A vas, a selyem és a tiszta szó^*

Ez nem a híres Pápák Palotája,   napfényben égő avignoni kő, nincs tündöklő arany-szabálya,   tűnt századok varázsát őriző, és vasbeton kényes vázán se nyúlik   felhőkbe erkélyes nyaka: ez nem a bámulatos-ívü múlt itt,   sem a szédítő modern technika. Csak egy körúti bérház, fele rom még,   a tetőből egy vashuzal kicsüng, cirádás, csúf millenniumi emlék,   nem olyan, amit majd mi épitünk! Mélyén még mindig sötét udvarokba   lát munka után, aki hazatér – de üvegbélű felhőkarcolókra   mégsem cserélném én már semmiért. Mégis boldogan mondom ki előtte,   hogy szép s maradandó műalkotás, ha felnézek az új neon-betűkre:   20. SZ. ÁLLAMI ÁRUHÁZ. Mert benne törik meg a tőke útja,   mely „megtörte törékeny termetét” József Attila anyjának – s ki tudja,   hogy hány anyának még hány gyermekét. Mert benne szakad meg a félvilágot   behálózó csatorna-láncolat, mely a válságok szennyes árapályán   sodorja a tiszta gyártmányokat. S a könnyű inget, mit szőtt a szövőnő   és lányok varrtak rángó gépeken, már nem az üzlet dobja a vevőhöz,   hasznot hasítva róla szélesen. Nincs rajta azok ragadós pecsétje,   kik nem dolgoztak érte semmivel, ki fényes szálát sohasem vetélte,   ki vásznat nem mért soha centivel, ki csak pénzzé olvasztotta a forró   munkát s a népnyomort, amely jeges, kinek az élet csak gazságra volt jó:   részvényes, gyáros, ügynök és kupec. Itt az teszi eléd, aki csinálta,   dolgozótól dolgozóhoz vezet, ahogy a költő viszi ki a gyárba   szíve szőttesét, mind a verseket. Szállj, vers! nem tátong már ingó szavadnál   kétely, s magány nem dönt a mély felé, milliók szivén egyre hangosabb már   a mi dalunk, amely mindenkié. Szállj, vers! nekik szólj! s egyre hangosabban,   mert érti mind a tervben dolgozó, hogy minden értünk van, mi általunk van:   a vas, a selyem és a tiszta szó.