|
Minden reggel cipődre veszed a kis utcát, mint lábadra a cipőt, mint… mint minden dolog a másikát felveszi-leveti szakadatlanul; minden halálos pontossággal illik egymásba, egészen a szörnyűségig; minden összetalálkozik egy fordulóra, megteszi közös dolgait, aztán elválnak s észre se vették egymást.
Észre se veszed a kis utcát, amint elindulsz rajta, az aszfalt tudja, hányadszor, reggel és este, tíz óra után egy perccel, mikor a reggelire emlékezve már ebédre vár a gyomor, a délután és este között homályló titokzatos átmenetben, kutya és farkas közt, ahogy itt mondják, és akkor is, mikor csak az álom van ébren a falak mögött, éjszaka. Mégy a kis utcán, el magadtól és vissza magadhoz, és észre se veszed, mert mindig ott vagy, ahol még csak leszel, messzire gondolsz, utad célja táncol csak benned, mint a céllövöldében vízsugáron táncoló golyó; hunyorítasz, összeszeded magad, megfeszíted eszed, egész lényedet célzod arrafelé – és ki néz a lába elé, ki nézi oldalt a kis üzleteket, lenn az aszfalt kanyargó forradásait, fönn a mindig rejtelmes, csillogószemű vagy elfátyolozott vagy kilobbantfényű ablakokat, ki nézi, mikor a cél libeg előtte, vízsugáron táncolva, messze a házak mögött és a könyvek tornya fölött, a vizeken át és a földalatti városon át, ki nézi…?
Ki nézi a középpontot, mikor sugárzik a kör? Innen suhannak szét szélességi és hosszúsági köreid, ez elérhetetlen világba domborulva, a Saint Michel baktérítője s a Saint-Germain ráktérítője között. Kulcsodat felakasztod a számozott szekrénykére, mint valami központi kapcsolótáblára. Kikapcsoltad magad, szabad vagy, lakástalan és megtalálhatatlan, helyetted csak egy kulcsot tart számon, kulcsodat tartja számán az, aki számon akar tartani. Kiakasztod magad – a 26-os úr nem tartózkodik itthon… talán sehol se tartózkodsz, tartózkodsz attól, hogy tartózkodj valahol…
Fölfelé indulj vagy lefelé? Ide érsz vissza úgyis, tudod jól, akár Kolumbusz. De közben micsoda világok ütköznek hajódba? A kertben akarod elültetni lépteidet, szép sorjában, mint palántáit a kertész – mivé sarjadnak? te tudod egyedül – a kertben, ahol a kegyetlen Medici Katalin kútján, talán egyedül itt e rettentően szabályos világban, lejteni kezd a víz felszíne, némán és sötéten meghajolva a kőórjás parancsoló mozdulata alatt. A kertben, ahol a jeges levegőben önmaga fagyott teste fölött télen is zuhogott a szökőkút, mint egy halott lány mindig elevenen kibomló haja, mint a forró mélységek lehűthetetlen éneke. A kertben, ahol vártak rád és vártál és már nem várnak és nem vársz. A kertben, ahol gyerekek golyóznak háborúnál komolyabban félórát iskola és ebéd között. A kertben, ahol úgy helyezkednek el egy- és kétfrankos székekből összetákolt kényelem-remekeken, mint akik soha nem akarnak onnan felkelni többé. Ahol az ebédelni letelepedő munkás nem néz már irigykedve azokra, akik két óra után is ülve maradhatnak, mert érzi, hogy az ülvemaradók keze közt semmivé porlik a bitorolt idő. Ahol naponta útnak eresztik kis vitorláikon elszabadult lelküket a boldog gyermekek, akiknek van tengerük. Ahol kis pavilonok alján megmerevedve,
áramütötten csüngnek a csók elektromos huzalain… Ha a kertbe akarsz menni, fölfele indulsz.
S akkor is, ha Lusseyron vár, akinek kézzel tapintható a valóság, mert szemét Bergen-Belsenben hagyta, hogy azután már semmit se lásson, s most a kezével olvas érdes táblákról, mint az egyiptomiak, és tántorgó ujjaitól láthatóan remeg fel lelkesült ajkáig a vers…
És fölfelé van a 84-es megállója, ha könyékben törő kis utcákon akarod végiglapozni a város Leporellóját a Szenátustól a Champerret-i kapuig. És fölfelé van oldalt a holtak palotája, ahol kék neonfényben pislákol a halhatatlanság. Fölfelé indulsz el a hét szabad művészetek ősi háza felé is, Saint-Geneviève könyvtárába is, és ott találod a kártyavárként törékenyen le- és felmeredő kis utcákat, ahol középkori diákok széles kalapjának árnya kísér, hulló vakolatok felett kis táblák hirdetik az emlékezés márvány erejét s a házak tövében évszázadok szemete kavarog. Arra minden közel van és minden külön, kis városok, apró falvak tapadnak egymáshoz, tenyérnyi főterekkel, ujjnyi utcákkal, egy-egy aszfaltból kinövő elfeledhetetlen fával, helyi piacokkal, melyeken ott tarkállik és illatozik a környék minden szükséglete. Amíg egyszerre csak ki nem bukkansz váratlanul és érthetetlenül Denfer-Rochereau nyolc irányba rohanó terén s az órjás ércoroszlán rád nem vicsorítja újból metropoliszi és világbirodalmi fogait. Akkor felfele indulsz…
De ha a messzeségek hívnak, a távoli külvárosok, a nagy sugárutak áramlatai, a Város vízgyűjtői és vízválasztói, a világot egyetlen nagy vascsomóba bogozó pályaudvarok, a fergeteges jelen vagy a királyi múlt kőben és kertekben pompázó csendje, vagy a Bastille-ra hív az aszfalton körben követhető forradalom nyoma s a matrózkocsmák vörös-kék éjszakája, vagy a Köztársaság és a Nemzet terei nyúlnak érted, mint kitárt tenyerek – akkor lefelé indulsz.
Lefordulsz a Herceg úr sikátorán és már csap is feléd Danton szobra alatt a kétoldalt meghasadt mélységből a földalatti forgalom forró lehellete. Már része vagy az állandóan osztódó, elváló, összecsapódó, szétfreccsenő áradatnak, a hatalmas zsiliprendszernek, mely az eleven emberi életet duzzasztja és apasztja, emeli és ejti szüntelen, az indulás és érkezés kettős csúcspontja között… s a kocsiban súlyosan áradnak a várakozásban megsűrűdött dolgok, sistereg minden, egy rohanásra összecsapódva, azonos érdekek sietségébe szorulva ezer külünböző akarat: együtt száguld a földalatti folyosón romboló, céltalan útjai felé a tőke és megfeszített akarata felé a munka. Itt bomladozik, amit épp elhagynak és itt szövődik, ami felé tartanak; libegnek a félbehagyott tettek eloldott szálai, meztelenül ágaskodva a világba, mint a földben gazdagon lapuló magvak, ülnek az emberek, háttal egymásnak, tetteik kibogozhatatlan televénye feszül bennük, az egész roppant fönti virágzás, a székesegyházak csontszínű kőszirmaival, a világot átérő sínek acél indáival s az egymás testére fűződő karok puhán ringó gyümölcseivel. Mindig újak nyitják az ajtót, kilépve, s mindig mások után csapódik össze
magától; apró kopoltyúival így lélegzik ez az őshüllő eleven mozdulatokat szakadatlanul, mindig másutt lehelve ki halott testéből élő lélegzetét, mindig ott téve ki utasát, ahol minden pillanatban megújuló sorsa várja…
Ha a robogó földalatti tenyészetbe kell alászállnod, lefelé indulsz el az utcán, kilépve az Erkélyek Szállodájából, ahol Ady is lakott negyven esztendővel előtted. Az utcán, amely az Odéon félkörbe homoruló házai közt indul (mintha csak a házak a színház nézőterét tágítanák tovább) Voltaire hajdani vendéglője mellett, amelynek asztalainál azóta Verlaine, Mallarmé, Cros merültek mind mélyebbre az imperializmus (igenis: az imperializmus) mind elképesztőbb lehetetlenségekig csigázott szimbolikájába. Az első ház falából lámpa hajlik előre, mint egy lecsüngő virág, mely éjszaka nyílik. Aszfaltján két repedés jelzi a számon kívül sosem hagyható mélységek roppant erejét, mint rianás a Balatonon. Tizenegy háza alján a kis földszinti odúkban cipőn, ételeken, írógépen, gyógyszeren, könyvön, szőrmén próbálja meg az emberi kéz és agy kelevény életét, az anyagok biztonságába ágyazva nyughatatlanul múló perceit. Kétszáz ablak figyeli kétoldalt a napok és évek változó tornáit és kétszáz ablakon sandít be az ég az emberek kapcsolatainak legmélyére, egészen a vetett ágy termő közepéig, ahonnan kinőnek a vasat repesztő indulatok és rózsánál lágyabban susogó
szavak. S a végén Vulpianus szobrának hátán már messziről és tízezredszer olvashatod minden művének címét, amellyel az emberi szenvedés enyhítéséhez hozzájárult…
…és tízezredszer sem érted, mért van, mért kell lennie, ilyen szívszorítóan szelíd májusi reggelen is, tíz óra után egy perccel, annyi enyhítetlen szenvedésnek a világban.
|