|
A nagy hajcihőben, két földrész ripacs nászában egy ember van, aki imádkozik. Lötyögő barna zakó, vérpiros ing, rojtos fekete nadrág, sárga cipő –: ez a papi köntös. S ez az egész tarka rongyhalom egy lüktetés, mintha száz madár remegne benn. Ha ceruzával követnéd lába nyomát, egy reszkető kéz betűit írnád, vagy valami űrben borzongó erő grafikonját: semmi következetesség, semmi határozott irány:
ez a táncos tántorog. Tántorog, mint a szó az agyban, mielőtt gondolattá lesz, mint az ismeretlennel szemközt a lélek, mint a sejtek megtermékenyülés előtt. Tántorog – és közben darabokra szedi a testét, mintha minden szét akarna szakadni benne, minden része külön ráng, egymástól függetlenül és mintegy egymás ellenére. Dobálózik magával, néha bombákat vet fenyegetően – vigyázzatok! néha alázatosan kínálva mozdulatát – itt van, vegyétek!
Minden összetartó erőt kidob magából, csak a ritmus vad huzalába kapaszkodik, arra fűzi fel szökni akaró tagjait. Folyton kereszteződő áramok találkozója, szakadatlanul újuló katasztrófák színtere. Több szólammá szakítja magát, egy egész zenekar mozgalma tombol rajta.
Ámulsz, mint a bűvész előtt, aki két kézzel hajigálja avítt cilinderéből a galambokat kifogyhatatlanul. Várod, hogy egyszer csak nem marad belőle semmi, elfogy, döbbent ürességet hagyva a helyén: szétszórja magát a zenébe.
Rémülten kíséred az egyre meredekebbre hágó klarinét utolsó nyaktörő mutatványát, amint magával hurcolja a táncost sivalgó szakadékai fölé,
és nézed
tompa fejét, amint hátrabukva, mint az akasztottaké, a piszkos mennyezeten át ég felé ragyog.
|