Regény helyett^*

Délkör Mindig világgá menni vágytam, csak menni, bámész szememet le se véve a földről és az égről. Most mozdulatlanul is átérem, mint a délkör, a földet, ha ölellek, te forró, szép világrész.   »Ile Claire« Sötét szobámban ülök asztalomnál, csak egy kis lámpa vetít fényt körém. Iránytű nélküli hajós vagyok már az éjszaka úttalan tengerén. Köztünk tengerként árad, zúg az éjjel. Ami másokat forrón egyesít, az közénk áll, jeges hullámveréssel, s a kétség méri vad távolait. Megérkezem-e hozzád, drága föld te, borzongó kikötőm, fénylő sziget? Mintha fényszóró villanna a ködbe, látom messze alvó térdeidet.   Egyszerűen Mit kivánhatnék egyszerűbbet? Mint hogy mellém ülj s melléd üljek? Kettőnknek fújja halk dalát ottkünt a hó, ittbent a láng. Hogy lélegzeted töltse meg szobám is, mint a szívemet. Hogy csengőhangú szép szived mérje múló perceimet. És megszokott mozdulatod köszöntsön nálam éjt s napot. Az asztalhoz együtt üljünk le és este együtt feküdjünk le. Ne egymástól távol, titokban kérdezgessük: most merre, hol van? S ne magadban kérdezd, ha ébredsz: vajon hogy aludtál ma, édes? S ne képzeletben kelljen látnom, szemedről hogy rebben az álom. De oly közel legyen a tested, mint a számhoz a szó: szeretlek. Szeretem őt s ő szeret engem. Hogy mondhatnám még egyszerűbben? Szeretem én és ő szeret. Hát van-e természetesebb, mint amink van, egymásnak adni? s nem takargatni, eltagadni. Mint hogy ne úgy menjünk az utcán, mint kik egymást nem ismerik tán, s hogy tollam ne titokban írja e félve dugdosott papírra e verset is – hisz nemcsak minket, minden szerelmeseket illet.   Éjjel   Éjjel van végre. Éjszaka. Magam vagyok. Nem kell beszélni s hallgatni; enni; tenni-venni. Mikor nincs egy gondolatom másról, csak rólad. Nincs szavam máshoz, csak hozzád. Nincs fülem másra, csak a hangodra. Nincs egy mozdulatom, mely ne érted nyúlna ki, ne beléd fogóznék.   Némaság vagyok s bénaság, s fuldoklás vagyok nélküled. Mint víz a jégben, láng a fában, arany a rögben, fém az ércben, úgy feszülsz bennem, eltemetve, élve és mégse létezőn.   Ha nem szeretnél, eltaszítnál, kibírnám. Jobban, mint e titkon tomboló tüzet, ezt a mélybe leláncolt sugárzást, e fojtott tündöklést minden idegemben, azt, hogy vagyok és nem vagyok, azt, hogy enyém vagy s mégse vagy.   Csak egy van itt velem belőled: a tested vad illata rajtam, mint letörhetetlen pecsét.   Reggel Énnékem nincsen reggel addig, míg nem hallottam hangodat, ha délre hág is már a nap: nekem csak veled kél s hanyatlik. A csillagrend törik-szakad, az űri törvény benned alszik: éjt és napot nekem te adsz itt, s csak akkor vagyok, ha te vagy. Felkeltem. Dolgoztam. Beszéltem. De mindezt mintha csak mesében, tegnapban vagy a semmiben… Nem vagyok, míg nem vagy velem. Szólj már, csengess, süss fel az égen. Ébressz fel, édes reggelem.   Meteorológia Kutya egy tél, tart még tavasszal is, tudós, paraszt és misztikus kutatja csonttörő szél, eső, hó, jeges árvíz s megannyi baj titkát, naponta kétszer, mint a filmsztárok és diplomaták, nyilatkoznak a meteorológok, hajigálva ciklont és anticiklont, vert ebként szűköl a „sokévi átlag”, és milliók lesik a rádiót.   És nem tudják, miért van e kemény tél (mert így élünk, egymástól elszakítva) s nem tudják, nem is sejtik, hogy lehet, hogy fittyet hányva jóslatnak, hagyománynak, két fagyos nap közé váratlanul hogy tör be egy enyhén símogató (mert aznap lopva, titkon láttuk egymást), két hóvihar közé szelíd aranyfény, sötét ködök közé egy tünde égbolt.   Találgatnak, de tudni csak mi tudjuk, hogy a szép időnek egy titka van, s tegnapról mára hogy lehet tavasz: ha egymás hangját halljuk, kiderül, ha látjuk egymást, elhallgat a szél, s ha megölellek, felragyog a nap.   Vétek Miért kutatni már, kinek a vétke? Bár gyávaságodat sosem felejtem, s tíz év múltán is úgy fáj – s tíz év múltán is úgy fáj – háborún, véren, romokon, felszabaduláson s átélt és elmúlt megaláztatáson s győzelmen, harcon s új szerelmeken át is – át is – mint akkor, kitől úgy búcsúztam, mint írva van, „egy hosszú rozmaringgal” – hogy eldobtad, míg kínban messze jártam. Miért kutatni?… Hosszú rozmaringom, te másé lett virág, te én virágom mégis, valami rejtelmes jogon. Mi ez a tűz, mely mindig lángra lobban, tíz év múltán is, egy szavunkra, egy tekintetünkre, véletlen az utcán, ha összehoz e nemzedék gomolygó, viharos árja, elszakadtakat? Keresés nélkül egymásra találó és egymást mindig újra elmulasztó és mindig újra egymást áhitó és egymást végül el soha sem érő két egymásnak rendeltet, kit az élet egymástól el végképp mégsem szakít…   Gyökér Nem lehetsz másé. Homályos magadból én véstelek ki, hogy a fénybe lépj. Tudom, ami agyadban rejtve tombol s eleven hasad forró bensejét. Nem tudlak többé kitörni magamból, minden sejtemben ott nő a tiéd. Nem is a múlt, mi minket összekapcsol, de minden eljövendő kétes év. Nem csak, mi vagyok, az is téged gondol, ami sohasem tudtam lenni még. Hallod? Törzs reccsen, levél peng, szirom hull, ezer eleven rost hasadna szét.   Mint a földből kirántott gyökerek,   oly hasztalan a testem nélküled.