Vak harmonikás^*

Feljárók, lejárók, kijáratok és bejáratok, könnyed mozgó és súlyos állólépcsők infernóját megjárva, a kis biztonsági rudak között, melyek könnyű pillék a helyes úton járóknak, észrevétlenül lepöccintheti őket, de kemény akadályok a szabálytalankodóknak – elveszve hétszer és újra magamra találva a forgatagban, kijutok végre a bűvös pihenőre, a köralakú boltos térségre, mely a Szent Lázár pályaudvar dübörgő indulatai alatt nyolc kapuján nyolcfelé osztva szűri át a folyton áradó tömeget; e folyvást lüktető, eleven kopoltyúba, e roppant kiválasztó telepre, e szakadatlanul buzgó kútfőre, mely fakó csempéi közt megfürdet az összefutó irányok szédületében. S a középső oszlopnál, melyet mégegyszer megkerülnek elválás előtt, akiknek mindig akad még egy halaszthatatlan szavuk, az elválni nem tudó szerelmesek – végre lélegzetet veszek. –

Fáradt vagyok, kimerült a tülekedéstől, a feltartott várakozástól, a nem nyugható figyelemtől, melyet remegésig feszítenek a fordulókban mindenfelé kiröppenő nyilak. Rólam pattan el mindegyik, amint megyek felajzva – melyiknek az útját kövessem az egyforma folyosókon át, melyek mégis mind máshová vezetnek, az egyforma kocsikba szállva, melyek mind-mind más helyen dobnak majd fel a napvilágra, mint egy újszülöttet? –

Ez itt a várakozás útvesztője, izgatott átmenet, folytonos válaszút, szakadatlan készülődés, roppant rugó a terv s a tett között, teli edény, mely szakadatlanul kiárad, feltöltött battéria, mely folyton sistereg. Itt mozdulnak a szavak: a kedvesek, miket a kedves szemének mondunk majd el a találkán (még egy-két folyosó, néhány ajtócsapódás a kocsiban, még néhány ugrás a lépcsőn s ottvagyunk); a pontosak és szárnyalók, miket a nyomdák szednek majd ólomba izgatott kopogással; és az erősek, melyekkel szétszórt tetteinket kötjük össze. Itt készülődnek a munkás kezekben lassú mozdulattal az ismert fogások, melyek minden pillanatban új arcot vésnek az anyagba és labdaként dobálóznak a dolgok halmazállapotával. A föld forog itt minden készülő tettével előtted, lendület emel és lankadás taszít, elhullanál itt e teremtés előtti pillanat elbírhatatlan terhe alatt és rohannál boldogan a nyilak iránt, melyeknek végén, tudod, a boldog nagy szemek várnak a fák alatt, és várnak, amikre születésed óta vártál, gyönyörű tetteid és a végre félreérthetetlenül tiszta szavak – s a torló reménytelenség után már ragadna a kitisztult rendek reménye – csak még valami enyhületet!

Csak mértéket az első lépéshez! csak egy mosolyt, amitől az ég is kedvet kap a derűre! csak egyetlen lendületet, amit követni kell – és indulj!

Arrafelé indulj el, ahol a felcsendülő dallamtól tánclépéssé válik a súlyos lábak sietése a konok folyosón, és dobj egy fillért a vak harmonikás kalapjába, vess egy fillért a többi fillérek után, mit beleejtenek a zsebekben sietve megmerült kezek s úgy, mint a többiek: ne szánalomból, hanem hálából és megkönnyebbülten, mert nem koldús ő, hanem kegyes adakozó, aki közelebb hozza hozzánk a jövendőt, meggyorsítja lépteinket és biztosabbá dalolja mozdulatainkat, vess egy fillért a kalapjába, mert ajándéka sokáig kísér még, s még az Elvesztett Léptek Csarnokában is el nem veszetté teszi lépteidet, és pillantásodból is vess egy legfényesebbet e fénytelen szem felé, a többi felcsillanó pillantás után –

és most már te is énekeld el az emberek zsúfolt útjain, sürgő terein és minden gyülekezetében, megújuló édes és erős énekedet!