| Mit írjak néktek, öt fonyódi lányok, |
| hogy mondjam, hogy meg ne sértődjetek? |
| Hogy valljam be – hogy meg ne sokalljátok – |
| mind az ötnek örök szerelmemet? |
|
| Kit választanék? – próbált meg a tréfa, |
| a lány-kacaj velem s a sűrü bor. |
| Engedjétek, hogy ne válasszak én ma, |
| öt arcotok emléke összeforr. |
|
| És lesz belőle egy. Komoly magas lány, |
| könnyű és nagy, merész és olvadó, |
| kinek éj s nap úgy tükröződik arcán, |
| ahogy kigyúl s homályba hull a tó. |
|
| Ki táncba s harcba megy egyforma szívvel, |
| és szép, ha sétál őszi lomb alatt, |
| és szép, ha felhevült testtel hevít fel, |
| s szép, ha józanon hallgatja szavad. |
|
| Kinek szerelme nem a férfi ellen |
| vívja már az ősi és vad csatát, |
| de közös harc az életért, amelyben |
| legyőzik a magány vadállatát. |
|
| A szerelem, mely úgy hajt majd a földből, |
| mint pálma ott, hol most még áll a jég. |
| Kit jó anyául, édes szeretőül |
| választ magának az emberiség. |
|
|