Vázakép^*

Törékenység! te súlyosabb vagy, mint a kő. Drága kehely, te fényben remegő, én roskadok tealattad. Ólomnál nehezebb tartani téged, te lehelet. Hogy járjam itt veled e buktató, szakadékos vidéket? Én is csak ingok – mért hiszed, hogy hozzám szelidebb e tájék? Ha valahol végre megállnék, máris elöntik orv-sodru vizek. Minden biztonság újra csalárd hatalom, minden lépés újabb zuhanó, és közben drága, féltenivaló kincsekkel rakva szivem és karom. Mi segítene? mily égi cselek? Még a zsonglőr is néha hibázik. Csak most vigyázz itt, hogy el ne kelljen ejtselek! És aztán elfutnom világgá, mint a kisgyerek: míg mind, akit szeret, szívtelent és gonoszt kiált rá, ő tudja csak, milyen hazúg a vád, de feloldozást nem találva, egy földöntúli fára akasztja bűnét s bánatát.