Szalay Lajosnak^*

A minden úton rosszhoz vezető napokban kicsorbult célok élei közt és rémek szaggató tekintete alatt ezer arcra hasadt ami egy Ó ki ismerte fel akkor egymást ki talált kedvesére a szédelgő sokaságban Már nem hasonlított egyik szem a másra Már nem illett egyik kéz a másba Már nem lelt az ajak ajkat a csókra Volt akinek füle szakadt le az iszonyattól (tudsz ama festőről aki maga metszé le sajátját) volt akinek a kegyetlenségtől három szeme nyílt s kettévált pokoli orra és volt aki meghalni messzi szigetre hajózott ott lelni hasonlót az őrült nap alatt Úgy bámult magára az ember külön-külön révült egyedüllétben mint utolsó sarja egy távoli fajnak melynek már minden tagja kiveszett és várta maga is mikor tűnik el már e világból De most most megrendült kezeink közt forrón repes a jövendő Dicsőség annak aki felröpíti a fénybe aki vágyaink bezárult köreit újra teljes nagy vonalakba nyitja aki meg nem látja rajtunk a különbség sajgó sebeit de látja azt ami egybesodorja elváltan libegő életünket aki látja már kiteljesűlő egyetlen arcát a súlyosan remegő időnek melyet a teremtés rendjébe visszatalált hajlékony nyurga fiúk és sötétszemű nagyhajú lányok táncolva hordanak szabad vállaikon