Jegenyék a parton^*

Jegenyék állnak végig hosszu sorba   a parti útakon: élő hangszerek, mindig felhurozva.   Zúgásuk hallgatom. Nem kapkodnak az üres levegőbe,   ágaikkal kuszán, görcsösen jobbra-balra tekerődve   ködös álmok után. Magasba nyúlnak, tudják az irányt jól,   az egyetlen utat, melyen a dal szépen és igazán szól,   és szívig elragad. Mindig felajzva, hogyha nyár s ha tél jő,   sohase szótlanok: zeng bennük a vihar s elsír a szellő   is egy lágy futamot. Ne bánjátok, ha egy hangra felajzott   az én hangszerem is, ha mindig azt hajtja, csak azt az egy szót,   nyáron is, télen is. Csak azt, amellyel a világ viharja   idegeibe tép, de melyből, aki hall, tisztán kihallja   szivem lélegzetét. Vivódjak? Mult görcsében hajladozzak?   Hátra forduljak-e? A tétovázóknak, a lankadóknak   sem használok vele. Ne is csigázzon engem kúsza kétely   dalra többé soha. Nem több homály – több egyenes beszéd kell,   több sudártörzsü fa. A tisztaszavunk zengő sorába   álljak, mindig elől. Mint a jegenye, melynek minden ága   fel a magasba tör.