| A kéken villanó Villanytelep |
| mellett, ahol a vasúti sinek |
| s a villamos egy szögbe futnak éppen, |
| a csöndes kispesti városszegélyen, |
|
| egy kis utcára, ahol hajladozva |
| tarkán nyit ilyenkor az őszirózsa |
| s szelíden álldogálnak ifju nyírfák – |
| az átkozott költő nevét felírták. |
|
| Nézek e tizenkét betű sorára – |
| oly ismerős nekem minden vonása. |
| Emlékszem, hogy fénylett, mily ragyogással, |
| mikor először láttam nyomtatásban. |
|
| S hányszor láttam az ő zöld gyöngy-betűit, |
| dúlt dallamának ékszer-hegedűit. |
| S egyszer, jaj, megláttam tömör-meredten |
| komorlani nagy fekete keretben. |
|
| És most e táblán újjászületett itt, |
| házfalba költözött, virágokat nyit, |
| meleg szoba lett, kedves tiszta kertek, |
| egyenes út a sínek fénye mellett. |
|
| Amire, amíg élt, hiába vágyott, |
| most ő adhat másoknak boldogságot, |
| nyugalmat, harcot, meleget, szerelmet |
| városszéli egyszerű embereknek. |
|
| A nép szabad uralmát meg nem érte, |
| de a felszabadult nép lenyul érte, |
| hogy éljen tovább közte és vele, |
| kiért felcsendült tiszta éneke. |
|
| Kiemelve a névtelen halálból, |
| egy élő rész lett az ő városából – |
| s most már vele együtt nő szakadatlan, |
| mind gazdagodva, mindig magasabban. |
|
| Már látom itt e földes kicsi utcát, |
| amint fényes nagy házak koszorúzzák, |
| autó gördül frissen rakott kövére, |
| s a város közepe lesz, nem a vége. |
|
| Ti gyárak népe, nők és férfiak, |
| kik ott éltek az ő neve alatt, |
| köszönöm, hogy feloldtátok az átkot, |
| mit önfejére önmaga kiáltott. |
|
|