman két gerezdre szeli a folyó, ritka penge. Mint egy ezüst tálcán, a fényen, rádmosolyog a messziségben, hogy soha, soha ne felejtsed Valparaísóban Budapestet. Hogy tudjad, mindig visszavár, mint engem hív a messzi táj, s hogy ott zúgjon szobád falán, mint nálam itt az Óceán.