Seregszemle

Seregszemle^*

Jöttek a tárt külvárosokon, hol most is a bomba-

szőnyegek irdatlan szőttjén borzongnak a házak.

Jöttek vak Kőbánya felől s a boros Budafokról,

jöttek az angyalföldi szövőnők s jöttek a Rákos-

város fái alatt, hol hajdan a negyvenezer jött.

Jöttek a boldog nagy utakon és jöttek a megtört,

vén utcákon, az összeborult sikátorok alján.

Jöttek az Északi Főműhelyből, ők, a sivalgó

mozdonyok óriás dajkái, jöttek a WM

öntői, kohóknál forrósult kezeikkel

tartva magasra a táblákat:

ELŐRE A HÁROM-

ÉVES TERVÉRT!

Három kohó helyett ma hat ontja

izzó torkából a hülő vasat és sugarában

ott szikráznak már a jövő nagy gépei és kis-

gyermekeink apró játékai…

Jöttek a külső

Váci uton, hol a pince fölött egy vak recsegés volt

még négy éve az ég –

s most jöttek a messzi-kitárult,

kékhomlokzatu fényben e reggelen.

Ó, ez a reggel!

Hétkor megcsendültek az utcák néma burái,

kapkodták a ruhát huszezer kis szürke szobában,

egy korty reggelit, egy falatot meg a zsebbe, hogy aztán

négyfele futva is egybekerüljenek újra a végén,

mind felemelve a tér remegő tenyerében,

hol repülőgép írta ezüsttel az égre: SZABADSÁG!

Párttal a férfi, üzemmel az asszony, a kollegiummal

ment el a lány és úttörőkkel a kisfiu, szép kék

nyakravalóban…

Volt ott mit lengetni a szélnek!

volt mit a fénynek felcsillantani, inni a szemnek,

ó, volt mit kidalolni a szájnak:

ÉLJEN A MUNKÁS-

PÁRTOK EGYESÜLÉSE!

s a szívnek tudni:

s a szívnek tudni:PÁRTOK EGYESÜLÉSE!

MAGADNAK

TERMELSZ!

Jöttek a barna bányákból, a tarka mezőkről,

gép mellől, a katedráról és iskolapadból.

Jöttek a parton, az édes gesztenyesorban, alatta

jöttek a hídroncsok kiterített szörnyei mellett,

s jöttek az új hidon át és jöttek, akik felemelték

semmiből a hidat, mint a varázslók, ők, kik egész nap

fennen lengnek a vas levegőbehajított,

tarka trapézán…

Jöttek a rossz szagu Illatos úton,

ott, hol három éjszaka láttam égni a FANTO-t

s mind magasabbra nyargalt vérző sörénnyel a lángok

közt megbokrosodott olaj…

És mind jöttek a tépett

Mártirok utján is, hol a Négy Szürkében az úri

szörnyetegek vígan vigadoztak, míg a falon túl

áthallott évszám a megkínzottak, a hősök

celláján ha a zár csörrent…

MOST MÁR A PARASZTÉ

LETT A FÖLD! –

S a sváb kocsmák sora közt az

Ujlaki Téglagyár munkásai (más menet is ment

nemrég, láttad-e, ott, jaj, más csillaggal a mellen!

És ujságpapiros lett szörnyű szemfedője legyilkolt

nők széttárt testének végig a Bécsi uton)

S már

jöttek a Belváros fele is, fordultak a Kálvin

téren a Múzeum rácsos keritése elé, hol

szárnyas dalt repitettek az oszlopfőkre az ifjak,

kik „holnapra meg is forgatják mind e világot”.

S jöttek még s még jöttek,

roppant csillag a tér, és

fellobogózott ágai messze kinyúlnak –

a hídig,

Apponyi térig, a Nemzetiig csillagzik az ember

s mind csupa csillag e fényes déli időben az ég is.

Au Jardin du Luxembourg^*

– À la nouvelle des otages fusillés en Grèce –

Moi-même

assis à l’aise ici sur une chaise en fer

entre l’eau jaillissante et la palme immobile

moi-même me tenant en bon equilibriste

la bouche muette et le coeur jaillissant

moi-même

avec mon corps intact

qui jamais ne fut torturé

avec mes mains trop propres

qui n’ont jamais tué

moi-même

et vous

vous tous

Ah comme ils sont cruels voyez-vous les otages

ces derniers silences avant le cri énorme qui est la

mort devant les murs

comme ils sont impitoyables

On ne peut que crier avec eux

ou les étouffer Les tuer

ou mourir avec eux

les impitoyables

Moi-même

et vous

vous tous

quoi que vous fassiez

dans ce long crépuscule qui ondule et frissonne

comme un bouquet de roses

On ne peut que les prendre pour des bètes

ou les prendre pour soi l’on ne peut

qu’ordonner feu ou partager avec eux

leur dernière nuit on ne peut

que crier avec eux et rien que crier on ne peut

que pleurer avec eux de ne pouvoir lutter encore on ne peut

que penser avec eux à un dernier baiser qui

jamais n’aura lieu de penser avec eux à quelqu’un qu’on aime

pour lui dire un môt très tendre on ne peut

que mourir avec eux pour que l’on puisse vivre

ou les tuer pour soi-même mourir

Assis à l’aise ici sur une chaise en fer

entre l’eau jaillissante et la palme immobile

la bouche muette et le coeur jaillissant

otages ou bourreux

moi-même

et vous

nous tous

A vas, a selyem és a tiszta szó^*

Ez nem a híres Pápák Palotája,

napfényben égő avignoni kő,

nincs tündöklő arany-szabálya,

tűnt századok varázsát őriző,

és vasbeton kényes vázán se nyúlik

felhőkbe erkélyes nyaka:

ez nem a bámulatos-ívü múlt itt,

sem a szédítő modern technika.

Csak egy körúti bérház, fele rom még,

a tetőből egy vashuzal kicsüng,

cirádás, csúf millenniumi emlék,

nem olyan, amit majd mi épitünk!

Mélyén még mindig sötét udvarokba

lát munka után, aki hazatér –

de üvegbélű felhőkarcolókra

mégsem cserélném én már semmiért.

Mégis boldogan mondom ki előtte,

hogy szép s maradandó műalkotás,

ha felnézek az új neon-betűkre:

20. SZ. ÁLLAMI ÁRUHÁZ.

Mert benne törik meg a tőke útja,

mely „megtörte törékeny termetét”

József Attila anyjának – s ki tudja,

hogy hány anyának még hány gyermekét.

Mert benne szakad meg a félvilágot

behálózó csatorna-láncolat,

mely a válságok szennyes árapályán

sodorja a tiszta gyártmányokat.

S a könnyű inget, mit szőtt a szövőnő

és lányok varrtak rángó gépeken,

már nem az üzlet dobja a vevőhöz,

hasznot hasítva róla szélesen.

Nincs rajta azok ragadós pecsétje,

kik nem dolgoztak érte semmivel,

ki fényes szálát sohasem vetélte,

ki vásznat nem mért soha centivel,

ki csak pénzzé olvasztotta a forró

munkát s a népnyomort, amely jeges,

kinek az élet csak gazságra volt jó:

részvényes, gyáros, ügynök és kupec.

Itt az teszi eléd, aki csinálta,

dolgozótól dolgozóhoz vezet,

ahogy a költő viszi ki a gyárba

szíve szőttesét, mind a verseket.

Szállj, vers! nem tátong már ingó szavadnál

kétely, s magány nem dönt a mély felé,

milliók szivén egyre hangosabb már

a mi dalunk, amely mindenkié.

Szállj, vers! nekik szólj! s egyre hangosabban,

mert érti mind a tervben dolgozó,

hogy minden értünk van, mi általunk van:

a vas, a selyem és a tiszta szó.

Regény helyett^*

Délkör

Mindig világgá menni vágytam, csak menni, bámész

szememet le se véve a földről és az égről.

Most mozdulatlanul is átérem, mint a délkör,

a földet, ha ölellek, te forró, szép világrész.

»Ile Claire«

Sötét szobámban ülök asztalomnál,

csak egy kis lámpa vetít fényt körém.

Iránytű nélküli hajós vagyok már

az éjszaka úttalan tengerén.

Köztünk tengerként árad, zúg az éjjel.

Ami másokat forrón egyesít,

az közénk áll, jeges hullámveréssel,

s a kétség méri vad távolait.

Megérkezem-e hozzád, drága föld te,

borzongó kikötőm, fénylő sziget?

Mintha fényszóró villanna a ködbe,

látom messze alvó térdeidet.

Egyszerűen

Mit kivánhatnék egyszerűbbet?

Mint hogy mellém ülj s melléd üljek?

Kettőnknek fújja halk dalát

ottkünt a hó, ittbent a láng.

Hogy lélegzeted töltse meg

szobám is, mint a szívemet.

Hogy csengőhangú szép szived

mérje múló perceimet.

És megszokott mozdulatod

köszöntsön nálam éjt s napot.

Az asztalhoz együtt üljünk le

és este együtt feküdjünk le.

Ne egymástól távol, titokban

kérdezgessük: most merre, hol van?

S ne magadban kérdezd, ha ébredsz:

vajon hogy aludtál ma, édes?

S ne képzeletben kelljen látnom,

szemedről hogy rebben az álom.

De oly közel legyen a tested,

mint a számhoz a szó: szeretlek.

Szeretem őt s ő szeret engem.

Hogy mondhatnám még egyszerűbben?

Szeretem én és ő szeret.

Hát van-e természetesebb,

mint amink van, egymásnak adni?

s nem takargatni, eltagadni.

Mint hogy ne úgy menjünk az utcán,

mint kik egymást nem ismerik tán,

s hogy tollam ne titokban írja

e félve dugdosott papírra

e verset is – hisz nemcsak minket,

minden szerelmeseket illet.

Éjjel

Éjjel van végre. Éjszaka.

Magam vagyok. Nem kell beszélni

s hallgatni; enni; tenni-venni.

Mikor nincs egy gondolatom

másról, csak rólad. Nincs szavam

máshoz, csak hozzád. Nincs fülem

másra, csak a hangodra. Nincs

egy mozdulatom, mely ne érted

nyúlna ki, ne beléd fogóznék.

Némaság vagyok s bénaság,

s fuldoklás vagyok nélküled.

Mint víz a jégben, láng a fában,

arany a rögben, fém az ércben,

úgy feszülsz bennem, eltemetve,

élve és mégse létezőn.

Ha nem szeretnél, eltaszítnál,

kibírnám. Jobban, mint e titkon

tomboló tüzet, ezt a mélybe

leláncolt sugárzást, e fojtott

tündöklést minden idegemben,

azt, hogy vagyok és nem vagyok,

azt, hogy enyém vagy s mégse vagy.

Csak egy van itt velem belőled:

a tested vad illata rajtam,

mint letörhetetlen pecsét.

Reggel

Énnékem nincsen reggel addig,

míg nem hallottam hangodat,

ha délre hág is már a nap:

nekem csak veled kél s hanyatlik.

A csillagrend törik-szakad,

az űri törvény benned alszik:

éjt és napot nekem te adsz itt,

s csak akkor vagyok, ha te vagy.

Felkeltem. Dolgoztam. Beszéltem.

De mindezt mintha csak mesében,

tegnapban vagy a semmiben…

Nem vagyok, míg nem vagy velem.

Szólj már, csengess, süss fel az égen.

Ébressz fel, édes reggelem.

Meteorológia

Kutya egy tél, tart még tavasszal is,

tudós, paraszt és misztikus kutatja

csonttörő szél, eső, hó, jeges árvíz

s megannyi baj titkát, naponta kétszer,

mint a filmsztárok és diplomaták,

nyilatkoznak a meteorológok,

hajigálva ciklont és anticiklont,

vert ebként szűköl a „sokévi átlag”,

és milliók lesik a rádiót.

És nem tudják, miért van e kemény tél

(mert így élünk, egymástól elszakítva)

s nem tudják, nem is sejtik, hogy lehet, hogy

fittyet hányva jóslatnak, hagyománynak,

két fagyos nap közé váratlanul

hogy tör be egy enyhén símogató

(mert aznap lopva, titkon láttuk egymást),

két hóvihar közé szelíd aranyfény,

sötét ködök közé egy tünde égbolt.

Találgatnak, de tudni csak mi tudjuk,

hogy a szép időnek egy titka van,

s tegnapról mára hogy lehet tavasz:

ha egymás hangját halljuk, kiderül,

ha látjuk egymást, elhallgat a szél,

s ha megölellek, felragyog a nap.

Vétek

Miért kutatni már, kinek a vétke?

Bár gyávaságodat sosem felejtem,

s tíz év múltán is úgy fáj –

háborún,

véren, romokon, felszabaduláson

s átélt és elmúlt megaláztatáson

s győzelmen, harcon s új szerelmeken

át is –

mint akkor, kitől úgy búcsúztam,

mint írva van, „egy hosszú rozmaringgal” –

hogy eldobtad, míg kínban messze jártam.

Miért kutatni?… Hosszú rozmaringom,

te másé lett virág, te én virágom

mégis, valami rejtelmes jogon.

Mi ez a tűz, mely mindig lángra lobban,

tíz év múltán is, egy szavunkra, egy

tekintetünkre, véletlen az utcán,

ha összehoz e nemzedék gomolygó,

viharos árja, elszakadtakat?

Keresés nélkül egymásra találó

és egymást mindig újra elmulasztó

és mindig újra egymást áhitó

és egymást végül el soha sem érő

két egymásnak rendeltet, kit az élet

egymástól el végképp mégsem szakít…

Gyökér

Nem lehetsz másé. Homályos magadból

én véstelek ki, hogy a fénybe lépj.

Tudom, ami agyadban rejtve tombol

s eleven hasad forró bensejét.

Nem tudlak többé kitörni magamból,

minden sejtemben ott nő a tiéd.

Nem is a múlt, mi minket összekapcsol,

de minden eljövendő kétes év.

Nem csak, mi vagyok, az is téged gondol,

ami sohasem tudtam lenni még.

Hallod? Törzs reccsen, levél peng, szirom hull,

ezer eleven rost hasadna szét.

Mint a földből kirántott gyökerek,

oly hasztalan a testem nélküled.

Somlyó Zoltán utca^*

A kéken villanó Villanytelep

mellett, ahol a vasúti sinek

s a villamos egy szögbe futnak éppen,

a csöndes kispesti városszegélyen,

egy kis utcára, ahol hajladozva

tarkán nyit ilyenkor az őszirózsa

s szelíden álldogálnak ifju nyírfák –

az átkozott költő nevét felírták.

Nézek e tizenkét betű sorára –

oly ismerős nekem minden vonása.

Emlékszem, hogy fénylett, mily ragyogással,

mikor először láttam nyomtatásban.

S hányszor láttam az ő zöld gyöngy-betűit,

dúlt dallamának ékszer-hegedűit.

S egyszer, jaj, megláttam tömör-meredten

komorlani nagy fekete keretben.

És most e táblán újjászületett itt,

házfalba költözött, virágokat nyit,

meleg szoba lett, kedves tiszta kertek,

egyenes út a sínek fénye mellett.

Amire, amíg élt, hiába vágyott,

most ő adhat másoknak boldogságot,

nyugalmat, harcot, meleget, szerelmet

városszéli egyszerű embereknek.

A nép szabad uralmát meg nem érte,

de a felszabadult nép lenyul érte,

hogy éljen tovább közte és vele,

kiért felcsendült tiszta éneke.

Kiemelve a névtelen halálból,

egy élő rész lett az ő városából –

s most már vele együtt nő szakadatlan,

mind gazdagodva, mindig magasabban.

Már látom itt e földes kicsi utcát,

amint fényes nagy házak koszorúzzák,

autó gördül frissen rakott kövére,

s a város közepe lesz, nem a vége.

Ti gyárak népe, nők és férfiak,

kik ott éltek az ő neve alatt,

köszönöm, hogy feloldtátok az átkot,

mit önfejére önmaga kiáltott.

A béke erdeje^*

Láttál-e már, láttál-e már olyan fát,

mely minden tájon egyként megterem?

Mely minden földre kiterjeszti lombját

s gyökeret ver az ingó tengeren,

melyet szét nem roppanthat jeges Észak

s nem száraszt el az izzó Szahara,

melynek egyformán kedvez minden évszak

s a hajnal és a dél s az éjszaka,

mely szabad földeken virágba szökken,

de hogyha kell, pincékben is kihajt,

melynek gyökere minden délkörökben

megtalálja a legtermőbb talajt? –

Csak néhány éve sarjadzott ez erdő,

de máris sűrűbb, mint a dzsungelek,

mert a népek termő sziveiből nő

s a némán fuldokló évezredek

sóhajtanak benne, fellélegezve

a lombok zúgó millióival…

Ezért nem vághatja ki semmi fejsze,

nem tépheti ki semmilyen vihar.

Csak nézz haza tóparti kis faludba

a Várhegy és Temetődomb között,

vagy nézz az óceánon messze túlra:

a béke fája mindenütt kinőtt.

S a lombja közt fészket rakó galambraj

az egeket zsibongva felveri,

a földön végig postafordulattal

szállnak az erdő zúgó hírei.

Zúgd hát te is, kiáltsd tovább a szélbe,

élj Bogláron vagy az Andok alatt,

hogy lombosodjon órjássá a béke –

s ne feledd, hogy te is egy lombja vagy.

»Paz«^*

– Gyermekhangra –

Nyugatról, napkeletről,

szigetről, tengerekről,

népes új városokból

s ősi vad hegycsucsokról,

izzó és jeges tájról

ki hű, ki jó, ki bátor,

kék zászlait emelve

mind eljött Budapestre.

Nézd csak: hányféle népek,

feketék és fehérek,

s mily tarka öltözetben,

turbánban és fezekben.

Sok vad vihart megértek,

míg együtt ideértek,

hány tiszteletre késztő

okos, ősz férfi és nő.

S velük egy csöppnyi lányka,

roppant törzs kisded ága,

csillanó nevetése

mint a friss gyanta fénye.

Béke kis növevénye.

Neve is Paz: a Béke.

Nem Jutka, Zsuzska, Elli –

neve: Paz Venturelli.

Hazája Chile földje,

de ő Berlin szülöttje,

ahol a Fesztiválra

gyűlt a föld ifjusága.

És születése óta

a béke útját rójja

galambszárnyú kis ingben –

járt Bécsben és Pekingben.

Ahol csak a nagy ügynek

hívei összegyülnek,

csengő kis kacajával

mindenütt ő is tárgyal.

Tőlünk is nemsokára

útrakel: Moszkva várja.

Már száll is fel a gépen.

Búcsúzzunk tőle szépen:

Te élő kicsi jelszó,

repülj csak a viharzó

világrészeken által,

neved fehér szárnyával.

Nőjj nagyra, jóra, szépre,

s ahogy jön év az évre,

veled együtt a földön

a béke nagyra nőjjön.

Jegenyék a parton^*

Jegenyék állnak végig hosszu sorba

a parti útakon:

élő hangszerek, mindig felhurozva.

Zúgásuk hallgatom.

Nem kapkodnak az üres levegőbe,

ágaikkal kuszán,

görcsösen jobbra-balra tekerődve

ködös álmok után.

Magasba nyúlnak, tudják az irányt jól,

az egyetlen utat,

melyen a dal szépen és igazán szól,

és szívig elragad.

Mindig felajzva, hogyha nyár s ha tél jő,

sohase szótlanok:

zeng bennük a vihar s elsír a szellő

is egy lágy futamot.

Ne bánjátok, ha egy hangra felajzott

az én hangszerem is,

ha mindig azt hajtja, csak azt az egy szót,

nyáron is, télen is.

Csak azt, amellyel a világ viharja

idegeibe tép,

de melyből, aki hall, tisztán kihallja

szivem lélegzetét.

Vivódjak? Mult görcsében hajladozzak?

Hátra forduljak-e?

A tétovázóknak, a lankadóknak

sem használok vele.

Ne is csigázzon engem kúsza kétely

dalra többé soha.

Nem több homály – több egyenes beszéd kell,

több sudártörzsü fa.

A tisztaszavunk zengő sorába

álljak, mindig elől.

Mint a jegenye, melynek minden ága

fel a magasba tör.

Születésnapomon^*

1

A tó jég-szárnya röppen

a novemberi ködben.

Ma lettem harminchárom,

épp itthon ér, e tájon.

Hinni a hihetetlent:

az élet fele eltelt,

bárhogy számolom is már,

akármily optimistán.

Hány van, ki már e korban

halott volt s halhatatlan!

Óriás fényvetők ti,

Krisztus, Saint-Just, Petőfi!…

S hány lenne már hiányzó,

hány fiú és leányzó,

ha itt a régi osztály-

könyvet most fellapoznám?

Ki visszavonulóban

ott zuhant el a hóban,

hó végtelen papírján,

mint tintafolt az irkán;

kit vonszoltak tovább, míg

készült már új világ itt,

s vitte a régi roncs had –

idegenlégiósnak;

s ki vödörrel kezében

éppen csak hogy vízért ment,

de el nem ért a kútra,

ott bukott el az útba…

Tán itt is, e gyülésen

őket siratja éppen

anyjuk, nagyapjuk, ángyuk,

vagy volt iskolatársuk…

Be jó ma itt lehetnem,

köztetek, jó melegben.

Nem a fonyódi járás,

úgy érzem: hat világrész

képviselői vagytok,

kik nékem helyet adtok

a testvéri seregben,

amelyről álmodoztam

magányban, átkozottan, –

amelyért megszülettem.

Kik bizonyságot adtok,

hogy volt mért megszületnem –

ma harminchárom éve,

itt, hol a messzeségbe

táguló szürkületben

a tó jég-szárnya rebben.

2

Kit hívott már a sorsa

furcsább találkozóra?

Hogy nevetünk majd otthon,

ha anyának elmondom.

De most sírni szeretnék,

emlékentúli emlék

szorítja-fojtja mellem,

s egy hang, mely érthetetlen.

Ki most kezdett beszélni,

azt mondják: ez a néni

a volt boglári bába.

Ő segített világra.

A boglári mólón^*

1

Hajlik az első vékony jég a mólón,

talpam alatt csillagokba reped.

De a gyerekek nagyvígan gomolygón

írják rajta a könnyű íveket.

Itt csatoltam én is egykor a lábra,

s szívemre is, az első korcsolyát,

mely, hittem, mélységek fölött cikázva

bizton visz bármi vékony jégen át.

Kicsit nehéz lettem; ha megkisértem,

az ifjúság reped már, mint a jég.

Csak férfi-gondjaimmal ily merészen,

mégegyszer ily szép ívben siklanék!

2

Gyerekkoromban válhatatlan társ volt

forró álmommal a jeges magány.

S a könnyű ív – csak vacogó futás volt

örök jégen a lángolás után.

Egymagunk körül, bármi széditő is

és szép a forgás, nem ad meleget.

De köztetek: húnyóban is megőrzik

tűnő tüzüket nyarak és telek.

Mit egykor álmom égő csipkebokra

ígért: lobogsz már, testvéri világ.

S az érted küzdők szivében naponta

újból megszületik az ifjuság.

Fonyódi lányok^*

Mit írjak néktek, öt fonyódi lányok,

hogy mondjam, hogy meg ne sértődjetek?

Hogy valljam be – hogy meg ne sokalljátok –

mind az ötnek örök szerelmemet?

Kit választanék? – próbált meg a tréfa,

a lány-kacaj velem s a sűrü bor.

Engedjétek, hogy ne válasszak én ma,

öt arcotok emléke összeforr.

És lesz belőle egy. Komoly magas lány,

könnyű és nagy, merész és olvadó,

kinek éj s nap úgy tükröződik arcán,

ahogy kigyúl s homályba hull a tó.

Ki táncba s harcba megy egyforma szívvel,

és szép, ha sétál őszi lomb alatt,

és szép, ha felhevült testtel hevít fel,

s szép, ha józanon hallgatja szavad.

Kinek szerelme nem a férfi ellen

vívja már az ősi és vad csatát,

de közös harc az életért, amelyben

legyőzik a magány vadállatát.

A szerelem, mely úgy hajt majd a földből,

mint pálma ott, hol most még áll a jég.

Kit jó anyául, édes szeretőül

választ magának az emberiség.

Preludium és fuga^*

Először szikra pattan egy sziromra,

egy ablak ég, egy tető lángra kap,

egy perc és a tűzvészes alkonyat

az egész tájat egy máglyába hordja.

Kék csóva hull a parti nádasokba,

ott fenn a vár ropog a tűz alatt

és minden nap üszkösen ott marad

a kihülő kék égben ferde romja.

A hullongó, lágy pernye-szürkület

lassan mindenre rászáll. Hosszu sóhaj

emelgeti a lekaszált füvet.

S a csendbe belezeng ezer vonóval

a békák zajos preludiumára

a tücskök hajnalig szóló fugája.

Szél^*

Délben az ég egyszerre megrepedt,

a nyár gyúlékony nagy tartálya lángolt,

gomolyogva csaptak ki kék falából

rőt tüzek és fekete fellegek.

Aztán vad robajok közt eleredt,

tömött fecskendőkből szakadt a zápor,

s a diadalmas ragyogásu nyárból

másnapra őszök ázott üszke lett.

Léptünkre láthatatlan hamu lebbent

és úgy szóltunk egymáshoz érthetetlen,

mint aki már csak magának beszél,

amíg, a fák fürtjeit szerteszórva,

jajveszékelt tűnt nyarak siratója,

a szél, a szél, a balatoni szél.

Tavaszi hó^*

Hó, hó, tavaszi hó

hull, hull a kertre halkan.

Milyen kibírhatatlan,

váratlan robbanó

vész tört ki a magasban,

hogy a tárulkozó

szinek, az újhodó

föld újra eltakartan?

De már szakad is lassan,

s a kigyúlt sugarakban

csillogva olvadó

hó, hó, tavaszi hó

olyan meginditó,

mint ősz tincs ifju hajban.

Tél előtt^*

A reggel még ezüst s arany a dél,

de már az alkony tompa patinája

szelíd derengést futtat tóra, fára,

s a víz is telet játszik, jégfehér

símasággal siklik be a homályba.

Hol van a nyár, az óriási fáklya,

mely roppant káprázatával kitárta

a táj határait mindenfelé?

Most a milliárd ritka pára-kristály,

mielőtt sűrű köddé keverednék,

a túlsó partot felnöveszti: tisztán

látni kék fasort, piros cserepet.

A tél előtt hagyd, e messzi közelség

őszi kénye hadd játsszon el veled.

Rózsa és messzeség^*

1

Reggel láttam egy rózsaszínü rózsát,

mely elsőnek feslett a töveken,

oly édesen, mint emberben a jóság,

s megfoghatatlan, mint a szerelem.

Már visszahajlott róla gyenge burka,

mint ki az útból szerényen kitér,

hogy szirma márvány-fínom hajlatokba

sodródhasson csipkés széleinél.

S mily hajlatokat rejtett még a kelyhe…

Föléhajoltam, mohón belehellve

az illatát… nem, a rémületet.

Nézd, mint egy lány bomba-égette teste –

még ki se nyílt s már halálig sebezve,

a szívéig belefeketedett.

2

Nem érted, hogy most is és újra, még

a rózsákról is csak ez jut eszembe?

De nékem e sebzett szirom s a messze

égő sebek: egyetlen szövedék –

és nincsen, ami szálaira fejtse,

oly tiszta reggel, olyan édes ég.

Gulya legel, holt szeretők nevét

őrzi kérgén a nyírfák ó-ezüstje,

a hegy mozdulatlanul ring a tóban.

De eszméletem futkos izgatottan

a maga-szőtte hálón, mint a pók.

S váratlanabbul csap a messziségbe,

mint fölöttem a lágy hajnali égbe

belemennydörgő lökhajtásosok.

Koszorúvirág^*

1

Pelyhes kacsák csipdesnek a sövényből,

nyújtogatva még borzas nyakukat,

kovács perel a kocsissal – ugat

hozzá kutyája is, egy lány vizért jön,

térdhajlatán a vér útjai kéklőn

tetszenek át a fehér bőr alatt,

hajába koszorúvirág akadt,

azt bontja, amint egyenesednék föl.

Idill? – Csak nyár. Egy perc. Egy kortynyi élet

a földről, hol az élet milliárdnyi.

Nemcsak édes, tudod, keserüségek

pohara is. De elképzelheted,

hogy egy hajtásra fenékig igyák ki

az atomtól ökrendő részegek?

2

Csak nyár. Egy perc. Zúgó évezredek

lombja közt csak egy rezzenésnyi élet.

Nem is levél, csak hátán egy levélnek

a szinte láthatatlan erezet.

Nem több. A semminél is kevesebb.

Csöpp cikkelye a föld órjás körének.

Nem jegyzi fel a kései történet,

s egy perc múltán te is elfeleded.

De képzeld el, ha elképzelheted,

hogy egyetlenegy iszonyú robajlás,

s az egész földnyi üresség felett

az üres levegőben nem marad más,

csak fehér hamu, mely lomhán aláhull –

lányból, korsóból, koszorúvirágból.

3

Boldog vagy? őrizd boldogságodat.

Boldogtalan? a boldogság reményét

szorítsd szivedhez. Soha még a kék ég

alatt ennyi reménység nem akadt.

Sem ily veszély soha az ég alatt.

Most gyüjts a földön mindent, ami szépség,

ma-született kis kacsák pihegését,

a víz tükrére hajló lányokat.

Végy számba mindent, ami élni vágyik,

kedvesedtől a koszorúvirágig.

A föld minden kis pontján milliárd

testvéri élet szövetsége készen

összezúzni a tántorgók kezében

billegő rádióaktív halált.

4

Hány fehér koszorúvirágos ág

akad a földön lányok hajzatába?

Hány újat hajt az örökzöldek ága,

halványabb színnel kelletvén magát?

A föld minden egyes pillanatára

hány bomló sejt jut, hány feslő virág,

hány tenger vér festi kék áramát

az erek bőrön áttetsző falára?

Ó, minddel mindig együtt lélegezni,

mindnek számlálatlan vesztébe veszni,

s minddel kisarjadni a rothadásból!

Elborzadsz, hogy mint a szárnak, a lombnak,

az jut neked, s csak ott lehetsz, ahol vagy,

minden percben csak ott és soha máshol.

Pablo Neruda ajándéka^*

Könyvtáram hallgatag falán

itt zúg a Csendes-óceán,

öt éve el-elhallgatom

dús éjen, meddő hajnalon.

Chile elnyúló littorálján

libegve húz el négy sirályszárny,

s halacska bukkan ki a habból –

aminőt gyermek keze rajzol.

Tiéd, tiéd e kézvonás,

te gyermekkedvű óriás,

te óriási szavu gyermek,

te zúgatod nekem a tengert.

Tiéd e rádvalló ajándék:

a föld s hozzá az Óceán még,

s a roppant ég s a madarak –

és meghívó szives szavad.

Öt éve hagytad itt nekem:

legyen nekem is tengerem,

s tudjam, testvéri tárt karod vár

még ellenséges partfokoknál.

Hol a hab magát sokszorozva

zúdul a Magelhaes-szorosba,

s mint éjszakában messzi jajszó,

úgy vonzza szívem Valparaíso:

„Dél kardhala, hab Királynője”,

ki a föveny fátylába szőve,

ahogy írtad, mindegyre vár rám

e tengerentúli találkán.

És szinte hallom, hogy sikoltoz,

odaszegezve a habokhoz,

mint rab órjás a láncokon,

a szörnyű Desolación.

S hol, mint jégvirág vad szeszélye,

csipkézik partjaid szegélye,

a lelkemet elbűvölő,

legdélibb földi kikötő –

hogy lógatnám le róla lábom,

túl minden Óperenciákon,

fájdalmas rév, Délsark koboldja,

Puerto de Misericordia!…

Hát én ma mit küldjek neked,

hogy ünnepeljem ünneped,

ott lent a zúgó, messzi Délen

lakó barátom, nagy fivérem?

Terád is vár e nyári alkony

itt a budai Duna-parton,

lángoló muskátli hajol

feléd a mélykék ég alól.

Nézd a város ringó gyümölcsét,

hogy buggyan benne drága bőség,

ahogy finoman két gerezdre

szeli a folyó, ritka penge.

Mint egy ezüst tálcán, a fényen,

rádmosolyog a messziségben,

hogy soha, soha ne felejtsed

Valparaísóban Budapestet.

Hogy tudjad, mindig visszavár,

mint engem hív a messzi táj,

s hogy ott zúgjon szobád falán,

mint nálam itt az Óceán.

Bimbó és virág közt^*

Nézd csak, a kaktusz! – szólni se tudtunk ámulatunkban.

Tegnap még bimbó becsavart kis váza feszült csak

ízelt ágai végén, s mára piros pagodát nyit

már a virág, porzók tű-tornyaival lefelé, mint

tótükrön remegő tündér visszfénye magának.

Bimbó volt s már itt a virág – örülünk. De ki látta

burka legelső kis hasadását? szirmai lassú

hajlását pontos körivekbe? ki látta a halvány

színt, ahogyan lassan fellángolt benne a bíbor?

Észre ki vette, hogyan forrtak testében a nedvek,

sejtet sejtre emelve, e sürgő kőmivesek, hogy

vált millió bomlás új élet épületévé?

Bimbó volt s most itt a virág…

Bimbó s a virág közt,

ott van a rejtelem épp, az erők teljes feszülése,

gondolat és tett közt a kavargó mély televényben.

Hogy lehet akkor a bimbót meg se figyelni, a teljes

szépségben kibomolt kelyheknek örülni csak, és a

bimbó és a virág közt észre se venni a végig

megharcolt harcok mindennapi drága csodáját?

Közhely^*

Ejti ölébe az ősz ráncos kezeit, kis anyóka.

Tétova szállongással hull a levél. Beleborzong,

aki az arcán érzi kisérteti símogatását,

vérfoltos, csupa-csont kezeit… Vén lett ez az év is.

Zöld tavasz-izgalmára, a nyár vad kék gyönyörére

tán nem is emlékszik már…

S zörgő térdein itt, nézd,

úgy ül a kerti padon ez a kettő, mint puha ölben.

Egymást nézik. A lány keze lágyan a férfi hajában.

Másként össze se ér sehol, össze se hajlik a testük.

Így, külön egy ez a kettő, márvány-mozdulatában,

mintha öröktől fogva s örökre maradna ilyennek.

Nincs az az édes szó, az a vérbeborult ölelés, mely

végzetesebben tudna szerelmest összesodorni,

mint ez a néma csodálat, e kőbemeredt gyönyörűség.

Hull körülöttük a lomb, feljajdul lábuk alatt a

túlérzékeny avar, fázós karikát vet a napfény.

S ők kivirulnak az ősz száraz, sziszegő, fagyos ágán:

új bimbói az édes, a gyantás, ifju tavasznak.

Békeliget^*

Itt ez a szép az enyém… S én ültetem ezt a sudárat…

…Ez meg a kettőnké… S a miénk lesz ez, ha virágzik…

Sorra fogóznak a jó alföldi homokba a fácskák.

Jár ügyes Eszti a fürge lapáttal körbe a téren,

és hova mégse jut el, csizmával, puszta tenyérrel

szórja csak úgy a gyökérre a két falu népe a földet.

Ott ás apraja-nagyja, a párttitkárral a tiszte-

lendő úr is, e hajdúsági két falu ősi

háboruságát majd hogy e fák szelid árnya feloldja.

Hogy szépen megeredjen, tán már nyárra kihajtson,

évre kizöldeljen, kettőre virágba boruljon,

hűsölhessen alatta a vén, bújhasson az ifjú.

Hej, milyen édes akácos lesz itt mához egy évre,

minden májuson új árnyékot tartva fölébük!

Körben már feszesen sort áll a ligetnyi suháng fa.

Két hegedű rezzenti a lányok szoknyaszegélyét,

s vélük mímeli szép öreges topogással a táncot,

mennyegzői fehér ingét – mint mondja – először

öltve magára azóta, a hetvenötéves Öreg Nagy.

Rím is csendül, okos szó járja, kering a pohár is…

S közben a kocsmában, hogy, hogy nem, a bicska kinyílott.

Megvillant a homályban, mint dzsungel sürüjében

tigrisek ínye ha villan. Már dőlt is fel az asztal

s újra csak egybeömölt a gyalúlt padlón a hüvös bor

és a heves vér, oly rég két iker éke e tájnak.

Széplányt ért rút szó, vagy tán csak a kugli fölöttébb

kétes ügyében látott másként két szem –

elég volt,

hogy felcsapjanak újra a százados indulatok, hogy

fusson az agyba a hajdui dölyf s a paraszti konokság,

sárkány-rémítések rég-feledett babonái,

vénasszony-locsogás, kamasz-ordasság, koma-pletyka,

hetyke legény-virtus, bősz harmadizigleni bosszú

összekuszált szövevénye, egész a ködös nagyapákig,

két falu közt a viszály minden gőgös hagyománya

feldőlt asztalokon kihivón gőzölve gomolygott.

S talpuk alatt kiterítve feküdt vérében egy ifjú…

Kettős lelke a bornak! szép tettekre hevítő

s aljasságba zuhintó!

S kettős lelke e kornak!

villám gyúl, ahogy összecsap itt e kicsiny falu csöndjén.

Kint új erdő s új emberség lombteli ága

nyúl gyökerével e sebhedt föld fátlan talajába –

bent meg vérben az ifjú s véres késsel a másik.

Hagyjuk a fákat hát?

Nem. Ássuk jobban a mélybe.

Óda Európához^*

1

Ó, Európa,

e században kitanultuk a leckéd.

Jártunk kétezeréves – s kétéves romok alján.

Láttuk a pompei párt, kiket egy évezred előtti

vad gyönyörükbe meredve mutat ma is ottan a láva,

s elföldeltünk néhány perccel előbb darabokra

tépett ifju halottat Pesten, az Illatos úton.

Megbámultuk a Forum s Paestum messzesugárzó

oszlopait, Pompéi ma is pompás palotáit,

s menve feléjük a villamosúton az új, mai Nápoly

vaksi odúit, ahonnan még nem nőtt ki az ember.

Aquincumban a kétezeréves vízvezetéket

és közelében az úton a rossz kútak vizétől

golyvás gyermekeket tekeregni…

S az emberiség ős

bölcsőjében, a sziklával bélelt Kaukázus

völgyeiben láttuk csodamód felnőni közénk a

már-már halni-itélt csecsemő-népek seregét, kik

bábeli nyelvzavarukban meglelték a közös szót

s álomként suhanó léptekkel jönnek elébünk,

homlokukat szőlőfürt és tealomb koszorúzza.

Erre születtem, a pannón halmok lányos ölében,

hol csupa édes hajlat a táj és tízezer évek

minden vad heve és fagya, nemszűnő szele, rengő

földje csiszolta a szikrázó Balaton smaragdját.

És jártam mindenfele, híres városaidban,

rég-születettekben, holtakban s most-születőkben,

ősi kövek közt s friss falak alján s térdig üszökben.

S széleiden lógáztam a lábam a parti vizekbe,

minden tengereid tükrén megnézve az arcom…

Egyszer egy francia lánnyal eveztem lassan az Eure-ön,

nagy csend volt körülöttünk, zöld tükrén a folyónak

mellettünk úszott a Katedrális, csupa-csipke

árnyát meg-megfodroztatta lapátom a vízben.

Háboru múltán volt ez – s mintha örökre a béke

fénylett volna a kedves szemben, a vízben, a kőben…

S fenn, Albánia karsztjai közt, szent Dajti hegyormán

durva fehér szőttesben egy ifjú várt, aki nemrég

még juhait jártatta e szirten, s most az erőmű

vízeiben nyüzsgő áram bátor terelője.

Régholt kőfaragók ma is élő Chartres-i álma,

vak sziklákból fényt csiholó kis felszabadult nép,

drága komoly lány, s távoli testvér kézszoritása:

egy nevetek van a boldogsággal az én szavaim közt…

2

Híd zöld íve, sirály-hófoltok a szürke habok közt,

mégegyszer kivirulnak az őszi sugárban a színek,

sárgán csillan a villamos, és egy lomha uszályon

egy lobogó piros is beleúszik lassan a képbe.

Rozsdás nagy kikötőbakon ülve, a második ezred-

évünk végefelé, csönd van, csak a víz dudorászik

s távolról fínomra szitált zajt hint csak a város.

Itt a Dunánál szól a szavam, hallgass meg a Szajna,

Visztula, Néva s az Elba körül,

Európa, te szörnyű

szélvészben született!

Vad Észak hold-hidegéből

s puszta Keletről zúdultak le a népek a porban,

otthonosabb, naposabb melegednél megtelepedni,

egyik a másikon átgázolva, sötét viharokként

törve a másik jószerrel gyökeret sem eresztett,

gyönge suhángjaira s még fel se szitott parazsára,

tornak is illő gyilkos nászokon egybekeverve

egymás bőreszinét, szemevágását, haja nőttét.

Végül is eggyéforrtál –

lassan tudva feledni

honkeresőn egymást széttipró véres atyáid,

s öngyilkos kéjben magadat csonkítod azóta,

bárhova csap le a gyilkod, akárhova hull is a bomba,

mert egy vér foly a Visztula, Elba, a Duna, az Ebro

s Volga erében.

Szörnyű volt születésed.

Szörnyű volt születésed.s Volga erében.

S mégis.

Mind, kik e síma s e ráncos földeken éltek, akárhol

vájtok a völgyek lágy humuszába, a part fövenyébe,

vörhenyeges karsztokba, a dúsölü löszbe a lejtőn,

ott, hol a pálmafa ing s hol a szík veritéke virágzik,

bárhol is ássátok fel a földet, vetni mag ágyát,

összeszükült ereit tágítani vén folyamoknak,

vagy város-csecsemők bölcsőjét rakni betonból –

egy ekemélység, egy ásónyom elég, a furógép

egy forgása, hogy egyszeriben kiboruljon elébünk

mély úrartui urnákból, hispán üregekből,

hajdui kúnhalmokból és etruszk temetőkből

s kelta sirokból

többezeréves megbecsülése

éltében s holtában ez emberi névnek e tájon.

Mind, ami élet volt, ami szükség és ami szépség,

elkísérte az embert itt még csontjai útján

lent is. A szépek csontvázkeblein itt van a melltű,

ott van a fegyver a harcosok öt csontujja ügyében,

porrávált ajkuk közelében is ott van a korsó.

Ó, nem volt ez idill! bárhol borzadva találhatsz

köztük tört bordákat s széthasitott koponyákat.

Mégis…

Az auschwitzi sárban járva, a folytonos esső

mosta, szilánkra-hasadt csontok közt, mik leszakított

csillagként szikráznak e tájon széthajigálva,

s látva a gyilkosság szörny templomait, hol a ciklon

volt millióknak a tömjén, s látva a tüzre-hajított

emberi testek ezüst hamvát zavaros pocsolyákon

úszni ma is még, tíz év múltán –

akkor ugy érzed,

bomlik a súly s felbillen a mérleg, a sokezeréves,

mint ez a vers is ki-kibotlik a tiszta szabályból,

mely pedig annyi időn át s annyiszor állta a rémség

minden próbáját, egyformán bírva Achilleusz

vészterhes haragát Trójánál s párducos Árpád

vad viadalmait Alpárnak mezején, Tisza partján.

Huszadik század! micsoda ritmust kéne találni,

micsoda új, sose-volt mérték az, amelybe beléfér

mind ez az irtózat szívünkben s mind e reménység –

most, hogy a torzanszült hordák csizmás csecsemőjét

ringatják szerződések bölcsőiben újra

szép Európa fölött,

e halál bábái,

e halál bábái,szép Európa fölött,

s idétlen

szájukkal gügyögőn csücsörítve becézik a Bombát.

Huszadik század!

micsoda ritmust!… forrjanak egybe

száz nyelvű egy szóban az ősi s az új ütemek, hogy

hol rég tisztesség adatott meg az emberi névnek,

szép Duna, Szajna s a Néva s a Rajna s a Visztula táján

nem hagyjuk mégegyszer az embert sárra itélni.

A mi győzelmünk^*

A HELSINKI BÉKE VILÁGTALÁLKOZÓ KÜLDÖTTEINEK

Győzelem – ha volt is e vert világon,

tűzben és vérben született, s örökké

imbolygó árnyként feketült mögötte

a vereség is.

Győzelem! – zengett, s ropogott a máglya,

melyen egy nép lett hamuvá nem egyszer.

Kérdjük-é, „hol vannak a hellenek s hol,

jaj, hol a kelták”?

Győzelem – mint trombitaszó alól a

gyönge sípot, hallom e szó legalján

századok szűzlány-sikolyát s kietlen

férfi-sirását.

Győzelem – szörny talp s beleroppanó mell;

villogó vért és pocsolyákba folyt szem;

porbadőlt város s diadalmi oszlop,

kétfejü szörny te!

Győzelem – más kél a mi harcainkból,

benne részes mind, ki velünk kivívja,

és az is, ki még egyedül vivódik

rémületével.

Tudni oly jó, drága barátaim, hogy

ha mi mondjuk: győzelem! – annyi nyelven

szól a szó, amennyit a föld csak ismer.

Sárbahanyatlott

nemzetek, véres folyamok, kidőlt fák

nem szegélyzik majd menetünk az úton,

mert velünk végűl az egész jövendő

emberiség győz.

Seregszemle

Seregszemle*

Au Jardin du Luxembourg*

– À la nouvelle des otages fusillés en Grèce –

A vas, a selyem és a tiszta szó*

Regény helyett*

Délkör

»Ile Claire«

Egyszerűen

Éjjel

Reggel

Meteorológia

Vétek

Gyökér

Somlyó Zoltán utca*

A béke erdeje*

»Paz«*

– Gyermekhangra –

Jegenyék a parton*

Születésnapomon*

1

2

A boglári mólón*

1

2

Fonyódi lányok*

Preludium és fuga*

Szél*

Tavaszi hó*

Tél előtt*

Rózsa és messzeség*

1

2

Koszorúvirág*

1

2

3

4

Pablo Neruda ajándéka*

Bimbó és virág közt*

Közhely*

Békeliget*

Óda Európához*

1

2

A mi győzelmünk*

Seregszemle^*

Au Jardin du Luxembourg^*

A vas, a selyem és a tiszta szó^*

Regény helyett^*

Somlyó Zoltán utca^*

A béke erdeje^*

»Paz«^*

Jegenyék a parton^*

Születésnapomon^*

A boglári mólón^*

Fonyódi lányok^*

Preludium és fuga^*

Szél^*

Tavaszi hó^*

Tél előtt^*

Rózsa és messzeség^*

Koszorúvirág^*

Pablo Neruda ajándéka^*

Bimbó és virág közt^*

Közhely^*

Békeliget^*

Óda Európához^*

A mi győzelmünk^*