| Reggel láttam egy rózsaszínü rózsát, |
| mely elsőnek feslett a töveken, |
| oly édesen, mint emberben a jóság, |
| s megfoghatatlan, mint a szerelem. |
|
| Már visszahajlott róla gyenge burka, |
| mint ki az útból szerényen kitér, |
| hogy szirma márvány-fínom hajlatokba |
| sodródhasson csipkés széleinél. |
|
| S mily hajlatokat rejtett még a kelyhe… |
| Föléhajoltam, mohón belehellve |
| az illatát… nem, a rémületet. |
|
| Nézd, mint egy lány bomba-égette teste – |
| még ki se nyílt s már halálig sebezve, |
| a szívéig belefeketedett. |
|
|
| Nem érted, hogy most is és újra, még |
| a rózsákról is csak ez jut eszembe? |
| De nékem e sebzett szirom s a messze |
| égő sebek: egyetlen szövedék – |
|
| és nincsen, ami szálaira fejtse, |
| oly tiszta reggel, olyan édes ég. |
| Gulya legel, holt szeretők nevét |
| őrzi kérgén a nyírfák ó-ezüstje, |
|
| a hegy mozdulatlanul ring a tóban. |
| De eszméletem futkos izgatottan |
| a maga-szőtte hálón, mint a pók. |
|
| S váratlanabbul csap a messziségbe, |
| mint fölöttem a lágy hajnali égbe |
| belemennydörgő lökhajtásosok. |
|
|
|