Születésnapomon^*

1 A tó jég-szárnya röppen a novemberi ködben. Ma lettem harminchárom, épp itthon ér, e tájon. Hinni a hihetetlent: az élet fele eltelt, bárhogy számolom is már, akármily optimistán. Hány van, ki már e korban halott volt s halhatatlan! Óriás fényvetők ti, Krisztus, Saint-Just, Petőfi!… S hány lenne már hiányzó, hány fiú és leányzó, ha itt a régi osztály- könyvet most fellapoznám? Ki visszavonulóban ott zuhant el a hóban, hó végtelen papírján, mint tintafolt az irkán; kit vonszoltak tovább, míg készült már új világ itt, s vitte a régi roncs had – idegenlégiósnak; s ki vödörrel kezében éppen csak hogy vízért ment, de el nem ért a kútra, ott bukott el az útba… Tán itt is, e gyülésen őket siratja éppen anyjuk, nagyapjuk, ángyuk, vagy volt iskolatársuk… Be jó ma itt lehetnem, köztetek, jó melegben. Nem a fonyódi járás, úgy érzem: hat világrész képviselői vagytok, kik nékem helyet adtok a testvéri seregben, amelyről álmodoztam magányban, átkozottan, – amelyért megszülettem. Kik bizonyságot adtok, hogy volt mért megszületnem – ma harminchárom éve, itt, hol a messzeségbe táguló szürkületben a tó jég-szárnya rebben.   2 Kit hívott már a sorsa furcsább találkozóra? Hogy nevetünk majd otthon, ha anyának elmondom. De most sírni szeretnék, emlékentúli emlék szorítja-fojtja mellem, s egy hang, mely érthetetlen. Ki most kezdett beszélni, azt mondják: ez a néni a volt boglári bába. Ő segített világra.